ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

A kifordított művész
Profán és örök egó

Fülöp Tímea
Belső világainkat harmóniára szokás alapozni, Horváth Villő – zenei művésznevén Villö Acetone – FKSE-beli environmentjét azonban az ellentétek feszültsége tartja egyben: a külső-belső oppozíciók akadályozzák meg, hogy az anyaméhszerű installáció, az önvizsgálat során ásott bánya ránk szakadjon. Az intim teret, a puha vallomásosságot, a nagy kitárulkozást fémláncok és jégkristályra emlékeztető függők ellenpontozzák a falakra szögezve a légies textilek redőit, így előzve meg a mindent eltemető húsomlást.

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Az Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back című kiállítás kiindulási pontja egy döntés elutasítása: nem lehet választani önreprezentáció és „igazi én” között, mert a kettő folyamatos visszahatásban létezik, legfőbb szervezőeleme pedig az, hogy az illik leginkább valahova, ami legkevésbé illik oda.

Horváthot saját csömöre vezette ebbe az irányba – amikor már a művész is unja, hogy mindig magáról beszél, elkezd inkább magához beszélni. Magában persze olyasmit talál, amiről ismét másokhoz akar beszélni: öngerjesztő folyamat ez, sosincs vége, örök visszatérés. A folyamat azonban rámutathat arra, hogy hosszú távon sem a profán önfényezést – „Fasza vagyok!”, kiált fel a Fasza című lightbox (2021) –, sem a túlérzékeny személyességet nem lehet elviselni – a habos, érzéki, hátulról sárga hangulatfénnyel megvilágított függönyök fojtogatni kezdenének, ha a klausztrofób, szőrmeszőnyeges budoárból nem józanítanának ki a fehéren csillogó szilánkok, felflitterezett sziklák. A punkos beütésű szikárság csak akkor tud pozitív erényként feltűnni, ha a lázadó dac valami védelmében születik, a révedező önterápia időnként fel kell pattanjon a túl kényelmes kanapéról, mielőtt végleg belesüpped. A művész könnyű kézzel és éles szikével vizsgálja (gyógyítja) magát – egóját és törékenységét egyaránt –, és ez a néző feladata is, ha meg akar találni minden részletet, elrejtett üzenetet: ZSÍR, betűzik ki a láncon lógó műgyanta kristályok (Zsír, 2021).

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Az enteriőr kereső szemmel való boncolása a kukkolás érzetét kelti, mivel a leplek a galéria ablakait is lefedik: úgy kell az utcáról belesnünk, hiába kényszerít minket maga a művész értelmező munkára, miközben nincs egyértelmű megfejtés. Az elszórt betűk többféleképpen is összeolvashatók: talán NO, talán ON, esetleg ONE vagy akár NEON. Az is lehet, hogy az O csak egy kör, vagy egyenesen az öröklét Tatár György-i gyűrűje. Valami megnyílik előttünk, ez a megnyílás azonban csapdába is ejt, a be nem végezhető értelmezés kalitkaként vesz körbe – a hatszög alaprajzú galériatérben kialakított environmentet felfoghatjuk fektetett nyolcasként, amiben mindig ugyanoda jutunk vissza (ezért sincs értelme visszafordulni), vagy ahogy a kiállítást megnyitó Ercsey-Orbán Melánia tette, „seggként”, felvéve a Horváth által megkezdett beszédmódot, mely pőre őszinteségével akar gyomorszájon vágni: szelíd akcionizmus. A térről kizárólag oximoronokban lehet beszélni, ami a külső-belső oppozíció következménye: akit kirekesztenek, az bezárkózik, aki bezárkózik, azt kirekesztik. Mintha a művész belső világában vagy még inkább a testében lennénk – zolai naturalista nagyregény rózsaszín lencsén át, az élő város gyomra –,  mégis bámulni tudjuk bentről, mert ki van fordítva: Horváth tetoválásai (egész pontosan garázstetkói) felnagyítva a lightboxok műbőr borítására kerülnek (*, 2021), a kint bent van, és a bent kint, ahogy a textilekre varrt gyűrődések is, melyek egyszerre üzenetek, striák, karmolásnyomok. A garázstetkók a felfújt graffitikre rímelnek látványukban, egyszerűek és kidolgozatlanok, a bad painting gyermeki őszinteség eszményére alludálva (maga a tér tűnhet gyermekkori bunkernek, egyszerre mozgatva meg a kalandvágy és a csendes elvonulás asszociációt, a magányt és a baráti társaságot), ami még jobban kibillenti a kint-bent tapasztalatot: a street arttól az utca a város bőre, és az ember bőre utca, amely elér a belsőségekig.

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Az environment olvasható a testesztétika felől, amennyiben Horváth elveti test és lélek szétválasztását (lényegében ez történik meg a kifordításban, mivel a kint és a bent is egyszerre utal mindkettőre), amit arra használ, hogy tárgyiasítsa magát, ám e tárgyiasulást nem negatív értelemben éli meg: lenyúzott bőréből sátrat emel maga köré, azt kristályokkal mint testékszerekkel díszítve fel. Védelmező burkán át – mely egyszerre nőies ékszereitől és férfias a maszkulinitáshoz társított profán tetoválásaitól – mintha egy pillanatra kivonná magát a foucault-i testpolitikából, hiszen ahelyett, hogy testét mások hatalmi diskurzusainak konstrukciójaként tételezné, inkább saját erejét mutatja meg a konvenciókkal való szembemenésen keresztül: csak merjen bárki felháborodni a bőrére írt káromkodáson. Ereje persze, mely egyszerre oltalmazó és támadó, nem abszolút: a szervek közé beengedett és ott csapdába ejtett néző hatást gyakorol, a hús érintkezése a tapasztalás csúcsává válik, ahogy Merleau-Pontynál. A test tárggyá válik, a tárgyak pedig testté, a láncok, kristályok beleolvadnak a húsba, elfogadásukkal megszűnik idegenségük – ez a kiállításban is tükröződik, hiszen nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mi számít „műalkotásnak”, és mi annak „díszlete”. Ez Artaud felől érthető akár dezorganizációként is, amennyiben az environmentet nem lehet vagy legalábbis nem érdemes felbontani elemekre, szervekre – a szupplementumok leválaszthatatlanul beépültek.

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

A bezárkózásból anyagot gyűjtő kitárulkozás tehát nem egyenes irányban mozog, nem választ aközött, hogy bentről valamit kivigyen a napvilágra vagy fordítva, a külvilágból valamit lopva beépítsen magába, hanem a kettőt egyszerre műveli, dialektikában, mivel egyikből mindig szükségszerűen kell következnie a másiknak. Figyelemfelkeltően ellenséges, de mindeközben érzékien fogad be, mert a befogadott legalább annyira meg kell változzon a gesztustól, mint a befogadó. Ez volna talán a ONE, az igent (ON) és nemet (NO) mondás eredménye, az alanyiság száműzése, a képi testpoétika felé való elmozdulás.

 

Horváth Villő: Eternal Return a.k.a. No Point of Turning Back

FKSE

2021. március 19. – április 21.