Immateriális techno-poézis
A Late Dysphoria c. kiállításról

Horváth Márk

Borítókép 
Benkovics Virág: To Ada, Yours truly ╱  2023 ╱  akvarell, papír ╱  195 x 30 cm

Megnehezíti a digitalitás pontos értelmezhetőségét az a kettős folyamat, amely a valóság átalakulását és a digitalitásban létrejövő immateriális, a szó eredeti értelmében inorganikus létezőket jellemzi. Az antropocén, a klímakáosz a valóság felbomlásának és materiális, sőt geológiai alapjának elbizonytalanodását jelöli, miközben a digitalitás kísérteties létezőit éppen egy furcsa immaterializmus jellemzi. Ezen változásokat a kortárs kultúratudományokban különböző új elméleteken keresztül kívánják megragadni, amelyek közül a poszthumanizmus és a spekulatív realizmus, valamint új materializmusok tűnnek a legfigyelemreméltóbbnak.

Azonban a nonhumán fordulat irányzatai néha mintha megfeledkeznének a szubjektumok belső világáról, a digitalitással kapcsolatba lépő és átformálódó emberről. A Late Dysphoria című tárlat fő erőssége abban érhető tetten, hogy figyelemreméltó kreativitással képes megragadni ezt a kettős deterritorializációs mozgást és változást, amelynek egyik oldalát a valóság radikális elbizonytalanodása, míg a másikat a testetlennek és üresnek tűnő szimulákrumok és avatarok jelentik. A szubjektivitás és az digitális személyiség átformálódását Catherine Malabou plaszticitás elméletéhez hasonlóan egyszerre tekintik materiálisnak és mégis radikálisan átformálhatónak és kiüresíthetőnek.

A tárlaton szereplő alkotók a kortárs művészet izgalmas eszközeivel jelenítik meg ezt a sajátos immateriális realizmust vagy szürreális materializmust, amely nem feledkezik meg az emberen kívüli valóság átformálódásáról, de nem zárójelezi vagy nem csinál objektumot vagy tárgyat a szubjektivitás különböző rétegeiből sem.

Benkovics Virág, Mihályi Bálint és Laczkó Dániel a plaszticitáson keresztül kapcsolják össze a megváltozó külvilágot az elbizonytalanodó és egyben kiüresedő digitális szubjektivitással, amelyet egy spekulatív techno-szubjektivitásként vagy plasztikus, szubjektív-technopoétikaként mutatnak be. Az ismétlések, a megsokszorozódás vagy a mutáció nem csap át modern mechanisztikus ismétlésbe sem biocentrikus body horrorba, hanem egy a megváltozott természetkulturális viszonyokat átfogó plasztikus szférát hoznak létre, amelynek részét alkotják a különböző technológai eszközök, gépek, kamerák, megfigyelő rendszerek, testek, érzelmek, félelmek és bizonytalanságok.
A kiberkultúra által meghatározott posztmodern kor valóságát különféleképpen megformált, heterogén anyagok, eltérő temporalitások és különböző gyorsaságok, valamint egymással már-már elválaszthatatlanul összefonódó valóságszintek és szimulációs technológiák alkotják.

A későkapitalizmus valóságát alapvetően meghatározza a gépektől, automatáktól, a mesterségesen létrehozott másolatoktól, valamint az öntudatra ébredő vagy a szingularitásig eljutó gépektől való félelem, egy olyan fenyegető, hátborzongató érzés, amelyet talán Sigmund Freud unheimliche fogalmával ragadhatunk meg. Az otthonos és a radikálisan idegen, a kellemes és a félelmetes monstruozitás elválaszthatatlanul közel került egymáshoz korunkban, elbizonytalanítva a valóság és a képzelet határait. Testetlen és vértelen szörnyszerűség, és a belső szerveket és a test internalitását érintetlenül hagyó vérengzés? A szimulákrumok és digitális másolatok uralta spektákulum társadalmában a megsemmisülés és az átváltozás is teljesen más jellegű lesz, mint amit a romantikus és a klasszikus gótikus horror által meghatározott kulturális imagináció egyáltalán elképzelhetővé tesz. Mihályi Bálint műveiben a digitális absztrakció üresnek tűnő terében a temporalitás összeomlását figyelhetjük meg, amelyet a digitális kódokat megidéző geometrikusság tesz átélhetővé. A sima fluiditás és a lágy plasztikusság a változást higiénikussá, technológiai precizitás által meghatározott sebmentes mutációvá teszi.

