Techno, technóbb, legtechnóbb
Techno Worlds

Sárai Vanda

Hogy a techno ennél lényegesen többről szól, azt persze sejtettem. Épp ezért kíváncsian vártam, mit tartogat az art quarter budapest és a Goethe Intézet együttműködésében augusztus végén megnyílt Techno Worlds című nemzetközi kiállítás egy hozzám hasonló, a szubkultúra világában kevésbé otthonosan mozgó kiállításlátogató számára. A rövid válasz: egy látogatás alatt szinte befogadhatatlan mennyiségű információt, némi immerzív technoélménnyel megfűszerezve.

A nemzetközi résztvevőgárdával operáló kiállítás a müncheni Goethe Intézet felkérésére, Mathilde Weh, Justin Hoffmann és a Creamcake kollektíva kurátori munkája nyomán jött létre. Nem véletlen, hogy a német állam kulturális intézetének kezdeményezésére valósult meg egy ennyire átfogó technotárlat, hiszen bár a zenei műfaj eredetileg Detroitból származik, annak máig Németország az egyik legfőbb központja. A kurátori koncepció hangsúlyozza: a kiállítás túl kíván mutatni a zenei stíluson, és tágabb kontextusban akarja vizsgálni azt, és többek közt a politikai, a technológiai, az emancipációs küzdelmek vagy épp a spiritualitás szemszögéből nyúlnak a (szub)kulturális jelenségekhez. A Techno Worldsön többségében képzőművészeti alkotások kerülnek bemutatásra, ugyanakkor azokat sok esetben egészítik ki történelmi, designtörténeti és dokumentumfilmes elemek vagy épp videóklipek, ezzel pedig el is mosódnak a dokumentarista-történeti és képzőművészeti kiállítások határai. 

Izgalmas adalék tehát, hogy a Techno Worlds, mely az elkövetkező öt évben körbeturnézza majd a világot, Budapesten debütált először a közönség előtt, az pedig, hogy ez az anyag hol kapott helyet, elképesztő fontossággal bírt egy ilyen tematikájú kiállítás esetében. Egy white cube művészeti vagy egy impozáns történeti múzeum túlságosan steril és karakteridegen lett volna a művek számára, azonban egy, a technóhoz jobban illeszkedő, de a múzeumi infrastruktúrán teljesen kívül eső helyen szinte lehetetlen lett volna több mint egy hónapon keresztül megfelelően biztosítani a műtárgyakat. A budafoki aqb azonban tökéletes középutas megoldásnak bizonyult: a műteremházzal és project space-szel bíró hely mára nemcsak integráns részét képezi a helyi művészeti szcénának, de egyben rendszeresen ad otthont technobuliknak, illetve a Spatial Sound Institute stúdiója is itt kapott helyet.

A helyszín adottságai mellett a másik fontos kérdés, hogy egy utazó kiállítás központi anyagához mennyiben tudnak érdemben hozzátenni az egyes lokációkon megvalósuló kiállítások. Az aqb-ben bemutatott Techno Worlds ilyen tekintetben kevés adalékanyaggal dobbantott nagyot: a helyi kiállítás kurátora, Kukla Krisztián és az egyetlen magyar résztvevőként szereplő Borsos Lőrinc-alkotópár az aqb barlangjába installálták Moses Techno 2.0 című alkotásukat, mely minden kétséget kizáróan a kiállítás egyik legmagávalragadóbb, legizgalmasabb, legtechnóbb műve. A katakombarendszer (mely pont egy évvel ezelőtt, az MMM című kiállítással nyílt meg a látogatók előtt) a bibliai Mózes exodustörténetét idézi meg: a barlang előterében egy pálca ütemesen, repetitíven (és nem mellesleg: automatizáltan) ütöget egy szikladarabot, melyből aztán feketéllő víz fakad. A folyosón továbbhaladva, a leghátsó barlangban stroboszkóppal és újabb bibliai idézettel durran be igazán a tér: az egész termet betöltő WEIGHED – FOUND – WANTING (azaz „megméretett és könnyűnek találtatott”) feliratok Baltazár király bukásának megjövendölését idézik meg dübörgő technozenére. 

