Metszetben az idő
Folyékony időszeletek – Női művészek az MNB kortárs gyűjteményéből

Kovács Alex

A veszprémi Művészetek Háza, az Európa Kulturális Fővárosa program miatt a városra irányuló figyelmet kihasználva több, jelenleg látogatható kiállítását a női képzőművészet bemutatásának szenteli. Ezek közül a Művészetek Háza és az MNB Arts and Culture – a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményének kezelő szervezete – első közös, Folyékony időszeletek címet viselő kiállítása egy igazán különleges rendezés, amelynek kurátora az MNB kortárs gyűjteményét gondozó divízió vezetője, Hamvai Kinga.

Az MNB gyűjteménye szakmai gonddal kezelt, kortárs kollekcióként egzisztál, és a műtárgyanyag karakterét professzionális gyarapítási elvek határozzák meg. Erre a gyűjteményi logikára azt is mondhatnánk, szinte túlságosan is precízen, mérnökien konstruált. A neoavantgárdok bőséges anyaga kikezdhetetlen minőségi alapot képez a gyűjteményben, és minderre úgy épülnek rá a középgenerációs és a fiatal képzőművészek műegyüttesei, hogy egészen artikulálttá, letisztulttá válik a kollekció karaktere, ugyanakkor nem egysíkú, hanem rendkívül hálózatos, differenciált poétikai és esztétikai elvek alapján kirajzolódó kapcsolódási pontok tartják feszesen. Ezt igazolja a kiállítás is; az egyik képről, alkotóról tetszőlegesen elindítva világosan látható asszociációs narratíva bontható ki az összes többi bevonásával. A kiállítás igazi erőssége a jól működő párbeszédhelyzetek megteremtése: a kurátor érzékenyen választotta ki az alkotókra jellemző sajátos műtermés darabjait úgy, hogy azok között a bemutatni kívánt kapcsolat első látásra is teljesen világos.

A kiállítás Vető Orsolya Lia kiállított munkája után kapta a címét, amely első olvasásra úgy hangzik, mintha angolról fordították volna magyarra. A nyelvi döccenőtől eltekintve a cím nagyon alkalmas arra, hogy az értelmezés tükreként használjuk: az alkotói látásmódok és az esztétikai elvek mellett a kiállítás fontos szervezője az időbeli távlatok felmutatása – akár a tanár-tanítvány viszonyban, akár az alkotói szemlélet folytonosságában.

A kiállítás a veszprémi várban található Dubniczay-palotában kapott helyet. Az egykori kanonoki, barokk palota épülete korban és stílusban egyáltalán nem illeszthető a kiállításhoz, azonban mégis olyan többlettartalmat ad hozzá, amitől maga a tárlat, illetve bizonyos konkrét részei máshol nem megismételhetőek. A falakon elővilágló, feltárt töredékes freskók és a kiállított képek között létesülő párbeszéd szólama olyan plusz tartalom, amely csak ezekben a terekben jöhet létre. Ez a viszony dimenzionálja a kiállítás címének értelmét: az egykori, mintegy negyed évezreddel ezelőtt készített barokk falfestmény áttűnése fluid, önmagában pompás és lírai, meglepően harmonizáló háttérszólamot teremt a képekhez, amely nem csupán engedi, hanem érvényesülni segíti a műveket. Egy finoman hullámzó szelete az időnek – az épület termeinek falai és a képek sajátos viszonya minden kétséget kizáróan megoldását adja a címnek, ráadásul oly módon, hogy a címadó festmény esztétikai sajátosságai szerinti értelmezésnek sem mond ellent.

Azért sajnos nem mindenki járt jól az épület adottságaival, ugyanis a tereket nem kiállításra tervezték. A tárlat talán legérzékenyebb műcsoportját képezik Fábián Erika munkái. A grafikus szakon végzett Fábián műveibe a saját lényét és a megdöbbentő mennyiségű munkát gyöngédséggel, tapintattal, diszkrécióval építi be. A fehér vásznon manuálisan elhelyezett színes pontok rengetege nagyon elmélyült, aprólékos és lassú alkotói folyamatot tükröz. A szerzetesi, spirituális-meditatív életmód tevékenységhez való viszonya, aszketikus devóciója tükröződik a műben: a monoton munka mozdulatsoraiban való legbensőbb feltárulkozás vezérli a képek organikus, gőzszerű pulzálását, amely a színes pontok sűrűsödéséből, hígulásából jön létre. Ez a láthatóság határán egyensúlyozó, rejtőzködő teljesítmény az előtér pihenőnek kialakított kiöblösödésében foglal helyet, ahol az elengedhetetlen befogadói hangolódás és a művek közé sokféle érzéki zaj ékelődik.

