Privát időszámítás
Gergely Nóra kiállítása

Wechter Ákos

Elhatároztam, hogy vigyázni fogok, mert a túlzott analízis sok esetben elidegeníti a maga tárgyát. A művészetelmélet egyfajta szakrális tudás, aminek tárgya eltávolodott az élettől, a szükségletektől, a vágyaktól. Almási Miklós kifejezésével élve, „a műveltség felkent papjai” szoktak figyelmeztetni minket az elmélet fontosságára. Az ilyen figyelmeztetések hatására mindenki ájuldozik. Ájuldozik a szépség szépségén, az igazság igazságán, a művészet művésziségén, aztán – legfeljebb rossz lelkiismerettel – beül a Terminátor 2. című filmre. Végül a posztmodern az, ami megfogalmazta a szakítást ezzel a képmutatással. A szent művészet és a fogyasztható, nem szentesített kultúra kettéválasztása, a művészeti világok egymás mellett élésének elismerése, a kölcsönös átjárhatóság és bármelyik szabad választhatóságának kimondása csak a kialakult helyzetet rögzítette. Egyszerűen: ilyenné vált a világ, amelyben élünk.

Van tehát képmutató és nem képmutató művész, mint ahogy művészet is. Ezt most azért hangsúlyozom, hogy elmondhassam: Gergely Nórát régóta ismerem, és tudom, hogy nem képmutató. Nem az átkos, múltba révedő művész idejétmúlt típusát testesíti meg. Ízig-vérig mai alkotó, kimondom, még ha közhelyesen is hangzik, akinek műveiben – a személyes aspektusokon túl – ott van a kor is. Itt most, ezen a tárlaton festészeti tevékenységéről szerezhetünk aktuális információkat, de videómunkái legalább annyira részét képezik életművének, mint a falakon lógó képek. Szeretném kiemelni: gondolkodásmódja nem technika- és műfajfüggő.

Menjünk csak vissza egy kicsit. Mit is jelent az, hogy műveiben ott van a kor, hogy „kifejezi a korát”? Miféle ember a művész – úgy általában? Több-e, kevesebb-e másoknál? Nicolo Machiavelli szerint a művész a legveszélyesebb figura a világon. Egyaránt otthon érzi magát a kikötői kocsmák írástudatlan matrózai, a hercegi udvarok előkelőségei és a kor humanista tudósai, azaz a csúcsértelmiség körében.

Ha nem számít indiszkréciónak – ezen Machiavelli-gondolat mentén, annak igazolására – felidézem Nórával közös múltunk egy szeletkéjét. Kicsi, egyszerű, nem túl áttételes, analóg példa. A Kisképzőből, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolából ismerjük egymást. Volt a közelben, a Szabadság-híd mellett, a Dimitrov térnél a Dunán egy állóhajó vagy mi, egy szórakozóhely, egy kocsma. A Víg Matróz. Dimitrov egyébként bolgár kommunista volt, masszív alkoholista: jobb elnevezése nem is lehet egy közterületnek, ahol kocsma van. Nem sokszor, de egyszer-kétszer ott kötöttünk ki estefelé, a Nóra, a Gábor Pista, a Tölg-Molnár meg a festő osztályból még páran. Volt ott élőzene, alvilág. Részegek, matrózok, bűnözők vagy annak kinézők dögivel. Nos, én ott, akkor megtapasztaltam, hogy Gergely Nóra, aki csecsemő kora óta absztinens, miként, milyen perfekt módon mozog a lebujok mikroklímájában. Hogyan találja meg a hangot és simítja el, csillapítja le megfelelő szóhasználattal, ráérzéssel a fel-felhorgadó agresszív indulatokat a törzsközönség és a művésztársaság között.

Mint ahogy már szó volt róla: a „gergelynórai” formanyelv, a színkezelés, a használt jelképek, az absztrakció a ma emberére van kalibrálva. Mentes a befogadást zavaró tényezőktől. A művész nem használ elefántürüléket, mint Chris Ofili, nem provokál horrorisztikus, pornográf vagy náci motívumokkal mint a Chapman-fivérek. De azért mégse mondanám, hogy nincs bennük provokáció, mert az kell egy jó műalkotásba, meglepetés nélkül nincs igazi katarzis.

Gergely Nóra leginkább saját kortársaihoz szól – ezt tudjuk. Hogy azok közül kikhez, azon persze lehet vitatkozni. Bár manapság is illik szidni a mindenkori közönséget és bumfordi, alulművelt, rövidlátó, tompaagyú és agresszív individuumok öntudatlan masszájaként aposztrofálni, azért történtek pozitív előrelépések. 1934-ben egy az Ernst Múzeumban rendezett kiállításon Jándi Dávid ott bemutatott aktképe körüli nézeteltérésről számolt be a korabeli sajtó. A kiakasztott képet a múzeum művészeti igazgatója, Lázár Béla többször levette a falról, ököllel rácsapott és arról, mint értéktelen festményről nyilatkozott. Ma Pesten „ily regényes dolgok nem történnek”. Sok mindent láttunk már. Nehéz kiverni a biztosítékot, és nem is ez a cél feltétlenül.

