ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

A művészet megtisztít az illúzióktól
A katarzis nem pusztán érzelmi beteljesülés

Új Művészet
Interjúsorozatunkban kortárs gondolkodókkal beszélgetünk az aktuálisan kialakult helyzet kapcsán. Mai interjúalanyunk Chong An Sunim.

A múlt, a jelen és a jövő ugyanazt a törvényt követi. Erre már számtalan példa volt a Föld sok-sok pontján, de egyikből sem tanultunk eleget. Erre a mostaninál sokkal keményebb válságok sem szorították rá az emberiséget. Meglátásom szerint vagy a minőségünk emelkedik, vagy a mennyiségünk fog csökkenni. Rajtunk múlik.

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?

Csong An Szunim: A fenti kérdés nem mondja ki, hogy a történelmét teljes mértékben az emberiség hozza létre. A megfogalmazásban az „antropocén” embertől független fogalomként szerepel, mint valami önmagában létező absztrakció. Valójában az ember vakult meg: a saját magunk teremtésének következményei lettünk, sokkal inkább, mint korábban. A XX. század volt az első hatalmas figyelmeztetés, hogy az emberiség jóval nagyobb erőket szabadított fel, mint amit uralni tudna. Ha nem nyitjuk ki újra a szemünket, és nem vesszük újra birtokba teremtő pozíciónkat, akkor felelősséget sem tudunk vállalni a tetteinkért, és változtatni sem tudunk érdemben a sorsunkon.

A múlt század elején elinduló népességrobbanás ma is megállíthatatlannak tűnik. Ha megfelelő módon viszonyulnánk a Földhöz és egymáshoz, akkor sokkal több ember is békében és jólétben élhetne a bolygón. A jelenlegi tudatszinten azonban ez egyre nagyobb nehézségekbe ütközik, mert az emberiség nem tudta meghaladni téves nézeteit és az azokból következő haragot és kapzsiságot.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen változásokat idéz elő, milyen feladatokat ró a buddhista egyházra? A koronavírus jelenléte milyen egyházi-vallási következményekkel jár?

CASN: Buddhista egyházból és vallási egyesületből sok van az országban. Mindegyik saját belátása szerint vállal szerepet a jelen helyzetben. Az Eredeti Fény Zen Közösség és Templom esetében ugyanazon vállalásunkat követjük, mint járványmentes időben: segítünk az embereknek megszabadulni az illúzióiktól és rálátni arra, ami valójában történik azért, hogy egy felébredettebb, önzetlenebb, másoknak és ennek a világnak segítő életet éljünk.

Az ok és okozat bölcsessége világos, az együttérző és együttműködő kapcsolatokat nem pótolja semmi. A válsághelyzetben tanúsított magatartás kikerülhetetlenül megmutatja, kik vagyunk mi valójában. A döntéseink messzehatóak, a helyes irányvétel felvétele nélkülözhetetlen. A téves nézetek működésképtelensége ilyenkor derül ki igazán, legyen szó akár vallási dogmákról, akár materialista berögződöttségekről.

ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?

CASN: Az embert nem lehet kivenni a képből, mert akkor a fenti kérdés is értelmét veszti: nem lenne, aki feltenné, illetve nem maradna senki, aki a választ felfogná. A felébredést célzó, tehát a nem dualisztikus ösvényt követő hagyományok szerint a megoldás az ellentétekre alapozott, abszolút értékű igénnyel fellépő gondolkodástól és hitrendszerektől való tartózkodásban van.

Ha képesek vagyunk a saját, illuzórikus narratívánk megszakítására, akkor végre tisztán látunk, hallunk, beszélünk, viszonyulunk és cselekszünk. Ekkor nyílik esély arra, hogy meghaladjuk a hamis önképhez köthető összes tévedést, és így megállítsuk az eredményként fellépő szenvedésteli karmát.

Nem az a végzetünk, hogy szenvedésben, nélkülözésben, veszélyben, félelemben éljünk. A szenvedésnek van oka, van megszüntetése, a megszüntetésnek van útja. Ez az Út járható. Ehelyett az úri közönség beköti saját szemét, és vakon táncol töltött fegyverrel és méregpohárral a kezében.

ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?

