Tayler Patrick

És mi is ez? „Multifunkcionális hely, kávézó, designbolt, találkozási pont, kiállítótér, munkaállomás” – olvashatjuk a Facebook-eseményben a definícióvariációkat. Az általunk elképzelt hely „nem akar egyedi lenni, hiányt sem szeretne betölteni, inkább lehetőséget teremt a párbeszédre és a közös gondolkodásra.” Ezzel a koncepcióval indítunk, de a metamorfózis és az örvénylés jogát fenntartjuk, hiszen ez egy folyóiratot pörgető, mozgató, térré terebélyesítő, folyamatosan formálódó „experimentális technológia”.
Nekünk is legalább olyan fontos a reszponzivitás mint egy okostelefon esetében – ezt nem véletlenül hozom fel, hiszen fél évvel ezelőtt itt egy kissé romos, egykori GSM helyén álltatok volna, ahol a boldog békeidőkben legfeljebb töltőt lehetett vásárolni repedt képernyőjű, fényképektől jóllakott készülékeitekhez. A töltődés lehetőségét mi is felkínáljuk, ám az általunk lefedett hálózat képzőművészeti és kulturális, szubverzív és kritikai, játékos és eklektikus. Hangolódjunk közösen!

→ SUCH MAGIC →

[az alábbi szöveg Dóczi Attila kiállításának  megnyitóján hangzott el]

1999 októberében a nagybetűs évezred méltó finisszázsaként, az Y2K-összeomlás előtti végórákban, a finn Bomfunk MC’s nevű duó ütemlakatos-műhelyében legurult a szalagról a Freestyler című szám. A 164 BPM-en dübörgő – kiskorú torrentbetyárok által Winampon beélesített, 3210-es mobilkészülékeket rezgető, kétbites csengőhangként is csapatott – walkmanbélelés tundrás fagyossága a képzeletet a végtelenbe – és tovább – repítette; oda ahol a cool végleg megfékezi a romlás folyamatait, és az életre sem tapad többé lejárati dátum. Ice ice baby: súrlódás híján akár örökké pöröghetünk a fejünk tetején. Az égboltot (és Mufasa nyomán az égen felragyogó nagy elődöket) kémlelve a fantazmagórikus sztori másik fontos vezércsillaga Panjabi MC – a punjabi Bhangrát hip-hoppal vegyítő brit-indiai ceremóniamester. Az einsteini képletet idézve és felpimpelve az Energia itt a két MC négyzetre emeléséből adódik, a kettő által kirajzolt szellemi síkon oszcillál. (Mi mást tehetne egy vájb, egy „power move”?)

Így szembesülünk azzal, hogy e kulturális imaginárius kellős közepén – kelet és nyugat, észak és dél között, az emberi elmébe gravírozható égbolt és a magma pokoli sejtelme között – nem más cikázik, mint az isaszegi Aquaman, Dóczi Attila, Night Rider kerepestarcsai reinkarnációja, a közép-európaiság egzotikumát az űrbéli hiperkortársba domborító megyei szintű (ám metálfényezésű kártyát méltán érdemlő) focista, kriptovalutákat és a személyes RAM-ban tárolt randomitást bolondok aranyává formatáló káprázatbuhera-szakértő képzőművész és kétszeres lányos apuka – illetve, ezúttal mágus is. Rakamakafon!

Abrakadabra! Hókusz pókusz! – a varázslat dizájntárgyként „marketingeli” be magát a tudatunkba, kijátszva a decens stílus tűzfalát.
Dóczi szuperképessége annyi – s ez nem kevés – hogy amplitúdógörbéről felismeri a lángcsóvás hangulatokat a fölényesen leejtett mikrofonok felsípolása utáni döbbent, néma csendben, visszajáró krónikása a bountykék 90-es éveknek, és helyreállítja a vércukorszintjében kibillent nosztalgia tónusívét. Közhasznú munkája során egyszerre fűt és horzsol, kaleidoszkópos glitcheket produkáló, a képfelszínekbe szervesülő 3D-s szemüvegén keresztül konfrontálja nézőit a jelentés helyén felbukkanó atmoszférákkal, az ambientek helyébe férköző mémszilánkok dizájndoktrínáival, a menőség retrójának mókolhatatlan retorikájával. Szószos és feltétekben gazdag digitalitása olyan hangulatot sugároz, mint amikor csóri kiborg felebarátunk narancslével önti le magát a hosszú hétvége során. Hepi rövidzárlat.