Persze a kialakult helyzet bonyolult. Nem vagyunk birtokában azoknak a fogalmaknak, amelyek segítségével felállíthatnánk valamifajta történeti folyamatosságot, amely a modern és a kortárs művészettörténet megírásának alapja lenne. Minden támpontot elvesztettünk, még a művész szerepének tisztázása sem egyértelmű, és valójában már nem is tudjuk, miről beszélünk, mi a valódi tárgya annak, amiről beszélünk. Mi is magának a művészetnek a tárgya? Egy módszertani kudarcról van itt szó, amely az ideológiák, az utópiák, az értelem kudarcát, a társadalmi hasznosság kudarcát kíséri, tehát mindazokat a dolgokat, amelyeknek a legteljesebb válságát éljük. Akárhogy is: az ideológiák kudarca, az utópiák bukása, a műalkotás társadalmi befogadásának elvesztése, a törekvés, amely a modern művészetet hősies kalandként láttatja, továbbá a szaktudás fokozatos elvesztése, a társadalmi szinten történő elszigetelődés, a nagyközönség érdektelensége a kortárs képzőművészeti alkotások iránt – ezek tehát mind közrejátszanak abban, amit Jean Clair francia művészettörténész a műalkotás, a művész eljelentéktelenedésének nevez.

Ismeretes a szakkifejezés, a terminus technicus: nőművészet. Olyan, nők által művelt művészeti tevékenységet jelöl, amely a nők önreflexiójával, illetve a női identitás és a nők reprezentációjának kérdéseivel foglalkozik. Története, korszakai vannak. Magyarul kicsit furcsán hangzik a szóösszetétel – talán ezért is idegenkednek egyesek magukat ebbe a kategóriába sorolni, akik pedig egyértelműen ide sorolhatóak is lennének. Érdekes, de soha nem kérdeztem meg Nórát, hogy önmagát nőművésznek tartja-e.

A körök, a centrális elrendezés, a rácsszerkezet alkalmazása, a repetitív jelleg, az ellenpontozás kint és bent között, az alapvetően biomorf, női testből derivált, erotikus jelleggel bíró, öntudatlanul felszínre törő formák mind-mind – legalábbis a lexikon szerint (tehát minden irónia nélkül) – a nőművészet fogásai, persze nem csak azé, hiszen használták ezeket a nőművészet megjelenése előtt is. Gergely Nóra képein a rendezetlen struktúrának stimuláló ereje van. A káosz felidézése önmagában is foglyul ejt: a formák gomolygása, a színek extázisa a spontán kifejezés eufóriája sajátos mámoreffektust képes teremteni. De ugyanide vezet a rendezettség túlfokozása, a geometrikus modellezés is. Feltéve, ha a befogadó előtt e rend miértje rejtve marad. Az ún. fenséges hatásmechanizmusa érvényesül: azaz ami közvetlenül értelmezhetetlen, az a ráción túli megértésélménybe csap át, Herbert Read kifejezésével az imaginatív ész munkálkodását indítja be.

Marx Károly – akinek világjobbító fantáziája vetekszik Verne Gyuláéval – egy híres passzusában leírja az emberi életet abban az időben, amikor a történelmet meghatározó ellentmondások kiforrották magukat a történelem agóniájában (lásd osztályharc, háborúk). A társadalom immáron osztálynélküli, és nincs már semmi, ami történelmet teremthetne. Az ember pedig belép az ígéret földjére, az utópiába, a megkülönböztetést nem ismerő édenbe. Az ember, mondja Marx, ekkor majd lehet vadász reggel, halász délután, kritikus este. A történelem utáni élet Marx, de Hegel szerint is egyfajta filozófiai mediterrán klub, valami olyasmi, amit régebben mennyország néven ismertünk, ahol nem marad más számunkra, mint hogy ellógjuk az időt. Hegel szerint ekkor a művészet szolgálhat puszta időtöltésül, szórakozásul is, akár a környezet megszépítéseként, életünk külső feltételeit vonzó felszínnel ruházva fel. De a művészet egyfajta játékká válik, és nem tudja fenntartani korábbi szükségszerűségét és magasabb helyét a valóságban. A kiállított képeket látva, a magam részéről szerényen csak annyit fűzök hozzá e magvas gondolatokhoz: a történelemnek – szerencsére – még nincs vége.

▬▬▬▬
Újlipótvárosi Klub Galéria,
2023. március 9–31.