A mozdulat fosszíliái
Vető Orsolya Lia: Frissen facsart

Fülöp Tímea

Ennek az érvelésnek csak akkor van értelme, ha a gesztusra olyasmiként tekintünk, aminek mindenkor az a célja, hogy az alkotó lelkiállapotát kifejezze és rögzítse, annak távollétében is a világba kiáltsa. Az így megfogalmazott absztrakt expresszionizmus tehát leginkább a táncszínházra hasonlít, melyben a mozdulat leválaszthatatlan a mozgóról, mindig róla árulkodik és önmagában nem létezhet: nem tudunk elképzelni egy kézmozdulatot kéz nélkül. Ugyanakkor ez mintha ellentmondana az absztrakció lényegének, hiszen az ábrázolás elvetése tulajdonképpen a jelek absztrahálása, az index szimbólumra cserélése – legyen az bármennyire is elemelt. Minimalizálódik vagy akár meg is szűnik a hasonlóság, a jel és jelölt között nincs fizikai kapcsolat.
Vető Orsolya Lia nem magát próbálja kifejezni a festményein át, már ahogy azt klasszikusan, romantikusan gondolni szoktuk, olyannyira nem, hogy akár még az is felmerülhet, hogy a festékfoltjait egyáltalán gesztusoknak nevezzük-e még. Technikailag azok, még ha manipuláltak is, és hiányzik a teátrális erőkifejtés is a spaklival húzott felületekből – maga az alkotási folyamat egyáltalán nem performatív abban az értelemben, ahogy a művészettörténet állítja, részben azért, mert a spontaneitás előkészületet igényel, részben azért, mert megtévesztő, hogy mely részlet mennyi energiát emészt fel. A teljes kép felől nézve azonban nem hordozzák azokat a tartalmakat, amelyeket egy gesztustól elvárunk (érzelmet, indulatot, forradalmi hevületet), mivel elszakadtak az alkotótól, nem kézjelek, tenyérnyomok, hanem önálló entitások.

Ez talán abban a legszemléletesebb, hogy a foltok különböző lényekre emlékeztetnek: felismerhetünk elnagyolt kukacokat, színátmenetes baktériumokat, cirmos angolnákat, szivárványos moszatokat. Nem apró állatok ábrázolásáról van szó, hanem arról, hogy a festő keze alól kikerülve a pacák saját identitást nyernek, autonóm életre kelnek.
Ez a függetlenedés és függetlenedni hagyás számos szemiotikai és episztemológiai kérdést vet fel, amiket megtarthatunk a képzőművészet határain belül, és akkor az alkotó és alkotás viszonya válik vizsgálat tárgyává. A példák lehetnek annyira egyszerűek, mint hogy szabad-e a művész életrajzának tükrében értelmezni a műveket (Vető nővére biológus, vajon ezért néznek ki úgy a képei, mint egy petricsésze alja, és ha igen, ez releváns egyáltalán?), de lehetnek annyira bonyolultak is, mint hogy egy vonal mikortól számít szignónak (fontos a hurkok száma és a vonal vastagsága, vagy lehet akár egy sáv is?), különösen akkor, ha a gesztusvonallal nem kisajátítani akar, éppen ellenkezőleg, ám stílusának meghatározó eleme a vonalhúzás, vagyis éppen arról mindenkor felismerhető.
A kézjegy analógiáját követve a problémát kiterjeszthetjük a képzőművészeten túlra is, ahol a kérdések már inkább filozófiaiak, mint esztétikaiak. A természet rendje, hogy minden nyomot hagy, és az ember természete – legalábbis az írott történelem kezdete óta biztosan –, hogy ok-okozatiságban gondolkodik, ami a gyakorlatban nyomolvasást és -követést jelent. A gesztust ösztönösen vallatásra akarjuk fogni, ki tette és miért, mintha nem volna létjogosultsága azon kívül, hogy valakire rámutat – egyszerre képvisel és leplez le, de mégsem él. Vető festményei ezt az alá- és fölérendelő, antropocén közelítést a spekulatív realizmuson keresztül semmisítik, amennyiben játékba jönnek nem vagy nem tisztán emberi perspektívák is a folyékony tudatállapottal.

Az egysejtű pacákra nézhetünk úgy, mintha mikroszkópon át szemlélődnénk – a felnőtt verziója a kertben hasalásnak és a fűszálak bámulásának –, de érezhetjük magunkat akár egynek is az amőbák közül. Ezt a mellérendeltséget támogatják a ficánkoló kompozíciók is, hiszen nincsenek fókuszpontok, csak arányok, a kép minden részlete egyformán mozgalmas, még ha néhol kristályosodni is látszanak a lazúros rétegek. Különösen erős ez a benyomás ott, ahol Gwizdala Dáriusz kórószörnyei keretezik Vető képét, mivel a szárított virágokból készült csokrok olyanok, mintha a vászonról másztak volna le, hogy a falon terjesszék tovább az új, poszthumán rendet.
A korallszerű növények és a kerámiásan csillogó, kőzetszerűen vastag festékfoltok egy tenger alatti világ képzetét hozzák el, amin az olajfolyásra emlékeztető felületeken törik meg a fény, mintha hullámok vetnének árnyékot a tengerfenékre. A prehisztorikus medencében a techtonika egy kimerevített pillanata néz vissza, a kőzetek éppen rétegződnek, mint a festék, amit könnyű a saját történelemmel rendelkező, alkotóról leszakadt gesztusokhoz hasonlítani – a mozdulat fosszíliái.

A néző nemcsak azért vonódik be a képbe, mert ki van kényszerítve emberi nézőpontjából, így látszatkapaszkodó után nyúl, hanem azért is, mert a látvány érzéki, amit semmiképp se úgy értsünk, hogy érzelmileg mozgat meg, mint az absztrakt expresszionizmus macsói, hanem az érzékszervekre direkten hat. Néha az ízlelőbimbók kezdenek nyáltermelésbe, mert egy folt túlságosan is vattacukorszerű, néha az ujjainkat akarjuk felsérteni az egyik festékszirten, talán azért, mert a Nick Galéria kavicságya annyira a tudat előterébe húzza az ásványok jelenlétét.
A nonhumán síkokkal és a decentralizált tudattal eleve értelmezhetetlenné válnak az emócióelméletek, a pszichoanalízisen át közelíteni Vető képeihez egyenesen bárgyú próbálkozás volna. Ha bármi is kifejezésre kerül a kutatás értékű gesztuspróbán túl, ahogy azt az expresszió szó sugallja, az csakis maga a festés élménye lehet.

Frissen facsart
Nick Galéria, Pécs
2022. március 6-ig