CASN: A múlt, a jelen és a jövő összes karmája ebben a pillanatban összpontosul. Az emberi tudat működését érdemes megismerni, mert ez teremti az okot és az okozatot, a cselekedetet és következményét. A történelemnek nincsenek pusztán objektív, materiális folyamatai. A tisztánlátás igényével ezt nem lehet az ember egyéni, páros, családi és csoportos karmájától elkülönítve kezelni. Tudatunk minősége az általunk teremtett állapotok és folyamatok minőségében mutatkozik meg.

A kérdés tehát az, hogy miképp teremtjük a helyzetünket a jelen pillanatban, mit tanultunk meg a múltból, és milyen irányt szabunk a jövőnek. E három idősík elválaszthatatlan egymástól: akinek a jelenben óriási problémái vannak, az nem dolgozta fel a múlt karmáját, így meg sem tudja haladni azokat a mintázatokat, amellyel teremti a jövőjét. Állandónak látszó, maga teremtette körforgásban és energiaveszteségben van, miközben a külvilágot okolja a széteséséért és szenvedéséért.

ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?

CASN: Nem. Az elméletek kialakításának meg-megújuló kényszere a nyugati kultúra logoszbetegségét mutatja ki: a szavaktól és fogalmaktól független, gondolkodás előtti, tiszta tudatállapot helyett egy agyondefiniált, szétfogalmazott, a kimerültség utolsó kvantumjáig elemzett és előírt világot teremtünk csak azért, mert sok okos, de nem bölcs ember azonosítja magát a gondolkodásával és az arra adott reakciókkal.

A kreatív és a reaktív itt tarthatatlanul keveredik: nemcsak a kettősségekre alapozott elméletekre redukáljuk teremtésünket, hanem elfelejtjük, hogy mindettől meg tudnánk tartóztatni magunkat. A „gondolkodom, tehát vagyok” axiómáját újra kell vizsgálni, mert nagyon helytelen, sok szenvedéshez vezető következtetést vontunk le a fenti mondatból az évszázadok során: az emberi elme projekcióit abszolút, megmásíthatatlan értékben akartuk és akarjuk elfogadtatni másokkal.

Mi lenne, ha az elméletgyártás helyett úgy látnánk a helyzetünket, ahogy van, prekoncepcióktól, szűrőktől, pozitív és negatív illúzióktól mentesen? A tisztánlátásból, hogy valójában milyen helyzetben vagyunk, hogyan működünk, helyes elhatározás születhet: mit akarunk kezdeni magunkkal és egymással ezen a Földön: mi a cél, hogyan valósíthatjuk meg, és mi lenne mindennek a következménye. Az emberiség egyik tragikus tévedése az, hogy a céljait olyan eszközökkel akarja elérni, amely lerombolja vagy végzetesen eltorzítja azt, amit eredetileg akart.

ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy például a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A slow life jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?

CASN: Ha a lassítás csak sebességkülönbséget jelent, és nem mélyebb látást, helyesebb döntést, minőségibb közelítést, akkor hiába tűnik aktuálisnak, nem jár semmilyen előnnyel. Mindenki megdöbbenne, ha egy mentőautó a „slow life” égisze alatt nem lenne hajlandó gyorsan menni. A lassan, de biztosan emelkedő tengerszint, a több évtizede olvadó gleccserek pedig azonnali, gyors cselekvést követelnek, amelyek hosszú évek cselekvési programját határozzák meg.

Mire mennyi idő kell? Mit akarunk megvalósítani? A mulandóság megadja az élet értékét, az értelmét, a célját azonban nem. A hitrendszert pusztán az időbe vetettség nem adja meg, ahhoz egy benső, transzcendens gyakorlat kell. A lassúság önmagában nem fogja befelé fordítani az ember energiáit, az entrópiáját megállítani, és a magasabb energiaszinttel és letisztult tudattal belátást elérni. Ehhez valami olyannak az igénye és tapasztalata kell, amely nem időbeli/térbeli, nem keletkezett – és ezért nem mulandó.

ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?