A kiállítás első két nagy helyisége, egyben a kiállítás központi részét elfoglaló termek kiemelt helyzetbe helyezik Keserü Ilona műveit – az idén 90 éves festőművész előtt így tiszteleg a kurátor. Keserü Ilona helyi értéke a kiállításban egyébként is indokolt volna, hiszen a 60-as évek közepén induló neoavantgárd művészgeneráció jelentős, jól megfogható művészi témáin egész életében konzekvensen dolgozó alkotó, aki oktatóként is nagy hatást gyakorol a fiatalabb művészgenerációkra. Keserü Ilona képei tanítványa, Barabás Zsófi munkáival kerültek közös térbe. Keserü pozícióját transzgenerációs kapcsolatok is dimenzionálják a kiállításon: Vető Orsolya Lia például Somody Péter tanítványa, aki pedig szintén Keserü-tanítvány volt.

Barabás és Keserü műveinek párosítása sajátos dinamikát, zeneiséget hoz létre. Mindkettejük képi artikulációja organikusan absztrakt, és mély színtani ismereteket tükröznek, rokonságot fedezhetünk fel közöttük, mégis két autonóm és érett alkotó munkáinak egymást megmutatkozásukban támogató párosítását láthatjuk. Ráadásul Keserü és Barabás munkái a feltárt freskókkal olyan együtthatásba vonódnak, ami miatt önmagában figyelemre méltó a kiállítás.

A következő szekciók egymásba kapaszkodó párosítások láncolatai: a kollázsszerű vizuális építkezési módszer és a szövetszerűség köti össze Koszorús Rita, Tóth Anna Eszter és Szilvitzky Margit munkáit. Szilvitzky a szövetek kollázsszerű felhasználásával készített textilképei a korábban lesajnálóan női művészetnek tartott textilművészetet emeli fel, Tóth Anna Eszter mintázott textilhalmokra emlékeztető absztrakt munkája a női sors szó nélkül hagyott alapélményét, azaz a maradandó eredmény nélkül elvégzett és respektus nélkül való temérdek láthatatlan munkát, a házimunkát idézi meg. Tóth szennyesruha-motívuma átjárást képez a következő szekcióba, Reigl Judit és Vető Orsolya Lia munkáihoz, amelyek az eltérő minőségek rétegzettségét az idő és a tér tektonikusságának vizuális megjelenítése felé fejtik tovább.

Finoman irizáló, transzparensen rétegzett és vibráló képi poétika jelenik meg Kusovszky Bea vásznán és Rákóczy Gizella lazúros színtanulmány-sorozatán. Az op-art működésének lényegére mutat rá ez a két, első látásra nem kimondottan op-artos kép, azonban esztétikai elvek alapján szerintem ide kívánkozik Kóródi Zsuzsa a néző mozgásától megelevenedő munkája is, amely viszont olyan félreeső helyre került, hogy szinte lepottyan a kiállításról.

A kiállítás egyik legnagyobb hatású tere egy avantgárd purista páros tetralógusa, amelyben a test és a szellem viszonya jelenik meg. Maurer Dóra és Pál Katja önreferens színmezői és formázott képfelületei a konkrét festészet hagyományát idézik, amelyet Pál a forma sérülését imitáló vizuális elemmel változtat konstruktív kompozícióvá. Vera Molnár matematikai absztrakcióból – számítógépes komputációkkal – vezeti le képsorozatait, amelyeket beépített hibákkal tesz próbára, Horváth Lóczi Judit absztrakt, moduláris kompozíciója pedig, erre feleletül, tiszteletadás Vera Molnár előtt. A kiállításnak ebben a műcsoportjában a szellemi tisztaságú absztrakció irányába mutat a művek együtthatása, a kurátori koncepció Horváth Lóczi Judit munkáján keresztül pedig explicit módon utal vissza a kiállítás eszmei tengelyeként megmutatkozó női sorsjelenségre, a láthatatlan munkára.

A kiállítás úgy beszél a nőiségről női alkotók művei által, hogy elkerüli a tézisszerű megállapításokat – amelyeket a gyűjtemény természetéből adódóan alapvetően nem nehéz elkerülni. A létezés iránti feminin alkotói érzékenység képi megnyilvánulásaival teljesen egyensúlyban áll a kiállításba finoman beleszövődő női sorskép jelenléte, amelyet az elegáns kurátori rendezés Fábián Erika szinte szerzetesi munkájában szublimál. A gyűjtemény adta határok nem teszik lehetővé, hogy a kiállítás húsbavágó témákkal és poétikával szóljon a nőiségből, a nőiségről. A bemutatott anyag szelekciója és komponálása ehelyett a nőiséget belső erejének és méltóságának birtokában mutatja meg.

▬▬▬▬

Folyékony időszeletek
Dubniczay-palota × MNB Arts & Culture
2023. április 15. – június 11.
Kurátor: Hamvai Kinga