A sztahanovista munkásöntudat és a neoliberális „pozitív hangoltság” embertelen versengése az ember boldogtalanságáért
Vigh Violetta: Munka╱verseny

K. Horváth Zsolt

Ikonkép és borítókép:
Vigh Violetta: Bikaviadal a Vörös Október Ruhagyárban ╱ 2024 ╱ videó still

Ha a magyarországi sztálinizmus időszakáról beszélünk, sajnálatos módon szinte mindenkinek Bacsó Péter A tanú című filmje ugrik be. Az 1969-ben készült alkotás valójában nem más, mint a Rákosi-korszak paródiája, groteszk kádárista átirata, mely a népi nevetéskultúra jegyében kacagássá oldja a gyűlölettel átitatott félelmet. Olyasvalami, mint amit Mihail Bahtyin a középkori parodia sacra, a szentségparódia funkciójáról mondott. Az orosz irodalomtudós szerint ugyanis az imádságtravesztiák vagy prédikációparódiák ugyan az egyházi elöljárók gondolkodását és igehirdetését tették nevetségessé, ám létük és megtörténtük magát az egyházat nem nagyon izgatta, a legkevésbé sem berzenkedtek ellene. Ennek azonban nem a tolerancia volt az oka, hanem az, hogy az egyház elöljárói, vagyis a zárt ideológiai rendszer termelői maguk is érezték, hogy az alkalmankénti karneváli hangulathoz kapcsolódó nevetés nem megdönti, épp ellenkezőleg, megerősíti hatalmukat.1

A néhány ünnepnapra szorítkozó, a „megfordított világ” képében testet öltő népi nevetéskultúra úgy segített ideig-óráig a kulturális túlélésben, hogy közben cseppet sem vonta kétségbe a fennálló világnézet alapjait. Valahogy mindmáig ilyen A tanú című filmmel ápolt viszonyunk, mely egyszerűen az öröklétbe merevítette az 1960–1970-es évek a sztálinizmusról alkotott képét.
A – máskülönben meglehetősen vérgőzös – sztálinizmuson kacarászni amolyan olcsó mulatsággá, pótcselekvéssé vált, s elterelte a figyelmünket arról, hogy a sztálinizmus, sőt tágabban az államszocializmus időszaka éppúgy része a modernitásnak és az ipari társadalmaknak, ahogyan mondjuk a klasszikus 18. századi Anglia. Erre az utóbbi másfél évtizedben Tamás Gáspár Miklós esszéi hívták fel a figyelmünket, jóllehet hasonló szemlélet már az 1941-es kiadású Mai Enciklopédiában is megjelenik. A – feltehetően Szirtes Andor által írt –szócikk úgy fogalmaz, hogy „valójában a szocializmushoz mint társadalmi rendszerhez az így értelmezett államszocializmusnak semmi köze sincs. Az állam mint vállalkozó, ha látszólag köztulajdonba vonja is a termelőeszközöket, a kapitalista rendben csakis mint kapitalista gazdálkodhatik velük. Az állami üzemek vezetésénél, a termelésnél ugyanazok a szempontok érvényesülnek, mint a magántulajdonban lévő vállalkozásnál.”2 A köztudatban azonban mégis csak az a hamistudati hiedelem rögzült, hogy az államszocializmus valamiképpen gondoskodik a kétkezi dolgozókról.

Szentjóby Tamás 1975-ös Kentaur című kísérleti filmmontázsa épp ezt a mítoszt leplezi le. A módszer abban áll, hogy a képek a „dolgozó nép”, a bérmunkások és bérmunkásnők gyárbeli mindennapjait mutatják, míg a rendező az utószinkron során a propagandából jól ismert üres lózungokat vág alá. Kép és szöveg tehát tökéletes ellentétben áll, hiszen míg előbbiek a bérmunka embertelenségét, végtelenségig ismétlődő unalmát mutatják, addig utóbbiak a brosúrairodalomból jól ismert beszédekből, illetve a szereplők szájába adott társadalomkritikai megjegyzésekből állnak. „Lehet, hogy ismétlési neurózisunk van? – Kérdezi az egyik munkásnő. Mindegy – válaszol a kolléganője –, beszéljünk tovább a kendődivatról, a tejszínhabról, a gyerekeinkről, a béremelésről, hogy megtévesszük a filmeseket. Éljünk a gondtalan ismétlésneurózis álarcában, hogy a jövőt titkos találmányunkkal, melyről most nem beszélünk, elérjük. De mondhatjuk azt is, hogy felismertük a társadalom szükségleteit, s a feladattal azonosulva szabadok vagyunk. – Inkább játszd a melós szerepet – zárja le a jelenetet a kolléganő.”

