A filmes standfotótól az egzisztencialista portréig
The Orbital Strangers Project

Kopin Katalin

KK: Hogyan indult a fotós pályátok, mik voltak a kezdeti lépések?

Aknay Csaba: Számomra a vizuális érdeklődés kora gyermekkoromtól datálódik, édesapám Aknay János képzőművész, otthon műtárgyak vettek körül, képek, szobrok között nőttem fel. Egyfolytában kiállításokra jártunk, így a képzőművészet felé való elköteleződés viszonylag korai élmény számomra. A fotográfia maga talán egy picit később jött, amikor rájöttem arra, hogy a kézügyességem azért annyira nem jó, viszont az igény az alkotásra megvan bennem, és kellett keresnem egy olyan médiumot, ami akkor elérhető volt. Ez lett a fotográfia, ami kézenfekvő választásnak tűnt, már csak azért is, mert a családban többen is fényképeztek, még ha nem is hivatásszerűen, de tehetségesen. Éppen ezért valahogy egyértelműen én is ebbe az irányba mentem el. A későbbiekben ez kapott egy edukatív vonalat is, a gimnázium után fényképésziskolába mentem, és onnantól kezdve determinált volt a pálya.

Kotschy Gábor: Mindig is érdekelt a képzőművészet, már elég fiatal koromtól fogva. Édesapám kreatív ember volt, végzettsége szerint elektroműszerész – gyerekkoromban például kis bádogrobotot szerkesztett nekem. Én először rajzoltam és festettem egy nagykőrösi festőnél, Rácz Józsefnél, de aztán nem éreztem magamat elég tehetségesnek, vagy túl melósnak tartottam ezt a kifejezési formát. A fotózás úgy jött, hogy egy nagyon kedves barátomat, akit megihlette a fotográfia, és elkísértem a fotós utakra, aztán én is vettem egy fényképezőgépet, és rájöttem, hogy ez sokkal inkább nekem való műfaj.

KK: Gábor, ha jól tudom te óceánjáró fotósként is dolgoztál, hogyan léptél túl azon a szerepkörön?

KG: Egy barátom szervezett be erre a munkára, oda kezdetben elég volt a hobbiszintű fotózás is, de én elkezdtem képezni magamat, folyamatosan bújtam a könyveket meg a magazinokat ebben a témakörben. Jó pár évig csináltam ezt a munkát, majd letelepedtem Angliában, és ott végeztem el egy fotós iskolát.

KK: Milyen volt a fotográfia szak a Hull College-ban? Mit kaptál azoktól az évektől?

KG: Sokat jelentett szakmailag, már csak azért is, mert nagyon jól felszerelt egyetem, mindenhez hozzáférhettünk, ami itthon abban az időben elérhetetlen volt. Mindent kipróbálhattunk a műteremtől kezdve a laborig, a legkorszerűbb technikákat, eszközöket. A látásmódomra viszont nem volt különösebb hatással.

KK: Volt-e olyan mentorotok vagy mesteretek, aki a fotográfia területén meghatározó hatással volt rátok?

ACs: A mentorokhoz való viszonyom elég komplex, nem egy meghatározó személy volt rám hatással, hanem inkább sok-sok tudásmorzsa és sokféle befolyás, ami kialakította a látásmódomat és azt, ami most az én fotográfiám, illetve amit ketten képviselünk Gáborral.

KG: Mi nagyon sok mindenkit követünk, nézünk, befogadóak vagyunk, de lehet, hogy egy embertől csak egy kép fog meg, és a többi nem annyira. Szóval nincs egy kiemelkedő mentor és mester, akit meg tudok nevezni, inkább sok kis mozaikból áll össze a kép.

KK: Mióta létezik az Orbital Stangers Project, és mi hívta életre ezt a kooperációt?

KG: Lassan kilenc éve létezik az Orbital Strangers Project. Én annak idején a Figyelő című hetilapnál dolgoztam képszerkesztőként és fotográfusként, és kerestem új fotós kollégákat. Csabát ajánlották mint portréspecialistát. Alig hogy megismertük egymást, abban a pillanatban egy húron pendültünk, mindenben megegyezett a véleményünk a fotográfiát illetően. Ez a szerkesztőségi együttműködés nem volt hosszú dolog, mert fél év múlva eladták a lapot, és eljöttem, Csaba pedig még maradt egy darabig. Fél évvel a lap megszűnése után felhívtam Csabát, hogy van-e kedve sörözni, és akkor el is indult az ötletelés.

