Patria ubi bene
Ricz Géza: SENK/HÁZA című kiállításához

Orcsik Roland

Mintha egy régi, gyűrött fényképrészlet lenne. Nem tudok nem a kifakult gyerekkora gondolni, a játszótéri elem pedig a játék, az öröm elszürkülését is felidézi. Szembetűnő az emberi alak hiánya: tárgy és absztrakció dominálja a kép horizontját. Hideg és sötét, ám a kontrasztot képező csík melegséget csempész a kép monokróm hangulatába. Személyes emléket. A csúszda alakja egy letűnt dizájn világát eleveníti föl, leginkább a jugoszláviai, vajdasági játszóterek elnagyolt, vasból és betonból készül, vas- és betonkorszakra emlékeztető formáit. A retró csúszda tehát a gyerekkor, illetve egy megszűnt ország mementója is.

Ugyanakkor a nosztalgia itt nem megy át militáns honvágyba, nem válik pártpolitikai programmá, nem sírja vissza Jugoszlávia történelemhamisító, bürokratikus és patriarchális vezérkultuszát. Petar Bojanić szerint „a nosztalgia megújítja a rossz közérzetet és a háborús bizonytalanságot” (Radics Viktória fordítása). A szabadkai születésű, majd először Szegedre, utána Salzburgba áttelepült Ricz Géza alkotásai inkább a múlt felülvizsgálatára, nem pedig a szentimentális azonosulásra hívnak. A nosztalgia csalóka napfény: idealizálja, örökké elérhetetlenné varázsolja a vágy tárgyát, és éppen emiatt rabul ejt. Nem véletlen, hogy a válságok idején a nosztalgia a legkelendőbb termék, legyen szó művészetről, popkultúráról, politikáról vagy éppen magánéleti fétisekről. Ilyenkor nem árt résen lenni, a több képen látható csík akár ez a rés is lehet. Egyfelől a már említett meleg tónus, másfelől az empatikus múltvizsgálat hiányos felkiáltójele: a pontot a befogadónak kell odatennie a vonal alá, az ő képzelete egészíti ki a képet.

Ilyen szempontból leginkább a német Gerhard Richter bizonyos munkáival rokoníthatóak Ricz alkotásai. Richter fotófestményei szintén letűnt divatújságokból, napilapokból és egyéb kiadványokból vett idézetek. Ám Richter ezeket rendre absztrahálja, elmosódottá, ködössé, olykor szinte felismerhetetlenné fakítja. A több politikai rendszert megélő német festő ugyancsak a múlt tömegkultúrájának elemzését szorgalmazza, a befogadó szubjektumának, nosztalgiájának kritikai kikezdését. Milyen mértékben határozza meg a múlttal kapcsolatos érzelmi impulzusaimat a tömegkultúra manipulatív ikonográfiája? Ugyanezt a módszert használja a privát fotóalbum az önarcképes darabjainak felhasználásakor. Mi történik a személyiségemmel a gyerekkori képek láttán? És mikor azok felismerhetetlenné torzulnak? Vajon a fotográfia elidegenítő tárgyszerűsége képes-e kritikai távolságot biztosítani az önarckép szemlélőjének? Richter ezekkel a módszerekkel távolít és közelít egyszerre Németország és Európa múltjához, a kultúripar ellentmondásaihoz és végül a magánszférájához.

Ugyanakkor Ricznél mégis van érzelmi töltete a fotórealizmussal megfestett, múltidéző figuráknak, tárgyaknak. Korábbi képein romokat festett, a jugoszláviai kataklizma romjait, a pusztulás diadalát: elhagyott, omladozó benzinkutak, a korrupció szimbólumává vált, leépült szabadkai népszínház, az elvándorlást is jelképező szabadkai sínbusz, szürke vasútállomás. Mindez veszteségtapasztalat. Ahogyan az egyik első szerb melegaktivista és író, a magyarul kiválóan beszélő és olvasó, a huszonnyolcadik évében bestiálisan meggyilkolt Dejan Nebrigić írja: „Különösen a mi korunkban, a »mi« térségünkben az emberek sokat veszítettek a hajdani életükből – R. azt mondaná, előző életükből –, szerelmeket, barátságokat, otthonokat…” Jugoszlávia ugyanis nem csak elnyomáson alapult, a szovjet blokkhoz képest nagyobb szabadság jellemezte, a különböző kultúrák egymásra hatása megteremtette a dinamikus és laza, szerethető oldalát is, persze az állam kontrollja alatt. Szabadka az underground punk zenei mozgalom, a fanzine, az alternatív képregény, a művészi graffiti városa is volt, Ricz szintén graffitisként kezdte a pályafutását. A háborús 90-es évek ólomszínei azonban átfestették ezt a világot, és sokak szemében a jugoszláv multikulturalizmus hazugság volt, üres locsogás a testvériségről és egységről. A nemzeti honvágyak hatására minden csupa szürke, minden maszatos, minden omlékony, fenyegető és instabill lett. Erről egy másik rangos vajdasági festő és költő, Maurits Ferenc Balkáni mappa című háborús képanyaga jut eszembe, amelyeken a roncsolt testek, a deformált hús bomló, szétfolyó kontúrjai, a zombiszerű figurák jelzik a jugoszláv háború okozta társadalmi züllést. Maurits szintén absztrakt, színes formákkal, hátterekkel képez ellenpontot.

