A néger atyafiak
Human Zoo

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

A dolog történelmi előzménye, hogy Belgium 1830-ban vívta ki függetlenségét, és a későbbi király, II. Leopold (1835–1909) úgy gondolta, hogy Belgium gazdasági megerősödéséhez mindenképpen gyarmatokat kell szereznie, amiért az ország lakossága viszont nem lelkesedett. Arra törekedett tehát, hogy Kongót magánvagyonként szerezze meg, amit az 1885-ben rendezett berlini konferencián meg is kapott Európa és Amerika vezetőitől, és kikiáltották a Kongói Szabadállamot, amelynek területe 76-szor nagyobb, mint Belgiumé. A király hatalmas gazdagságra tett szert gumi- és elefántcsontüzleteivel és a befolyó adókkal, amelyeket erőszakkal és zsarnoksággal, kínzásokkal és gyilkolással szerzett meg. Kegyetlenségének híre elterjedt a világ vezetői között, és külső nyomásra 1908-ban úgy döntött, hogy személyes gyarmatát országára ruházza át, de addigra már Kongó népessége a felére csökkent, ami becslések szerint – mert pontos számot nem lehet tudni – akár több tízmillió emberéletben mérhető veszteség volt. II. Leopold a megszerzett anyagi javait megtartotta, és fényűzően élt, kastélyait ebből a pénzből építette, melyeket halálakor az országra hagyott (hogy lányai ne örökölhessenek). Saját szemével soha nem látta azt a pusztítást, amit Kongóban végzett, és soha nem kért bocsánatot.

A Brüsszel melletti tervureni parkban található a „gyarmati palota”, amely most a Belga Királyi Közép-Afrika Múzeumnak ad otthont. A kastélypark arról is nevezetes, hogy 1897-ben a Brüsszelben megrendezett világkiállítás részeként itt rendezték be a „kongói részleget”, vagyis egy kis afrikai falu díszleteit húzták fel, ahová beköltöztettek összesen 267 férfit, nőt és gyereket, illetve kongói katonákat, akik rendszeresen felvonultak a látogatók nagy örömére. Ezzel a látványossággal kívánta meggyőzni a király a népet a kongói gyarmatosítás eredményeiről és még több befektetőt vonzani a projekt további finanszírozására.

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

Ezt megelőzően, 1885-ben Európában először az antwerpeni világkiállításon állítottak ki élő afrikai embereket. Lumba, Zala Lobendo, Mboté, Massala, Tshinkela, Kasuku, Tate, Mongo Luamba, Nzimbi és Sionké Mponge a néprajzi és gazdasági kiállítás mellett, az úgynevezett „néger faluban” voltak elszállásolva. Elkerített, díszes élőhelyükön az afrikai hétköznapi életet kellett ábrázolniuk. Ennek célja az volt, hogy a közvélemény lássa azt a haladást, amit a gyarmatosítás jelent Afrika számára, de sokan csak ételeket dobáltak be a kiállított afrikaiaknak, mint az állatkertekben.

Az élő „példányok” kiállítása lehetőséget adott az antropológusoknak, hogy a sokféleség fogalmából kialakuljanak az „alsóbbrendű” és felsőbbrendű” fajokról alkotott elméletek. Élő személyeket vizsgálhattak, mérhettek, fényképezhettek, és gipszöntvényeket készíthettek róluk. A fajok osztályozása, megkülönböztetése, katalogizálása a tudományban normává vált. Az egyes kísérletek magyarázatokat adtak az emberi sokféleség eredetére. Az európai monogenisták azt feltételezték, hogy minden emberi fajnak van egy közös eredete, amelyet Ázsiába pozícionáltak, és a „fajok közötti különbségeket az eltérő környezeti hatásoknak tudták be. Eközben a poligenisták azt állították, hogy léteznek „különböző fajok”, amelyek különböző földrajzi övezetből származnak. Mind a két nézet egyfajta „faji osztályozást” eredményezett, amelyekhez erkölcsi ítéletek is társultak, illetve beépültek a hétköznapokba is. Ebben a rendszerben az európai, a fehér amerikai és a japán „felsőbbrendű”, az amerikai őslakos, az ázsiai, az afrikai és az ausztrál „alsóbbrendű” fajnak számítottak.

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

Ezeknek a nézeteknek a bizonyítására kezdtek a „fizikai antropológia” tudományába, ahol különböző méréseket végeztek, hogy konkrétan tudják bizonyítani felvetéseiket. A koponyát tekintették a test legfontosabb részének a fajok kategorizálásához. A koponya hosszának és szélességének arányát használva az embereket két csoportba sorolták: brachycephalic (rövid koponya) vagy dolichocephalic (hosszú koponya). A mérések eszköze a craniograph volt. Ezt a módszert először Európában akkor használták, amikor megpróbálták megkülönböztetni a franciákat a németektől vagy Belgiumban a vallonokat a flamandoktól. A módszert később és legfőképpen a kolóniákon alkalmazták, de végül a rengeteg műszer, mérés és tudományos publikáció ellenére nem hozott eredményt, ezért felfüggesztették az eljárást, az „emberi állatkerteket” mégis antropológiai kiállításokként rendezték.

