A kritika derűje
Having no common past, let's have a common future

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

A sötét jövőontológiák esztétikai rezsimjeivel szemben azonban a derű hétköznapi utópiája adekvát reflexiós horizontnak tűnik, ha nem szökésvonalnak a látszólagos alternatívanélküliségből.

Schiller meghatározásában a művészet derűje abban rejlik, hogy játék, vagyis már azelőtt, hogy műalkotásokban manifesztálódna, kritikája annak az állati komolyságnak, melyre a mindenkori társadalmi lét valóságfogalma ítéli az embert.[3] Az a művészeti praxis tehát, amely a derű retorikáját gyakorolja, nem beilleszkedés a működésbe, hanem az afelett érzett rendszertranszcendens öröm, hogy ami pillanatnyilag számunkra elgondolhatatlanként jelenik meg, azt csupán az értékközönyös tőkemozgást végletekig fokozó reálfasizmus valóságelve minősíti „lehetetlennek“, és egy a fennállót szétrobbantó utópiában már mindez nagyon is „lehetséges“.

Így a derű a legkevésbé sem holmi előírt, futószalagon gyártott vidámság, inkább a mindennapok megvalósult utópiája, mely lényegéből fakadóan túl van a teljesítménykényszer, a hatalmi harcok és a konkretizmusba való reflektálatlan alámerülés szubjektivitást és politikumot egyaránt kisemmiző dinamikáin. Pontosan ez a realitással való túltöltekezés hívja életre a derűt, majd lendíti tovább a realitásból való kiszakítottság[4] stádiumába, hogy létrehozza a valóságos jelen burkát a fiktív jövőben.[5] Ugyanakkor téved, aki a derűt valamiféle naiv életvidámsággal azonosítja: a derűt a kritika jövőbe szédülő lendülete[6] teszi távlatossá, ami már korábban magába olvasztotta a fennálló struktúra gyötrelmeit. A kritika derűjét a rendszeren túlmutató világtervezet adja, hiszen ő maga a jövők igazságos újraelosztásának avantgárdja.

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

Petrányi Luca textilmunkái mintha csak a globalizáció alapélményét örökítenék meg: a kultúrák közötti fordítás lehetetlenségét, Ernst Bloch fogalmával élve a társadalmak nem egyidejűségének egyidejűségét.[7] A különböző életformák sztenderdizációja globális torzító tükör. A textileken egy titokzatos nyelvvel állunk szemközt, melynek írásjeleit mindaddig nem tudjuk kiolvasni, amíg saját fogalmainkkal és elvárásainkkal közelítünk az ismeretlenhez.

Pacsika Rudolf Kamion-installációja szomorú emlékműve a határmegvonás politikájának: aki nem európaiként lépi át Európa határait, azt az emberi méltóságért és elidegeníthetetlen emberi jogokért kardoskodó politika képmutató prominensei a puszta életre redukálják. A kamionban megfulladt 71, nem vallási, hanem lágerszótári értelemben vett muzulmánt híradásokban bemondott statisztikai adattá silányítja az ember és ember között különbséget tevő fasiszta rendszer logikája. Múlt nélkül, a jövőtlenségbe tartva, a kamion „jelenhiányos jelene” úgy üresedett meg, akár egy hirtelen hátrahagyott tranzitzóna. A kapitalista rögvalóságból visszatekintve végtelenül távolinak tűnnek a szocmodern ökológiai pusztításra fittyet hányó, megalomán jövővíziói és mindenek feletti haladásoptimizmusa. Mintha csak a szovjet agrobiológus, Micsurin elvtárs megszállott kísérletezőkedvének forradalmi szikrája pattant volna át Papp János rettegett veszprémi párttitkár tervezőasztalára, aki a teljes Balatont is lecsapolta volna, csak hogy a világ legnagyobb kukoricaültetvényét hozza létre. A közös földeken megtermelt közjavak. Mi ez, ha nem a hungarokommunizmus egyik programpontja?