Azért is érdemes a Borsos Lőrinc-páros munkáját előre megemlíteni, mert bár valóban ez gyakorolja a legnagyobb hatást a nézőkre, helyspecifikus volta miatt nem utazik tovább a külföldi helyszínekre, a többi kiállított munka pedig merőben más szemléletet képvisel, máshonnan közelít a techno témájához. Az kijelenthető, hogy a kiállítók közül a legtöbben nemcsak (vagy akár elsősorban nem is) képzőművészek, hanem zenei producerek, DJ-k, a technoszíntér fontos és központi alakjai is, épp ezért nem szimpla kutatásalapú munkát végeztek, hanem olyasmit dolgoztak fel, amely központi szerepet tölt be az életükben.

A kiállításon visszatérő elem a rave élménye, annak egyszerre felszabadító és a társadalmi normák ellen lázadó jellege (Vinca Petersen: Timeline of a Raver; Jeremy Shaw: Morning Has Broken), a felszabadultság állapotát, a több napig tartó partizást lehetővé tevő drogfogyasztás (Sarah Schönfeld: All You Can Feel; Zuzanna Czebatul: Macromolecule Exploiting some Biological Target) és a szubkultúra megjelenési formái, a divatra gyakorolt hatása is (Kerstin Greiner: Dancing is the Warmest Jacket).

A techno történetét, társadalmi beágyazottságát és hatását bemutatni hivatott művek közül a legérdekesebbek kétségkívül azok a munkák, melyek valamilyen formában az egyenjogúságért való küzdelem részeként határozzák meg a technót. A Chicks on Speed kollektíva például We Don’t Play Guitars című videóklipjével szerepel a Techno Worldsön, melyre elektronikus zenei feminista manifesztóként szokás tekinteni: a 2003-as dal a rockzene és a gitár klasszikus maszkulin értelmezésével szemben lázad, és amellett teszi le a voksát, hogy új technológiákra van szükség a zenében, amellyel a nők korlátozások nélkül alkothatnak. A kiállítótérben be is mutatnak egy erre a célra létrejött prototípust: a Theremin Tapestry egy olyan új hangszer, mely egyszerre ötvözi az analóg, a digitális és a kézműves technikákat, és amellyel a látogatók is szabadon ineraktálhatnak.

A kiállításon nagy hangsúlyt fektetnek a techno detroiti, fekete eredetére elsősorban az 1980-as években alakult technoduó, a Drexciya által megalkotott mitológiai világra építve, mely az afrofuturista szemléletben gyökerezik, és melynek lényege, hogy az afroamerikaiaknak is lehetősége legyen az elnyomás ellen mitológiák megalkotásával lázadni, és ezáltal a képzeletüket a jövő alakításához is felszabadítani. A Drexciya mítosza szerint létezik egy tengeralatti ország, melyet olyan várandós nők meg nem született gyermekei laknak, akiket az Atlanti-óceánt átszelő, Amerikába tartó rabszolgahajókról vetettek a vízbe. Ebben a világban a gyerekek túlélték a csapást, megtanultak a víz alatt lélegezni, és új fajt alkotva egy új civilizációt is létrehoztak. Ezt a mítoszt fejleszti tovább a „Make Techno Black Again” mozgalom alakja, DeForest Brown, Jr. és az illusztrátor AbuQadim Haqq is közös, The Timeline of Black Exodus Technology című videóinstallációja, de a Drexciya világából táplálkozik a The Otolith Group Hydra Decapita című filmesszéje és Dominique White A refusal to be contained, a refusal to die című, kifejezetten a Techno Worldsre készülő szobrászati munkája is.

A kiállítás egyik legszórakoztatóbb műve a Henrike Naumann és Bastian Hagedorn The Museum of Trance című projektje, mely az elektronikus zene és a spiritualitás kapcsolódási pontjait vizsgálja. Az első pillantásra kifejezetten vicces, szőrös elemekből és kegytárgyszerű részletekből álló installáció valójában egy fiktív régészeti misszió dokumentációja, melynek célja nem más, mint felderíteni: vajon tényleg képes-e vallási révületet ébreszteni az emberben a trance zene, és ha igen, akkor a trance bulik kellékei lesznek-e évezredek múlva letűnt civilizációnk vallási relikviái?

▬▬▬▬

Techno Worlds

art quarter budapest

2021. október 3-ig