Vigh Violetta videómunkákból és installációkból építkező tárlata ehhez a problémakörhöz közelít. Munkamódszerében az archeológia gyakorlatára hagyatkozik, vagyis a bérmunka világát tárgyalva voltaképpen a múlt és a jelen viszonyát firtatja. Ez azért is módfelett üdítő, mert megközelítése kiszabadítja az államszocializmusbeli bérmunka világát saját, a fentebbiek értelmében leginkább groteszk kontextusából, s a jelenhez köti. Ha igaz az, hogy az 50-es, 60-as években a munkáslét éppoly kizsákmányolt volt, mint mondjuk a két háború között, akkor miért ne vethetnénk össze a mai teljesítmény- és munkaalapú neoliberális társadalmát magával a sztálinista munkaéthosszal?

A Közelharc a Verseny áruházban című videómunka valójában saját eszményeivel szembesíti a sztálinizmust. Egyrészt a Dohány és a Síp utca sarkán 1949-ben megnyíló Verseny áruház önmagában is hordozza a két háború közötti fogyasztási eszményekkel való kontinuitást, amennyiben a bolt az egykori Gutmann üzletház helyén nyílt meg, s annak logóját 1990-ig meg is őrzi. A logó önmagában is beszédes, hiszen az eltéphetetlen, Gutmann márkájú munkaruhát reklámozta (jobbról-balról három-három alak húzza a nadrágot). Ebből aztán 1957 tavaszán, a kádári konszolidáció nevében újrainduló Élet és Irodalom 1. számában egyfajta allegória lett, amennyiben Sándor Kálmán, József Attila egykori párizsi cimborája azt írta, hogy a „proletárdiktatúra kultúrpolitikája nem lehet Gutmann-nadrág, amelyet (…) addig ráncigál egy-egy csoport, míg ez a nadrág – a szabad művészeti vita során – szét nem szakad.”3

A folytonosság másik ékes bizonyítéka az, hogy a sztálinizmus maga is a fogyasztói értékekkel akarta elkápráztatni saját társadalmát. Gondoljunk csak az 1953-as, Állami áruház című játékfilm záró nagyjelenetére, melyben a sztálinizmus azzal bizonyítja életképességét, hogy a szabotázsakciót felgöngyölítve mégiscsak fogyasztói javakkal látja el a kedves vásárlókat. Másképpen fogalmazva, lehet, hogy a munkaverseny körüli ideológiai lózungok az élmunkást, a sztahanovistát tünteti fel követendő példaként, de a mozi sokakat vonzó világa mégis a fogyasztásra helyezi a hangsúlyt. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert három évvel később, 1956-ban jelenik meg Allen Ginsberg amerikai költő jól ismert verse, a Nagyáruház Kaliforniában, mely a beatnikekkel egyetemben épp magában a fogyasztásban látja az ember teljes önfeladásának eszközét.4 Eme két példa összevetése úgyszólván tökélyre fejleszti Guy Debord-nak azt a teóriáját, miszerint a nyugati kapitalizmus és keleti államszocializmus pusztán a spektákulum két fajtáját valósítja meg: a diffúz és a koncentrált változatot. Lényegében egy sor hasonlóság áll fenn közöttük, s a maga módján mindkettő felszámolja a nembeli ember megvalósításának még a lehetőségét is.5