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

Kopacz Kund átszínezésekkel száll síkra az őrületbe fordult ráció ellen: élhetőbbre színezi az uniformizált panel lakóegységet (Unité d’habitation) és a monokulturális mezőgazdaság biodiverzitást feldúló, asztalterítőszerű parcelláit. Munkáiban virtuálisan mindvégig ott kísért a változtatásra irányuló képzelet. A monoton hétköznapok félig megvalósult utópiájába botlunk, amint a neoliberalizmus által még fel nem számolt közterek állandó kelléke, a pimasz városi galamb A mi kis paradicsommadarunkká lényegül át, az ablakpárkányba kitett babércsemete pedig a Mediterráneumot megidéző, miniatűr solar punk hatását kelti.

Szemző Zsófia Rizikó-sorozatában egy olyan utópiát tár elénk, amire a legnagyobb szükségünk lenne: a posztmunka társadalmát. Nem a polgári társadalom önértelmezését óhajtja restaurálni, miszerint a flexibilizáció által egybemosódott munka és szabadidő szféráit újból szét kellene választanunk egymástól. Ehelyett a munka radikális megkérdőjelezése foglalkoztatja. Mi szükség munkára, amikor rég a technikai fejlettség olyan szakaszába léptünk, ahol alapértelmezett lenne, hogy a megélhetésért végzett munka botránykő, mely csak az alkotótevékenységtől és társas kapcsolataink szorosabbra fűzésétől veszi el az időt. Szemző videómunkái ilyen értelemben nyomatékosítják, hogy minden hobbesiánus harc a túlélésért eleve értelmetlen, hiszen a létfeltételek biztosítva vannak. Nincs többé tudatunkat bénító-uraló behálózottság, az egyén a természetben nyeri vissza szubjektivitását. Itt tárul fel különösen emfatikusan a derű léttranszcendens idődimenziója: a derű összeférhetetlen az élet önkényes felpörgetésével,[8] annál inkább propagálja az egyéni és a közös létezés termékeny lelassítását.

Having no common past, let’s have a common future ╱ FKSE ╱ enteriőr ╱ Fotó: Vida Szabolcs

Győri Blanka Nincs közös múltunk, legyen közös jövőnk című festményének átható vöröse az ökotópia hiányára hívja fel a figyelmet: a Vörös segítségére siethet a Zöldnek, amennyiben a profitmaximalizáló barbárság helyett egy kollektív szolidaritáson alapuló planetáris politikát valósít meg. Ám ha kiszáradnak az utópia oázisai, nemcsak a banalitás és a tanácstalanság sivataga nyer teret;[9] az immár kontinenseket pusztító Vörös nemsokára átadja a helyét a kapitalista realizmus Hamuszürkéjének.

Egy mégis biztos ebben a létbizonytalanságban: az elköteleződés a kortárs művészet és az emancipációs politikák mellett akkor lép működésbe, ha felismerjük, hogy általuk valójában egy lehetséges jövő alapjait fektetjük le.[10] Ekkor felfeslik a kapitalizmus Örök Mostjának vászna, amin keresztül átszüremlik Utópia derűje.

▬▬▬▬

[1] Theodor W. Adorno: Derűs-e a művészet? In Zoltai Dénes (szerk.): A művészet és a művészetek. Irodalmi és zenei tanulmányok. Budapest, Helikon, 1984, 24.

[2] Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Fordította: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás. Budapest, Napvilág, 2021, 17.

[3] Adorno, uo.

[4] Kissé módosítva használom azt a két fogalmi pólust, amit Adorno a művészet vonatkozásában vezetett be, miszerint az a realitásból való kiszakítottság és a realitással való túltelítettség között vibrál. I. m., 25.

[5] Badiou: Avantgárdok. In (uő.): A század. Fordította: Mihancsik Zsófia. Budapest, Typotex 2010, 243.

[6] Vö. Seregi Tamás: Jövőbe szédülő lendülettel. Avantgárd és kultúra. Budapest, Prae, 2021.

[7] Ernst Bloch fogalma, melyet a későbbiekben Reinhart Koselleck is előszeretettel használ.

[8] Adorno: „Derűs-e a művészet?”, 26.

[9] Jürgen Habermas: „A jóléti állam válsága és az utópikus energiák kimerülése”. In (uő.): Válogatott tanulmányok. Fordította: Felkai Gábor.  Budapest: Atlantisz 1994, 306.

[10] Alain Badiou: „Avantgárdok”, 243–244. 

▬▬▬▬

Having no common past, let’s have a common future

FKSE

2021. október 20. – november 4.