Az isaszegi Aquaman ehhez hasonló – se szeri se száma – észrevételek rögzítéséhez keresi fészerében a megfelelő menetű és anyagú csavarokat és fúrószárakat. A Gödöllő környéki víztestek kriptomagnetikus csakratáncoltatása vagy a nyugat-európai importmotívumok bájos körvonalrendjének megbolygatása közben átvágja a fekete kihúzófilc kompromisszumokra képtelen drótkerítését. Tom macska, a rutinos áldozat elszabadult higanyként folyik szét a vásznon, Caspar, a barátságos szellem pedig a 2015-ös agyonfilterezett, ún. „deep-fried”, azaz olajban kisütött mémek sorsára jut, Pepe békára pedig rontásként gyógyulnak rá a digitális vantablack szuroksorjái, miközben az Atari, a VHS vagy egyéb, szimpátiánkat kiharcoló cégek logói, a hantológiai elméletírók lelkesedését felébresztő asztráltestként levitálnak a kompozíciókat megkoronázva. Mintha a plotterizmus (tilos másolni!) grafikává jegesedett körvonalait megelőző digitális ősrobbanás forró medencéjében fürdőznénk. Vigyázat, gyerekeknek nem való!

Mert ahogy a virtuális termálvízzel is nemesedünk, úgy a jelek viharában, a sötét és világos pörkölésű, posztdigitális rovarszínskálából táplálkozó, szélhámos többletenergiák torlódásában, az önmagába visszaérkező Reelsek kontentté karamellizált koktéljában, az egymással összekeveredő sikerszérumok kiismerhetetlen forráspontján túl, a kigyúrt harcikutyákra szálló tűzemojik arcleolvasztó hőségében, a cool laptopventillátor-zúgás utáni fülcsengés mélyében is már csak annyit súgunk egymásnak halkan billenő klaviatúráink kékhalálfényében, hogy such magic.
Azaz a varázslat tétje nem a varázsfőzetes identitásappropriáció vagy az obelixi üstbeesés reprodukálása, hanem egyszerűen a laptopbillentyűzet háttérvilágításának kényelmében megfogalmazódó hála. Az a momentum, amikor József Attila szavaival „egy nap süt idebent” a nap végére vagy, mondjuk, egy Ferrari-vörösen izzó lávalámpa.

Legalább a varázsigéinket ne vakon kelljen belegépelnünk a végtelenül csendes éjszakába merülve! Abba az éjszakába, ahol már leradíroztuk a szemhéjunk belsejéről az entoptikus látomásuk BKV-huzat-szerű mintáját, és már nem tudjuk full-HD-ban felidézni az érzéseivel küzdő Jordan Peterson sávszélességet emésztő, milliomodik visszajátszásra is kiguruló könnycseppjében a csúcsfényt, amit ráadásul egy nyolcmásodperces Youtube shorts keretez egyfajta tömegmediális röviditalként: a felejtést, a bút és a varázslatot karcosan lecsúszó kombóvá hangolva. A clickbaiten nevelkedett ujjbegyeink a swipe-olást az értelem elalvásáig izommemóriából megoldják. Az ágy alól előmászó szörnyeket pedig titkos kézfogással üdvözöljük.

Dóczi varázsfőzetének receptje tulajdonképpen pofonegyszerű: a holografikus angyalszárnyakat kibergótikus kiegészítőkkel és kisboltos tetkókkal kombinálja, hiszen valahogy látszani kell a fekete-fehér nintendójátékká redukált örök éjszakában, a gamifikált posztapokalipszisben, mely ezúttal többek között egy faltól falig feszülő, kamionponyvaszerű pannó felületén hömpölyög előttünk. Az isaszegi Aquaman digitálisan kiszélesedő képtáblájára a „Need 4 Speed” stiláris központozása érvényes: a hétlépéses monstrum alján felvillanó neonsáv egyértelműbb felségjelzés, mint egy Barnett Newman-sáv. Mint a világító sneaker, jelzi a hordozó lépteinek jelentőségét. Svenkeljünk egyet: megjátszható, trumpolható kártyák, gyűjthető ritkaságok, világló tortapapírképletek és a teljes deszkás divatipart iskolapadba kényszerítő logóornamentikák. Májkül Nájt, azaz Dóczi Attila egyéni kiállítása a pre- és posztdigitális alteritások köztességébe rekedve keresi a varázslat és a humor mémvékony membránját. A meteoritcsóvaként fellángoló logófragmentumok, lufimartalékként szertefoszló tribáltetkók és futurogót kvázifukszok árnyvilágában csak a varázsigék átmeneti fénye segíthet rajtunk. Éppen ezért, hadd szóljon a rakamakafon! Az abrakadabra! A hókusz pókusz! Windowsgardium leviosa: Szállj velem!