KK: Hogyan állt az össze bennetek, hogy ketten jó csapatot alkotnátok? Milyen kezdeti céllal hoztátok létre az Orbital Strangers brandet?

ACs: Kezdetben a céljaink nem voltak ennyire kristálytiszták, abból indultunk ki, hogy ha már ennyire ugyanazt gondoljuk a fotográfiáról, jó lenne ezzel kezdeni valamit. Az eredeti elképzelés az volt, hogy majd portrékat és zenei fotográfiákat készítünk, és ebből elkezdte kinőni magát az, hogy lettek megrendeléseink, majd elkezdtük csinálni a Forbesot. Onnantól kezdve pedig már magától alakult az a sajátos munkastílus, ami alapján mi dolgozunk. Ez elég erős egymásrautaltság, elég nagy bizalom is kell hozzá, ami a mai napig nagyon jól működik. Amiben mi igazán erősek vagyunk, az a komplex látásmód, ahogy két egyénnek a kicsit különböző vizualitása eggyé válik. Ahogyan egy képen belül megjelenik mindkettőnk személyiségjegye és látásmódja, az viszonylag unikális – nemcsak a magyar piacon, hanem a nemzetközi színtéren is.

KK: Még az alkalmazott munkáitoknál maradva, a zenekari fotózás volt az eredeti elképzelés, és csak később jöttek a filmes standfotós munkák?

KG: Igazából nem is tudtuk kialakítani, hogy merre induljunk, mert rögtön jött a Forbes – ahogy megalakultunk rá egy hétre megkeresett a lap főszerkesztője, hogy van egy ilyen lehetőség, az első lapszámot még megtendereztették, nem csak mi voltunk versenyben, de végül mi kaptuk meg a megbízást.

KK: Pontosan mi a feladatotok a Forbesnál, a teljes vizualitásért ti feleltek?

ACs: A Forbes hibrid rendszerben működik, nem képszerkesztő dolgozik, hanem művészeti vezető és fotográfus, és e között a két pozíció között oszlik meg a képszerkesztői feladat is. Általában a művészeti vezető feladata a komplett vizuál kialakítása, a képszerkesztőé pedig a fotóvizuál kézben tartása, a stílusbeli kontinuitás felépítése. Mivel ez a feladat a kezdetektől ránk hárult, ezért mi döntjük el, hogy a belső oldalakon mi jelenik meg fotóban – abba senki nem szól bele, mi gondoljuk végig, hogy miről szólhat egy anyag, hogyan érdemes azt feldolgozni, és hogyan ábrázoljuk az adott témát. A végső kontroll lényegében mi vagyunk a saját munkánkat illetően is, és tekintve, hogy a belső képanyag 90 százalékát mi adjuk, igazából az is elmondható, hogy a komplett Forbes fotóvizuáljáért felelünk.

KK: Mennyire tekinthető egységesnek, amit a Forbes felé leadtok? Vagy lapról lapra, témáról témára változik a formanyelv és a stílus?

ACs: Inkább korszakról korszakra változik. Nagyon másképp fényképeztünk az elején, mint most. Amikor elindultunk, az egy nagyon szép, magazinos vonal volt; nagyon sok lámpával világítottunk mindent, aztán szép lassan elkezdtük legallyazni a látványvilágot. Egyrészt adaptáltuk ahhoz az anyagmennyiséghez, amit le kellett adnunk minden lapszámhoz, mert gyakorlatilag nem volt fenntartható azokkal a technikai feltételekkel, amivel mi elindultunk. Másrészt szerettünk volna idővel kialakítani egy olyan látványvilágot, ami nem ennyire csinált, nem ennyire mesterséges, nem ennyire műtermi, hanem sokkal emberközelibb. Az a formanyelv, amivel mi operálunk, az alkalmazott fotográfiára támaszkodik, de merít a dokumentarizmusból is.

KK: Időnként azért eltértek ettől a puritán és legallyazott látványvilágtól, amit alapvetően képviseltek. A 30/30 fotóanyagotok például merőben más, mint amit egyébként csináltok, ott honnan jött az ötlet?

