Reptér a slágeren túl
Nagy Gábor György kiállítása

Bordács Andrea

A görög mondavilágból jól ismert Daidalosz és Ikarosz története, akárcsak a reneszánsz idején történő repüléssel való kísérletezések, amelyek közül is leginkább Leonardo repülőszerkezeteinek tervei maradtak meg az utókor számára. A repülés technikai-technológiai története igen hosszú.

A repüléstéma már kezdetektől érdekelte Nagy Gábor Györgyöt. Gyerekként az édesapjától kapott repülőgépmodelleket, amiket ő ragasztgatott össze, de hatalmas gyűjteményét egy költözéskor a régi lakásban hagyták, ezzel komoly traumát okozva neki. A személyes, családi történetek másképp is kapcsolódnak a repüléshez, ugyanis a fiai Svédországba költöztek, így a repülésmotívum egészen más, személyes jelentést is kapott. Már nemcsak az alkotó elvágyódása, hanem épp a távollévőkre emlékezés, egy másfajta hiánynak a képei. Ugyanakkor a napi események, a háború akaratlanul is hozzátesz egy réteget a képekhez.
A művészettörténet során a repülésnek, repülőgépeknek más és más kontextusa jelenik meg. Mást jelentenek a dinamizmus, mozgás és technológia mámorában élő futuristák aeropitturája esetében, mint például Kondor Béla géniusz metaforájánál és katasztrófaképeinél, megint mást a 2. világháborúban a családját közvetlenül érintő Richternél, s mást a konkrét repülős tragédiára reflektáló, lengyel Roman Stanczak The Flight című művéhez képest is. Utóbbi mű a 2010-es smolenski katasztrófára utal, amelyben Lech Kaczyński lengyel elnök és a fedélzeten tartózkodó, további 95 küldött meghalt. A vizsgálat a mai napig nem zárult le, s annak ellenére, hogy a katasztrófát hivatalosan balesetnek minősítették, több bizonyítékot találtak arra, hogy azt Oroszország okozta. De Nagy Gábor György munkáinak nincs ennyire konkrét történelmi utalása. Egy gyermeki érdeklődés él tovább a felnőtt férfi életében.

A kiállítás sok kis tematikus és installációs egységből áll – sőt különböző installációs stílusok, módszerek jelennek meg –, és egy egész tudatos, építkező ívet ír le. A tárlat egy régi képpel, az Örvénnyel (1999) indít, mely az ezredforduló memento mori képe, ahol a gondtalanul jachtozó párokat egy hatalmas „világvége” örvény készül elnyelni. Semmi dráma, csak egy kis könnyed, lágy apokalipszis, manipulált, számítógépes kép dibondon.

Ahogy említettem NGGY-t régóta foglalkoztatta a repülés, a repülőgépek. Így a gyűjteményében – mindenféle dolgot gyűjt amúgy, maga egy egyszemélyes ecseri piac – vannak repülőgépmodellek is. A képpár egyik főszereplője a MIG-15-ös vadászgép alumodellje, a másiknak a TU-134-es, melyek mint egy értékes kincshez közelítenek a gyöngyföldgömböz, amely mintha egészen a gyöngyholdig repülne. A földgömb értékes tárggyá, glóbusszá válik vagy inkább a glóbusz körül keringő holddá. Ez a motívum finom párbeszédbe kezd a terem végében látható, óriás Holddal. Gábort a repülés történetben különösen érdeklik a repülőgép-katasztrófák, s a második képének modelljéül a Malév flottájából választott egyet, mely 1977-ben balesetet szenvedett 29 ember halálát okozva. (Mágikus Kép I-II., 2018).

A konkrét repülős képektől egy lépés vezet a Mágikus torzóig. Nagy Gábor György jellemzően nem készít plasztikákat, de olykor kísérletező kedve mégis tárgyalkotásra sarkallja. Különösképp, ha már meglévő tárgyak újrahasznosításáról vagy új kontextusba helyezéséről van szó. Ő maga ezt a munkát a háború és a béke együttes szimbólumának nevezi, ahogy a világít a torzó szíve. Számomra az a vizuális metonímia, az a fordított helyzet is érdekes, hogy máskor az ember ül a repülőben, most a repülő ül az az embertorzó – mintegy istenség – vállára.

Ennek a műnek szinte folytatása a Menekülés fájdalma (2019–2022) című rajzinstalláció. „Ebben diszkréten egy kb. 100 éves kredencet, vitrint hasznosítottam újra, aminek csillag alakú korabeli csiszolása mögött egy ceruzával rajzolt emberi szív van, amit egy köré tekert kötél szorít meg annak hatására, hogy a kötél másik vége egy szuperszonikus utasszállító azt nagy sebességgel megrántja.” (NGGY) A másik két pasztellrajz emelkedő-süllyedő repülők fázisrajzait tartalmazza. A rajzinstallációt konkrétan a fiai külföldre költözése, amiatti fájdalma inspirálta.

A repüléstéma más, kevésbé konkrét módon jelenik meg a Kondenz-sorozatban (2022), melyről háttérismeret nélkül különböző geometrikus absztrakt képeket vizionálnánk. Itt a természet geometriája jelenik meg, amelyhez szintén különböző „hulladék” anyagokat használt fel ellensúlyozva, hogy maga a kondenz is kibocsátott szennyezőanyag jégcseppek formájában.
A következő nagyobb egység a Veszélyes repülők (2017–2022) sorozata, melyek portrék olyan repülőkről, melyek lezuhantak vagy halálos fegyverként, bombabeszállítóként üzemeltek a történelemben. Ezeknek a képeknek az installálása láthatóan kicsit más, mint a többinek, olyan illúziót kelt egyrészt mintha repülőgép-támadás történne, másrészt két repülő, ahogy szembe repül egymással, szinte megidézi a katasztrófát. Mivel témájukban ezek emlékeztetnek leginkább a richteri repülőkre, így némi elhúzást, finom bleurt kaptak.

