Belső változást hozó szélélmények
Jakatics-Szabó Veronika kiállítása

Fazakas Réka

A képek valósággal beszippantanak egyedi világukba. A művek sajátos magánmitológiája a természetben tapasztalható elemi erőről és annak valódi vagy átvitt értelmű jelentéseiről ad hírt. A láthatatlan időjárási jelenségnek csupán hangja és következményei vannak, melyek közül a legfontosabb, hogy az minden esetben valamiféle változást idéz elő. A festmények teremtette miliőben a szél számos formája megjelenik a kellemes szellőtől a természeti katasztrófát okozó ítéletidőig, melyek a művek címeiben is visszaköszönnek – Szeles portré, Églift, Szembeszél (menedzserek viharban), Ítéletidő, Akiket elsodort a szél.

A televízió stúdiójának steril környezetében zajló időjárásjelentés bemutatásától kezdve (Szeles idő lesz) – ahol a szél látható jelei a különféle irányokba mutató, nyílszerű piktogramok – a hurrikán és a szélvihar sújtotta táj is feltűnik. A szél látható következményeit Jakatics-Szabó széles skálán ábrázolja a hajladozó fáktól a repülő tárgyakon, illetve a női lobogó hajakon át a magatehetetlenül szálló emberekig. A szél hatásmechanizmusai mindig kiszámíthatatlanok, bármilyen síkon is értelmezzük azokat. Ezek mellett feltűnik a vihar előtti csend feszültsége (Vihar előtt) a félelem és kiszolgáltatottság jelképeként. A felfokozott hangulat sejteti az események várt vagy váratlan alakulását a jövőt is befolyásoló következményeivel együtt.

Jakatics-Szabó Veronika figuratív alkotásait főként a René Magritte és Giorgio de Chirico művészetében gyökerező mágikus realizmus jellemzi. A festészet műfaját folyamatosan megújítani szándékozó Jakatics-Szabó eszköztárában a szimbolista, szürrealista és metafizikus látásmód egyszerre jelenik meg. Ezek mellett gyakran merít irodalmi témákból, textusokból – akkor is, ha mostani új műveit ez manifeszt módon, címek szintjén nem jellemzi. Látensen mégis érzékelhetőek bizonyos szövegek, amelyek a munkákat sűrű szövetű hálózatként összekötik, például Ottlik Géza vagy Radnóti Miklós textusaihoz kapcsolódóan. Az olajjal vagy gouache-sal, gyakran markáns, kék és sárga tónusokkal festett alakjai a magára hagyott egyén 21. századi rideg, sokszor elidegenedett társadalmában érzett elvágyódását fejezik ki. A stilizált, egynemű, gyakran homogén hátterek előtt megjelenő alakok mindig kissé ironikusan tűnnek fel az abszurditás felé mutatva. Ezt leginkább a 90 fokkal, perspektivikusan elfordított képek látványban érhetjük tetten.

A szél sodorta figurák sorsszerűsége az eleve elrendelés filozófiáját feltételezi. Az identitásukat vesztett figurák léttapasztalata nem csupán egyéni módon, hanem a determináltság kollektív benyomásaként is megjelenik. A markáns szimbolikájú szél őselemként a láthatatlan, lélekben munkáló erők jelképe is, ugyanakkor szakrális lélekszimbólum, a Szentlélek vagy Szentszellem jelölőjeként. Illeszkedik ez a fajta értelmezés a Gabriel Marcel-i keresztény felfogású egzisztencializmushoz, mely Jakatics-Szabó gondolkodásához deklaráltan is közel áll.

A festmények keltette emberi impressziók, a magára hagyott egyén benyomásai mindig a jó és a rossz misztériumának végső lényege felé, a lélek általi keresztény erkölcsű legfőbb titok kinyilatkoztatásának irányába mutatnak. Ez a fajta impresszió közvetetten tűnik fel a vásznakon, hogy a konkrét szélélményekből indulva végül szakrális síkra jutva fejezzenek ki valamit az élet esszenciájából. A sodródó alakok rokoníthatóak a folyamatosan úton lévő emberi sorsokra jellemző marceli filozófia lényegével. Ez a fajta gondolkodás a vándorló attitűdöt a homo sapiens létezésének legmarkánsabb vonásaként határozza meg. A magárahagyatottság és a tudatosság ellentéte egyszerre az eleve elrendeltség és a szabad akarat különbözőségeként jelenik meg, mely erősíti a művek között uralkodó belső feszültséget.

A természeti erőt ábrázoló festményeken szereplő figuráknak minden esetben valamivel szembehelyezkedve kell helytállniuk. Jól jellemzi ez modern korunk társadalmának szociális és erkölcsi viszonyait, ahol saját etikai értékrendünk érdekében és védelmében időről időre ki kell állnunk. Eszünkbe juthat erről a hozzáállásról egy amszterdami épület falán is olvasható – időnként a közvéleményt meghökkentő – latin nyelvű felirat: Homo sapiens non urinet in ventum, vagyis A bölcs ember széllel szemben nem vizel. Az ősi elv a saját magunk védelmében vallott kiállást erősíti, mégis az annak kapcsán megélt nehézségekről beszél. Ez leginkább akkor valósítható meg, ha közben bölcsen védjük saját érdekeinket és nem csupán hirtelen felindulásból cselekszünk. Az önvédelem mindig az életünk irányításának képességét jelenti a kiegyensúlyozott és boldog élet következményeként. Önazonosságunk megtapasztalása ennek segítségével lehetséges, amit bármi áron, széllel szemben dacolva is meg kell valósítanunk.

A Jakatics-Szabó munkáin látott alakok tehetetlensége, látszólagos élettelensége egyfajta dacolást segítő biztatás a művek befogadói számára a tudatos és megfontolt cselekvésre, szembehelyezkedésre vonatkozóan. A KAS Galériában látható friss festmények továbbgondolásra késztetnek, hogy azok befogadása során éljük át – újra – korábbi élményeinket, és a műveken keresztül magunkra ismerve, a szél változást hozó erejét is felhasználva képesek legyünk módosítani korábbi hozzáállásunkon a határozottabbá és magabiztosabbá válás érdekében.

▬▬▬▬
KAS Galéria,
2023. március 7-ig