Ezek az analógiák adják Vigh Violetta Munka/verseny című tárlatának valódi archeológiai tétjét. A „munka” történeti fogalma a legkevésbé sem egymásra következő üres tevékenységek kronológiája, hanem politikai, ideológiai, gazdasági és esztétikai értékekkel telített társadalmi forma.6 Középpontjában a különböző ideológia álarcában megjelenő kizsákmányolás áll, s a bérmunkás vagy bérmunkásnő szemszögéből édesmindegy, hogy azt sztahanovizmusnak vagy napjainkban – a munkaalapú neoliberális társadalomban – pozitivtiásának nevezzük. Utóbbi fogalmat Byung-Chul Han német-koreai filozófus vezeti be A kiégés társadalma című könyvecskéjében, sőt abban egyenesen a pozitivitás túltengéséről beszél. Ennek lényege, hogy Han szerint a kortárs társadalom nem annyira megtilt, korlátoz vagy fegyelmez, mint inkább serkent, pezsdít vagy ösztönöz. Az egyénre mint tanulóra, munkavállalóra, szülőre, férjre vagy feleségre egyre nagyobb terheket rónak a társadalmi elvárások, így Han értelmezésében az egyén egyre inkább önmagát zsákmányolja ki. Erején felül teljesít. Szeretne kitűnő tanuló, remek munkavállaló, gondoskodó szülő, nagyszerű férj vagy feleség lenni, ám ezeket az elvárásokat már nemcsak az iskolában, a munkahelyen, a családban hallja, hanem ezt szajkózza az okos telefonokon keresztül napi huszonnégy órában a tabloid média, erről beszélnek az edzőteremben, s ezt az elvárást közvetíti számtalan divatos sorozat is. Mivel ezeknek a követelményeknek egészen egyszerűen képtelenség megfelelni, így nem azt a következtetést vonta le a késő modern ember, hogy ideje volna lassítani, lazítani a gyeplőn, hanem még inkább felpörgeti a tempót. Amennyiben anyagi lehetőségei megengedik, a tabloid média olcsó és semmitmondó tanácsai vagy a telefonra letölthető, használhatatlan alkalmazások helyett úgynevezett „szakembereket”, megoldásfókuszú coachokat, konfliktuskezelő trénereket, időmenedzsereket fizet meg az illető, hogy a kimerültségéből fakadó figyelemhiányt önként vállalt hatékony együttműködéssé alakítsa. A kulcsszó az „önként vállalt”, a „hatékonyság” és az „együttműködés”.

Ha a munkahelyeden már a nyelved kilóg, akkor semmiképp se pihenj meg, a pozitivitás nevében inkább vágj bele egy újabb képzésbe, projektbe vagy fejlesztésbe. Ez a fajta „előre menekülés” azonban az önkizsákmányolás másik neve. És ha, ne adj isten, mégis maradna szegény munkavállalónak némi szabadideje, akkor annak kihasználására még mindig ott a játékosítás, a gamifikáció, mellyel a nem munkával töltött idő apró morzsái is „hasznossá” tehetőek. Ráadásul az érzelmekre hagyatkozó kapitalizmus (emotional capitalism) oly módon oldja meg mindezt, hogy a begyűjtött lájkok, „barátok” és követők figyelme révén a bérmunka inkább szórakozásnak tűnjön, miközben felemészti a pihenésre szánt szabadidőt, s tönkre teszi a dolgozó testét-lelkét. A kiégés tehát nem más, mint a neoliberális társadalomban az „én túlhevülése”, melyeket gyakran olyan betegségek formájában írunk le, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) vagy a depresszió.7

A tőkelogika képviselői ugyancsak találékony állatok. Ugyanazt a romlott árut egészen különböző csomagolásban is képesek nekünk újra és újra eladni. Ha Pióker Ignác Kossuth-díjas sztahanovista élmunkás, a Szocialista Munka Hőse-kitüntetés büszke tulajdonosa nem hal meg 1988-ban, akkor ma minden bizonnyal róla mintáznák meg a kapitalista realista pozitivitás allegóriájának fércnél is maradandóbb gipszszobrát.8