A következő egység a háromdarabos Átjáró-sorozat (2021), mely az In memoriam Joseph Beuys című pályázaton első helyezést ért el. Beuys a 2. világháborúban vadászbombázó-pilótaként szolgált, mígnem 1944. március 16-án a Krím fölött lelőtték, és az ott élő tatár törzs tagjai mentették meg. A megmenekülés és mentés körülményei inspirálták később művészetét, illetve mítoszt kerekített belőle a munkásságára és az anyaghasználatára nézve (zsír, filc, méz), ahogyan az életét a civilizációtól nem megfertőzött, ősi módon élő tatároknak köszönheti. Ezt ezer helyen nyilatkozta, s a sámánizmusának a gyökere is itt keresendő. Az az apró tény már nem igazán tud áttörni a mítosz erején, hogy a lezuhanás után rögtön a felkutatására siettek, s dokumentáltan, március 17-én már „a közeli Kruman-Kemecskiben, a 179-es számú rögtönzött német tábori kórházban ápolták, azaz huszonnégy óránál tovább semmiképpen sem tartózkodhatott az ő drága tatárjai között. Amennyiben tehát igaz az, amit Beuys úton-útfélen állított, miszerint a zuhanást követően kereken tizenkét napig volt eszméletlen állapotban, kérdések sokasága merül fel: ilyen állapotban vajon hogyan trafikálhatott jóságos megmentőivel, miként értesülhetett a rajta alkalmazott, zseniális természeti gyógymódokról, arról már nem is szólva, hogy vajon mi a csudáért marasztalták volna őt a tatárok?”1

De visszatérve Nagy Gábor György munkáihoz: a sejtelmes képek mintha a mítosz ködét is megjelenítenék a lilás-pinkes, látomásos színekkel, a tudat- és az öntudatlanság között balanszírozó valóságélmény reprezentációjaként. Ezt követi egy megint sajátos, egymásra épülő installációjú, festékszórással készült sorozat, a Tesztüzem (2017), melyben a térérzetet is szerette volna fokozni. Egymással kergetőző, incselkedő fiai inspirálták, s talán azért is óvja ezt a sorozatát.

A következő nagyobb egység látszólag eltér az eddigiektől, a repülőktől a természet felé fordul. Az erdő fohásza vagy másként Vázlatok a rengeteghez (2004) című sorozata triptichon, mely egy számítógéppel még áthatolhatatlanná tett erdőt imitál, melyen keresztben, szinte olvashatatlanul, ahogy kirándulók szokták a fákba, az „Erdő fohásza” van belevésve. Az eredeti szöveget, mely 1948-ban jelent meg a nyilvánosság előtt magyar fordításban, a természet nagy barátja, Hannes Tuch német költő-régész írta 1927-ben.

A Levitáció (2016) című művet motívuma kapcsolja a régebbi munkákhoz, a gömbökhöz, de párbeszédet is folytat a kezdő képpárral. Ez az egyik legnagyobb méretű képe, mellyel saját magát ajándékozta meg az 50. születésnapjára. Ugyan a kép nem olyan régi, de a munkásságának és a kiállításnak is az origója lehet, mely a nézőt beszippantja. A hatalmas gömb, a Hold mása, mely ugyanakkor, mintegy óriási origo, a kezdetet is jelöli.

A következő új, de mégis ismerős sorozat a Karantén-képeké (2020). Ezek az apró csendéletek a karantén időszaka alatt készültek. A kijárási korlátozások alatt ragasztószalag megmaradt papírkarikáit, üres dobozokat, vécépapír-gurigákat és a fia régi rollerjének megmaradt kerekét is lefestette szigorúan szürke skálában. Abban a bezárt világban minden tárgy különös jelentőséggel bírt, korábban lényegtelennek tűnő, mi több, szinte láthatatlan tárgyak kerültek a fókuszunkba. Ez egyszerre az apró képek (Villon) és az apró tárgyak balladája.

A következő nagy egység abszolút rímel a szemközti fal munkáira. A Kondenz-sorozata a Kondenz-képekre (2021–2022). Ahogy a repülős falon is látható, a repülőgépek által húzott csíkok szigorú, geometrikus festészeti program ötletét kínálták fel, amelyeket ezen a falon láthatunk. Narráció nélkül simán absztrakt képek ezek, azonban ezek a színesek, sárga-barna, kékes színűek teljesen önálló életet élnek, mintegy leválva az inspiráló történetről, motívumról. Ezeknél a műveknél a képek oldalát is felhasználta, a vonalak, sávok tovább futnak a kép felületén kívülre is.

A kiállítás záró egysége színben folytatja a kék sorozatot, de egy új technikával, melyet Poroszlai Eszter workshopján kezdett el készíteni. A Cianotípia-kísérletek (2021–2022) esetében a kép alapja különböző háztartási eszközök felhasználása.
A kiállítási fal szintén a kék geometrikus formákkal záródik, csak épp cianotípiaképekkel. A szín, az örvénylő forma visszatér a kiindulóképhez, tehát látszik ez az egyszerre jelen lévő kettős mozgás, az elszakadás, s nemcsak a földtől, hanem a régi formáktól és technikáktól, ugyanakkor az újjal való kísérletezés és bizonyos fix pontok mellett való kitartás is. A kiállítás Ottlik szavaival szólva „a szabadság enyhe mámora” élményét nyújtja.

▬▬▬▬

Bartók 32 Galéria
2023. február 10-ig