CASN: Át kell állnunk rövid távon, nem szabad a virtuálisban mint elsődlegesben megmaradnunk hosszú távon. Még a járványtól mentes időszakban is elképesztő, mennyi időt töltünk a digitalizált illúziókkal. A mátrix nem pusztán fikció, megteremtjük, belépünk és benne ragadunk, ha nem emlékszünk teremtő mozdulatunkra, és elveszítjük a szabadság vágyát, valamint a felelősség kényszerét. A tévéműsor felett hovatovább csak egyetlen gombnyi kontrollunk maradt: bekapcsoljuk vagy ki. Ezt sem gyakoroljuk kellőképpen, sokunkat a tévé kapcsol ki és be, és tesz ilyen vagy olyan emberré.

Az ember érzékszervekhez kötött lény: ha nem közvetlenül látja, hallja, tapintja, szagolja és érinti a világot, akkor komoly tévedések lépnek fel. A virtualizálás pótszer, de rendkívül hatékony és csábító. A számítógépes architektúra egyik alaptörvénye, hogy a memóriából kiolvasott adat a memória tartalmát nem befolyásolja. Ez a korlátlan reprodukálhatóság, illetve a gyakorlatban végtelen számú variáció teremtésével ruházza fel az embert. Amit elfelejtünk, hogy a digitális világ már egy teremtett környezet, rendkívül determinált, és sokkal inkább korlátok közt teremt új lehetőségeket, mintsem felszabadítana a már megteremtett és az elfeledésig megszokott korlátok alól.

Még a legfejlettebb AI is kevés ahhoz, hogy látszólag a semmiből, teljesen intuitív úton létrehozzon valamit, amely gyökeresen különbözik mindattól, ami addig előtte volt vagy történt. Az eredetiségre, a megmagyarázhatatlanra, az elgondolhatatlanra való vágy mindig vissza fogja hozni az embert a szellemi/művészi, tehát primér, tiszta forrásból teremtő tudathoz. Többek közt ez az oka a „vissza a természethez” mozgalomnak, amely nemcsak az élőhely megváltoztatását tűzi ki célul, hanem igaz természetünkhöz való visszatalálást is jelenti akár tudatos, akár kimondatlan elhatározással.

A művészet, mivel az emberi kreativitás legközvetlenebb bemutatása, legmagasabb formájában megtisztít az illúzióktól, ezért fontos és nélkülözhetetlen. A katarzis nem pusztán érzelmi beteljesülés vagy egy magasabb szintű, imperatív erejű igazság láttatása. A megtisztulás innen nézve nem más, mint a hamis önképtől és világképtől való megszabadulás. Ezáltal eljutunk a megnevezhetetlen, de mindannyiunkban jelenlévő lényeggel való eggyé váláshoz. Az ilyen tapasztalat a műélményen keresztül saját teremtőképességünkhöz, ezzel szabadságunkhoz és felelősségünkhöz egyaránt visszavezet minket.

ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?

CASN: Láss a szemeddel, hallj a füleddel, gondolkodj az elméddel, érezz a szíveddel. Emellett lásd, amit mások látnak, halld, amit mások hallanak; fogd fel, amit mások gondolnak és éreznek. A fenti két mondat tartalmát ne cseréld össze sohasem. Ne ragaszkodj hozzájuk, és ne azonosulj egyikkel sem. Tartsd meg azt a tiszta tudatot, mely a testet és a lelket egyaránt látja, mely eredetileg tiszta, mint a tér, tiszta, mint a tükör.

ÚM: „Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleménye szerint milyen következményekkel járhat?

CASN: Távjelenlét nincs, ahogy repülő tengeralattjáró vagy víz alatti repülőgép sincs: vagy jelen vagyok itt és most, vagy távol. A kérdésben rejlő probléma az, hogy sokak szemében a jelenlét minősége megváltozott: már nem szükségszerűen egyenlő a közös térrel. A virtuális világban lehetek egy időben valakivel anélkül, hogy egy térben lennénk. Akik ezt nem ismerik fel és a kettőt összemossák, azok folyamatos kapcsolati traumában élnek, mert a virtuálissal akarják a valóságost pótolni, hiábavalóan.