Ricz háborús képanyagában az elmúlt 20. század ikonikus, emberi sorsokat meghatározó szereplők torzított arcképeivel találkozunk: Gavrilo, Tito és Milošević arcaival, választási plakátok arcfoszlányaival, s ahogyan Mauritsnál, itt is mindenütt megjelennek az ellenállás gesztusai, a hol minimalista, hol erőteljesebb színes kontrasztok. A Milošević rémuralmát idéző festmény zúzza szét legbátrabban az arcot: nagy sárga síkfelület, szürke, szabálytalan négyzet, fekete foltok és az elmaradhatatlan kézjegy, a világoskék csík a kép jobb oldalán. A kollázs töredékességét idéző kép címe: Az emlékek gyorsan fakulnak. Ez a fakulás azonban nem fölszabadító, mert a háborút kiváltó okok gyors szőnyeg alá söprése újra előidézi a durva nacionalizmust, a nosztalgia vérszomjas orgiáját.

A romantika korszakában a rom esztétikája az idealizált múlt szurrogátumának bizonyult, Ricz esetében nincs idealizált múlt. Múlt van, elmúlt, halott és annak maradványa, pontosabban annak alkotói reflexiója. A koponyás és virágcserepes csendélet, a Vanitas című kép ősi intelmet idéz: emlékezz arra, hogy halandó vagy, és itt a Földön minden hiúság, átver a szépség. A Prédikátor szavaival: „Másfelől pedig láttam mindazt az elnyomást, amely a nap alatt végbemegy, és az ártatlanok könnyeit, és hogy senki sincs, aki őket vigasztalja, s nem állhatnak ellen azok erőszakosságának, mivel nincs, aki könyörüljön rajtuk. Az elhunytakat magasztaltam hát inkább, mint az élőket.” Ám a kék csík ellenpontja vigasztal: gondolj arra is, hogy te honnan jöttél, hol vagy, hová tartasz. Ezen a ponton zsigerien személyes az, ami egyben kollektív Ricz képein.

Az Önarckép című festményen egy figurát látni, amelynek felső teste tarka, szabálytalan formák találkozásából áll. Mintha egy határkövön állna, előtte pedig a kék csík mint határvonal, amelyet átlépni készül. A határvonal átlépése egyszerre jelképezheti az országok, a múlt, az uralkodó stílus, az identitás kereteinek átlépését, áthágását. A nosztalgia, az érzelmi impulzus akkor hasznos, ha kreatív energiákkal párosul a múlt átértékelésekor. Szombathy Bálint szerint „Ricz annak a nemzedéknek a képviselője, aki egy roppant kiélezett társadalmi-politikai helyzetben érett felnőtté, tanúja volt Jugoszlávia megszűntének, ideológiák katasztrófájának, így szinte természetes, hogy a múlt eseményei és emlékei meghatározó szerepet játszanak a művészetében. Az alkotó hol termékeny nosztalgiával, hol a kiábrándultság keserűségével viszonyul saját és mások történelméhez […].” Ricz számára nem az identitással való feltétel nélküli azonosulás a mérvadó, hanem az identitás ellenpontozása kritikával, sőt akár tagadással is, amennyiben olyan identitásbombákról van szó, amelyek számkivetetté, üldözöttekké, sorstalanokká vagy újabb magyar szitokszavakkal menekültekké, migránsokká csupaszítanak másokat. Senkiháziakká, akiknek a Senk/háza az ígéret földje. A „SENK/HÁZA” perjeles megoldása avantgárd gesztus: a nyelv, a médium szabályainak játékos felrúgása.

Ricz újabb, már nem Magyarországon született képein több szín szerepel a korábbiakhoz képest. Már nem pusztán a szürke és a fekete dominál, az ellenpont nemcsak egy vékony vonal, hanem akár a múzsa vörös szoknyája is. Ezzel párhuzamosan, mintha a komor hangulatot feloldaná a játékos formákból, a tarkaságból fakadó humor. Tud-e a kép nevetni? Álljunk közelebb, hallgassuk meg, lépjük át a kép láthatatlan határát, hátha azon kapjuk magunkat, a képen látható, arc nélküli, vagyis identitáspótlék nélküli figurák a mi mosolyunkat tükrözik vissza. A Senk/háza senkinek sem magántulajdona, bárkié lehet, bárkit befogad, aki kopog az ajtaján. Kozmikus anyaméh. El lehet-e hagyni Magyarországot, a hazát anélkül, hogy egy lépést is tennénk? Válaszként nyíljon meg Ricz Géza ötödik önálló szegedi kiállítása. Remélem, egy alkalommal életmű-labirintust láthatunk majd nemcsak Salzburgban, Bécsben és más nagy európai művészeti központokban, hanem a napfény Tisza-városában is.

▬▬▬▬

TIK, Szeged
2023. 05. 15–26.
Főszervező: SZTE BTK Szláv Intézet szerb szakirány
Támogatók: Ferencvárosi Szerb Nemzetiségi Önkormányzat, Szegedi Bolgár Nemzetiségi Önkormányzat, Szegi Szerb Helyi Közösség