Ezeket az egyben testi és testen túli változásokat fokozatosan és érzékenyen meg kell közelíteni, közel hajolva a megváltozó szimulákrumokhoz, mintha azok vékony lepel alatt meghúzódó jelenségek vagy olyan kísértetek lennének, amelyek tőlünk riadnak meg és menekülésre készen folyamatosan az eltűnés és a teljes deterritorializáció kapujában állnak.
A digitalitásra és a virtualitásra inherens módon jellemző hibridizációs logika az, amely szélsőséges módon dezantropomorfizálva megalkot egy inhumán erővel rendelkező szörnyszerű poszthumán valóságot. Dominic Pettman nézetében a digitális médiával járatlan útra lépünk: „a kiterjedése, az elérési potencialitása, az intenzitása, a felhasznált indusztriális források egyaránt példátlanok. Egyáltalán nem tudhatjuk, hogy mindez milyen hatással lesz a viselkedésünkre és a gondolkodásmódunkra.”

Ha valóban meg akarjuk ragadni a digitalitás által áthatott, poszthumanisztikus posztmodern valóság dinamizmusát, akkor Stefan Her¬brechter kifejezésével élve „az elképzelhetetlen eljöveteléről” kell értekeznünk. A felbomlás technológiai geometrizálhatóságát mutatja be Benkovics Virág is több művében, ahol rizomatikus növényi formák és burjánzó plazma szerű elrendeződések fedik fel a digitalitás plasztikus poszt-természet állapotát.
Patricia Reed szerint a zavaros, kaotikus jövő – áttekinthetetlensége ellenére – megkívánja az elköteleződés és az aktivizmus új formáit, amelyek képesek leválni attól a társadalmi, gazdasági, valamint környezeti apokalipszisről, ami vár bennünket. Az elképzelhetetlen eljövetelének elképzelése egyben különleges, eddig feltérképezetlen szökésvonalakat megnyitva „a lehetetlent is lehetségessé teheti”. A képeken a burjánzó fonalak vagy digitális hálózatok ezen új kapcsolódási formák lehetőségeit tartalmazzák.

Azonban ahhoz, hogy a digitális világpusztítás drámai kiépülése új queer közösségeket és lehetetlennek tűnő lehetőségeket felszínre hozhasson, szükség van a berozsdásodott fogalmi és esztétikai struktúrák megbontására. A tárlaton szereplő videó installációk a megfigyelést, az ellenőrzés társadalmát, valamint a digitális archívumokban létrejövő hantológiai poszthumán szubjektumokat egyaránt megidézik. A valóság megfigyelésével egy új kísérteties szubjektivitás jön létre, amely testetlenségében vagy immaterialitásában többé nem korlátozható a biopolitikai rezsim működésére.

Meg kell nyílni a fennálló kontingenciák és nem teljes összeállások sokszor önellentmondó heterogenitásának. A spekuláció nem más, mint ezen eredendően porózus, nem totalizálható adottságokkal való játék.
Laczkó Dániel alkotásain az ismétlés és a megsokszorozódás mechanisztikus, mégis a differenciát termelő működését ismerhetjük meg, amely a digitális szubjektum egyik meghatározó jellegzetessége. A videóművészet, a net art, és a korábbi médiumok sajátos remixelése is megjelenik a Late Dysphoria művein. A számítógép egy különleges szimulációs modell a korábbi médiumok számára. Ez a szimuláción alapuló remediációs vagy metamediációs funkció válik idővel egyre jelentősebbé a korábbi olyan funkciókkal szemben, mint a kalkuláció vagy a logisztika. Ezen remedializáció és remixelés összekapcsolódik a szimulákrumokra jellemző ambivalenciával. A végtelenül átalakítható digitális felvételek alapvetően nem megkülönböztethetőek a valóságtól, ezért a képekkel kapcsolatban a digitalitásban egyre fokozódik a gyanú, hogy azok hazudnak vagy elfednek valamit. Azonban ez elfedés egyben a belső üresség vagy belső inorganikusság vagy immaterializmus felfedése, amely az új digitális szubjektum egyik új sajátossága lesz.

A Late Dysphoria című tárlaton egyszerre találkozhatunk a techno- vagy mechanoszféra materiális sajátosságaival és a digitalitásban feloldódó szubjektum átformálódó techno-pszichéjével. Ez a kettősség folyamatosan közelít egymáshoz, és a test poszthumán esztétikai átvilágításával vagy átvizsgálásával jár együtt, amely során a test belső materiális horrorja helyett titkokat, árnyakat és ambivalens érzületeket találhatunk, amelyek új neogótikus kísértetekként világítják be az antropocén sötét ökológiáját.
▬▬▬▬
LATE DYSPHORIA — Benkovics Virág, Mihályi Bálint és Laczkó Dániel közös kiállítása
MKE – PROFIL Galéria
2023.07.27. – 2023.08.11.