Az absztrakció kényszere a gondolkodás önlétébe, automatizmusába, öntörvényébe vetett hitből származik. Ha ezt tápláljuk, akkor nem mi gondolkodunk, hanem a mások/magunk által teremtett rendszerek gondolnak és kondicionálnak minket, illetve a hit leválik az emberről, és tőlünk független életet látszik élni. A baleset nem „születik”, a hibát mi követjük el. Ha az emberiség nem ismeri meg önmagát kellő mélységben mint egyéni, páros, családi és csoportos/társadalmi lényt, akkor a téves nézetekre alapozott, a nárcizmusig elvont filozófiát a valóság viharos, kegyetlennek tűnő, válságokat előidéző, katasztrofálisnak megélt működése fogja elsöpörni.

Az univerzumnak semmi olyan kötelezettsége nincs, hogy emberbarát legyen. Nem emberi módon személyes vagy tudatos, de rendkívül intelligens. Ez nagyon jól megállapítható a működéséből. Ezt kéne felfognunk, és nekünk kéne univerzumbarátnak lenni a saját személyiségünkön, tudatosságunkon és megtisztított működésünkön keresztül.

A zen négy alapelve, ha gyakoroljuk, pont az ember önnön tévedése általi kirekesztettségét és elidegenedését szünteti meg saját magunk egy tisztább verziójával:

1) Nem támaszkodás az írásokra.

2) Közvetlenül az ember tudatára való irányulás.

3) A felébredés egyenlő igazi önvalónk tapasztalatával.

4) Tudattól tudatig történő átadás.

ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?

CASN: A krízishelyzetet tiszta, felébredett, illúzióktól mentes tudattal érdemes kezelni. Ha mégsem, akkor újratermeljük a válságot, és körbe-körbe forgunk saját téves nézeteink, kapzsiságunk és haragunk körül. Az emberi társadalmak saját tudatszintjük és életminőségük függvényében teremtenek totalitárius vagy demokratikus rendszereket.

E kettő közti átjárás, változás ritkán békés és harmonikus, pedig lehetne akár az is. A történelemnek voltak olyan rövid korszakai, amikor egy társadalom, legyen az akár görög, akár római, tudatosan és egyetértésben döntött a demokrácia és a diktatúra között azon az alapon, hogy az ország, birodalom milyen helyzetbe került és mire volt szüksége ahhoz, hogy önmagát megtartsa, fejlessze, mindeközben pedig együttműködjön más országokkal, birodalmakkal. A kétféle vezetési mód átjárható és változtatható volt, nem egymás ellenében, hanem egymást kiegészítve léteztek relatív és nem abszolútnak kikiáltott értékekkel.

A legnehezebb dolog tisztán látva eldönteni, hogy mit akarunk elérni és miképp akarunk viszonyulni egymáshoz társadalmi szinten, mert ez hosszú távú, önzetlen gondolkodást tesz szükségessé a rövid távú, önző gondolkodás helyett. Ez érvényes mind a konszenzusra, mind a diktátumra alapozó vezetés esetében is. A társadalomtörténet vizsgálata azt mutatja, hogy a hierarchikus és a kiegyenlített, a vertikális és a horizontális, az egyéni és a csoportos alapú döntéshozatalnak egy nagyobb egész részeként kell együttműködnie ahhoz, hogy kevesebb szenvedéssel éljünk és haljunk, és esélyt adjunk egymásnak boldognak lenni.

ÚM: Akár saját szakterületét tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?

CASN: A segítségnek, megújulásnak a társadalom minden szegmenséből érkeznie kell: legyen az a pluralitáson alapuló verseny, az állami szféra sokszervezetes monolitja, avagy az önérdeket meghaladó, a társadalmat szolgáló civil kezdeményezés. A szellemileg emelkedett korokra ez a több lábon állás volt jellemző, legyen az a görög vagy római birodalom időszaka, az európai reneszánsz, a kínai T’ang dinasztia vagy a koreai Shilla uralkodóház.

Ezekben a korokban a döntéshozók felismerték a magasabb szintű tudatformák fontosságát, és mind az uralmi berendezkedés, mind a mecenatúra, mind a független kezdeményezések oldaláról világossá tették: közös a dolgunk. Mindenki tegye a magáét, mert ha nem, akkor akármelyik társadalmi réteget nézem, a húzóemberek mellett egyre több lesz a potyautas. Az emberiség járművét pedig csak közös erőfeszítéssel lehet a sárból kihúzni és helyes irányba vinni.

ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?

CASN: A saját, helyes felismerésünkben és együttműködésünkben. Ha tudatunk tiszta, minden tiszta: az ismeretszerzésünk, annak feldolgozása, átadása valamint felhasználása. Nemcsak a média és a tudomány van válságban: minden eddigi paradigma felborulni látszik, mert egyik sem tudja leképezni, megjósolhatóvá tenni, esetleg érdemben befolyásolni, hogy az emberiség mit tesz, illetve mi fog történni velünk. Elfelejtjük, hogy a sorsunkat ne bízzuk ideológiákra vagy rendszerekre: tudatosan alkossuk meg őket, világosan vállalt célokkal, közösen, egyszersmind egyéni felelősséggel.

Ehhez szükség van rendszerekre, de az alkotóikra is. Ha nem látjuk, honnan keletkeznek a jelenségek, és hová mennek, elveszítjük az alfa és omega tudatosságát, végső esetben önuralmunkat és önrendelkezésünket is.

ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?

CASN: Erről a szakembereknek kell nyilatkozni, és a döntéshozóknak felelős, mindenki által betartható és be is tartatott döntéseket hozni.

ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósol”?

CASN: A múlt, a jelen és a jövő ugyanazt a törvényt követi. Erre már számtalan példa volt a Föld sok-sok pontján, de egyikből sem tanultunk eleget. Erre a mostaninál sokkal keményebb válságok sem szorították rá az emberiséget. Meglátásom szerint vagy a minőségünk emelkedik, vagy a mennyiségünk fog csökkenni. Rajtunk múlik.

 

Csong An Szunim

Csong An Szunim Budapesten született, 1966-ban. Egy barátja ajánlásra ment el először, 1990. szeptember első hetében egy zen előadásra. Olyan módszert érzett meg benne 30 évvel ezelőtt, amely életre szóló, követhető, számára és gyakorló társai számára követendő úttá vált. 1991 áprilisában látogatott Szung Szán zen mester Magyarországra másodszor és utoljára. Csong An Szunim kétszer tett föl neki kérdést publikusan és kétszer válaszolt neki a zen mester teli bölcsességgel, együttérzéssel, erővel és humorral. Onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ki lesz a tanítója. Hat évet töltött Hvagjeszában, Szöul egyik patinás templomában, Szung Szán zen mester keze alatt gyakorolva. Ő avatta tanítóvá 1999-ben. 2000-ben jött haza és kezdte meg itthoni tevékenységét. 2003-ban indult a templomi föld keresése, amit 2004-ben sikeresen meg is talált. 2006-ban kezdődhetett el az építkezés, és 2010-ben megnyithatta kapuját a hagyományos stílusú zen terem. Csong An Szunim tevékenysége három kontinensre terjed ki. Dél-Korea mellett az USA-ban és Európa számos országában tanít. 2018-ban megnyílt a második hagyományos stílusú templomépület, koreai tervek és magyar kivitelezés által. Az Eredeti Fény Zen Templom tovább gyarapszik mind a Dharma, mind a helyes karma gyakorlásában.

 

Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak:

EZ A LASSÚ CSAK AZ ÚJ GYORS Nem elvont utópiákra, hanem reális utópiákra van szükségünk – Interjú Losoncz Márkkal

ÚJRAKÓDOLNI AZ EMBERT „A stabilitást az integritás és a következetesség megőrzésében látom” – Interjú Győrffy Lászlóval

EGY KICSIT ROSSZABB LESZ, MIELŐTT JOBB LENNE A jövő képzete nem más, mint a jelen lenyomata – Interjú Hermann Veronikával

AMI BENNÜNKET ÉRDEKEL, ARRA NINCS HATALMUK A hekkelés, az önálcázás, a megtévesztés leleményes stratégiái – Interjú Tillmann József A.-val

FELKÉSZÜLÉS AZ ELKÉPZELHETETLEN ELJÖVETELÉRE A dolgok önmagukba való visszahúzódása Hiperkapitalista átalakulás – Interjú Horváth Márkkal

ESÉLYT KAPTUNK Rajtunk múlik, hogy élünk-e vele – Interjú Beer Miklóssal