ACs: Volt egy ötlet, hogy mit kellene megcsinálnunk, majd ott helyben összedőlt a koncepció, mert kiderült, hogy az újság nem szerzett meg egy olyan kelléket, amit meg kellett volna, és akkor a helyszínen kitaláltunk valamit a Gábor ötlete alapján – egy multilayeres megoldást. Azt hozzá kell tennem, hogy a műtermi környezet abszolút közel áll hozzánk, én 15 évig üzemeltettem műtermet, Gábornak is sok műtermi tapasztalata van, nem idegen tőlünk ez, csak a Forbesot tartjuk meg ebben a sajátos mederben, ami azért is fontos, mert az ő vizuáljuk nagyon egyedi a jelenlegi lappiacon.

KK: Gábor, szerinted mitől jó egy portré, mikor vagy elégedett egy címlapfotóval?

KG: Ha visszaadja az egyént, akit fotózunk. Mi igazából nem sok időt hagyunk arra, hogy bemerevedjen az alany. Minél hosszabb ideig nyaggatnánk valakit, annál nehezebb dolgunk lenne. Nagyon gyorsak vagyunk, egy alanyt körülbelül tíz perc alatt szoktunk lefotózni.

ACs: Mi vagyunk az offenzív portréfotográfia magyarországi úttörői.

KG: Volt már rá példa, egy svéd srác volt azt hiszem, aki még csak készülődött a fotózásra az irodában, és mi közben lefotóztuk. Egy idő után szólt, hogy ő készen van, kezdhetjük, mi meg mondtuk neki, hogy már megvagyunk, köszönjük. Megmutattuk neki a fotót, és nagyon tetszett neki.

KK: Mi a helyzet a filmes standfotózással? Hogyan vagytok jelen a forgatáson?

KG: Ott nagyon nindzsaüzemmódban kell léteznünk, az teljesen más, nagyon összetett, bármennyire is egyszerűnek hangzik, hogy lefotózunk egy jelenetet a filmből. Azért összetett, mert figyelni kell arra, hogy épp melyik színész milyen hangulatban van, közel mehetünk-e hozzá, figyelnünk kell az összes kamerára. Manapság két-három kamera veszi egyidejűleg a jelenetet, de közben jó és közeli képeket kell csinálnunk.

KK: Mondanátok néhány olyan meghatározó filmes produkciót, amelyben közreműködtetek?

ACs: Említsük meg a legelsőt, mert mégiscsak bizalmat adtak nekünk tapasztalatlanként, és velük kezdődött a filmes fotózási karrierünk: Goda Kriszta Veszettek című filmjét fotóztuk először.

KG: Megemlíthetjük az egyik legutolsót, Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmjét, amelynek a forgatásán megismertük Blénesi Kincső színésznőt, aki a Kincső című kiállításunk modellje lett. A legutolsót a Marvelnek fotóztuk, ez a Moon Knight című filmsorozat.

ACs: Az egyik kedvenc forgatásunk volt Ari Aster Midsommar című filmje, annak a plakátja is a mi fotónk alapján készült.

KK: Mi tesz emlékezetessé egy forgatást, jók a forgatási helyszínek, a díszlet, vagy egyszerűen a színészek, a hangulat teszi azzá?

ACs: Mindez, amit felsoroltál, és a végtelen bizalom, amit megadtak nekünk. Mindenhol tudtunk dolgozni, minden szituációban jelen tudtunk lenni, nagyon akarták, hogy jó legyen, és mindenki nagyon közvetlen volt. Ritka szerencsés együttállás, amikor minden így működik, és nap mint nap szeretsz kimenni a forgatásra. Hozzátartozik az is, hogy ez egy klasszikus nagyjátékfilm, ami 30 nap alatt forgott le, ennyi pont elég egy filmből. Ami ettől hosszabb, az már az ember agyára tud menni. Egy forgatási időszak nagyon intenzív 10-12 órás munkanapokkal, és jó esetben hétfőtől péntekig tart, rossz esetben, főleg magyar filmeknél szokott előfordulni, belefolyik a hétvégébe és 14 órás. Az viszont már nagyon sok, főleg esőben, sárban, hóban, fagyban. De igazából nem is ez a nagy kaland része a dolognak számunkra, hanem azt megélni, amikor nem mi vagyunk a főnökök egy fotózáson. Egy kétszáz fős forgatásnak a századrésze vagyunk, és olyan is az érzés, ráadásul mi vagyunk azok a szereplők, akik nélkül prímán leforog egy film. Egy büfés sokkal fontosabb tényező nálunk.

KK: Az addig egyértelmű, hogy az alkalmazott fotográfusi megbízások során együtt dolgoztok, de hogy az autonóm fotósprojekteket is együtt csináljátok, az egyedülálló. Hogyan inspirálódtok, hogyan hangoljátok össze az egyéni elképzeléseiteket?

KG: Az első kiállításunk úgy alakult, hogy mindkettőnknek megvan a saját útja is a közös munkákon kívül, és akkor még nem volt annyira sok közös fotónk. Csaba sokat járt Londonba, én pedig sokat voltam Los Angelesben, és ezekről a helyszínekről képpárokat raktunk össze, de a neveket sem írtuk ki, hanem közös művekként szerepeltek. A mostani kiállításunk viszont abszolút közösen készült.

KK: A PhotoLabban megvalósult kiállításotok modellje Blénesi Kincső. Mikor jött az ötlet, hogy egy önálló fotósorozat szereplője legyen?

ACs: Kincső rögtön szimpatikus volt. A tekintetében volt egy mélység, és az egész játékában egy olyan eszköztelenség, ami nagyon sok rokon vonást mutatott azzal, ahogy mi fényképezünk. Jóban is lettünk. Véget ért a filmforgatás, de valahogy ez a kapcsolat megmaradt, és utána fényképeztük műteremben is. Amikor jött a PhotoLabtól a felkérés, hogy készítsünk egy új anyagot, akkor arra gondoltunk, hogy ez a meghívás megérdemel egy külön erre dedikált anyagot. Sok tanakodás után eljutottunk oda, hogy Kincsővel szeretnénk dolgozni, rá szeretnénk építeni ezt a sorozatot – bármi is legyen az, mert az elején nem volt még kristálytisztán kialakult koncepciónk. De ahogy leültünk hármasban beszélgetni, automatikusan arra terelődött a szó, hogy az otthonkeresés mekkora teher Kincsőnek, hogyan éli meg, és több beszélgetés során végül kialakult, hogy mit is szeretnénk mi elmondani ezzel az anyaggal. Hogy milyen formanyelvi eszközökkel szeretnénk ezt elbeszélni, az is gyorsan letisztázódott, meg az is, hogy milyen helyszíneken. Lett egy erdélyi és egy magyarországi fotózási szakasza a projektnek. Kincső folyamatosan inspirálja az embert, nemcsak a filmbeli jelenléte nagyon erős, hanem élőben is nagyon sokat hozzá tud tenni egy fotóhoz. Én azt gondolom, hogy ez egy csodálatos együttműködés, mert mind a hárman alkotók vagyunk benne.

KK: Hogyan zajlott maga a fotózás?

ACs: Azon a napon kezdtünk el dolgozni, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. Nehéz volt kizárni az eseményeket. Pont elég feszültség volt rajtunk a készülő anyag miatt. A fotózás első napjának első helyszínén sok minden eldőlt. Egyrészt kiderült, hogy a fejben érlelt koncepció a gyakorlatban is működik, megszületett az első kép, ami aztán a kiállítás fő képe is lett. Innentől kezdve, ha voltak is kétségeink, azok elmúltak, és átadhattuk magunkat az alkotásnak. A háború viszont végig velünk maradt, és bár próbáltunk nem gondolni rá, de nehéz volt megfeledkezni róla, akár még egy kis időre is. Így jött az ötlet, hogy az első fotót jótékonysági célra ajánljuk fel – egy licit keretében lehetett megvenni a képet, és a teljes bevételt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kapta az ukrán válsághelyzet enyhítésére. Az induló ár háromszorosáért kelt el végül a fotó.

KK: Tervezitek, hogy photobook formájában is megjelentetitek a projekt anyagát?

KG: Elképzelésünk szerint egy 120 oldalas album formájában mutatjuk meg a képanyagot és azt is, ami a kiállításból kimaradt, de számunkra fontos.

▬▬▬▬

PhotoLab, Szentendre
2022. június 5-ig