A kiállítások a 19. század utolsó negyedétől szinte mindennaposakká váltak a világ legkülönbözőbb pontjain. Az „antropológiai falvak” és „aklimatizációs kertek” városról városra jártak, hogy bemutassák a világ sokszínűségét. Mindeközben létrejött az „alsóbbrendű” fajokkal szembeni sztereotípia, a „vad” fogalma. Párizs (1889), Chicago (1893), Lyon (1894), Genf (1896), Brüsszel-Tervuren (1897) és Berlin (1897) nevezetesek a hatalmas emberállatkertjeikről az első világháborút megelőző harminc évben. Az Osztrák–Magyar Monarchiában, Bécsben öt alkalommal volt látható emberállatkert, Budapesten pedig 1896-ban, az Állatkertben láthatta a „néger atyafiakat” a közönség.2

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

A korabeli leírások megemlítik, hogy a „négerek” ruházata csak egy lepel volt, nem is csoda, ha rendszeresen megbetegszenek. 1897-ben a tervureni parkban berendezett faluban heten meghaltak a számukra elviselhetetlen klíma és a rossz életkörülmények miatt (törzsi öltözetben, félmeztelenül kellett mutatkozniuk a téli időszakban is). A halálesetek után a belga hatóságok arra kényszerültek, hogy változtassanak, és betiltották az élő emberek kiállítását hivatalos eseményeken, ami nem vonatkozott a magánrendezvényekre és az azzal foglalkozó vállalkozásokra. Ezt megkerülve az 1905-ös liége-i világkiállításon egy francia vállalkozót kértek fel, akire a törvény nem vonatkozott, hogy építsen fel egy „szenegáli falut” és állítson ki ott százötven embert a Belga függetlenség 75. évfordulója alkalmából. Az egzotikus előadások szervezése hamarosan teljes értékű iparággá fejlődött szervezett társulatokkal, jelmezekkel, forgatókönyvekkel és szerződésekkel. Miután betiltották az emberkiállításokat, a résztvevők professzionális társulatokká alakultak, és már előadókként szerepeltek a szerződésekben, akik a megírt forgatókönyvet adták elő. Munkájukért pénzt kaptak. Ilyen társulata volt Buffalo Billnek is, aki indiánokkal járta a világot az utazó Wild West Show-val.

Leon Werth (Antoine de Saint-Exupery barátja) és Paulett Nardal martinique-i francia írónő, a „Négritude” fogalmának megalkotója élesen bírálta az egyre színpadiasabb előadásokat és a rasszizmust. A 20. század elejére rajtuk kívül is egyre többen nézték rossz szemmel a gyarmatosítottak kézműves falvakban vagy művészcsoportokban való bemutatását, de az emberállatkertek sorsát igazán a II. világháború pecsételte meg, de még mindig nem véglegesen. A rasszizmus és a háborús bűnök elborzasztották az európai embereket, és felerősödött a gyarmatellenesség is főleg a gyarmati hadseregek háborús részvétele miatt. A megkülönböztetett „másság” egzotikuma elvesztette a vonzerejét, hiszen a filmek és a bevándorlás által már nem jelentett újdonságot egy távoli földrészről jött ember látványa. Ezzel együtt az utolsó gyarmati vásár az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás volt, amelynek a nagy szenzációja, az Atomium átadása végképp érdektelenné tette az afrikai gyarmatok tematikáját. A világkiállításra gyártott sokmillió gyarmati szuvenír – az érdektelenség és a fókusz megváltozása miatt – már kis sem került a polcokra. Ettől függetlenül Belgium sokáig őrizte II. Leopold emlékét, és talán egészen mostanáig – amikor a Black Lives Matter mozgalom az egész világon reflektorfénybe helyezte a posztkoloniális kutatásokat – nem tudott őszintén szembenézni saját felelősségével.

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

A változást jelzi az is, hogy a sokáig műalkotásként és önálló művekként kiállított, élő kongóiakról vett gipsznegatívról készült büsztöket már nem önálló művekként, nem folyosókat díszítő „rabszolgákként” teszi láthatóvá a múzeum, hanem felfűzi a kiállítás szűken vett témájára – az emberi test mint látványosság, mint a szórakoztatás eszköze. Nem a fényes múlt relikviái többé, hanem az embertelenség őrzői és hírnökei.

Arséne Matton szobrászművészt 1911-ben küldte a Gyarmatügyi Minisztérium Kongóba, hogy élő emberekről vegyen gipszmintákat azzal a céllal, hogy még több helyen tudják bemutatni az emberi fajok, a gyarmatokon élők sokféleségét. Matton később a gipsznegatívból készítette el és öntötte bronzba azokat a büsztöket, melyek az 1950-es évekig palotákban, múzeumokban szerepeltek kiállításokon. A művész visszaemlékezéseiben leírja, hogy az afrikaiak mind elfutottak, amikor meglátták és nem akartak önként segíteni a mintavételben, mert féltek a gipsznegatív készítés folyamatától, de a feladatot mégis sikerült teljesíteni. Ezek a büsztök most összegyűjtve láthatók egy vitrinben, a többi, egész alakos szobor pedig szintén egy depószerű állványzaton látható, ami azt jelzi, hogy bár az Afrika Múzeum feladata a gyűjtemény gondozása, ma már egy másfajta szemléletmód érvényesül. A depószerű installáció arra is rávilágít, és egyben szimbolizálja is, hogy hogyan vélekedünk ma azokról a művekről, amelyekben a modellek nem önszántukból vettek részt, miközben a valaha élt emberek csukott szemű, életnagyságú vonásait és gesztusait nézzük, amiket látnunk kell ahhoz, hogy szembesüljünk a megtörtént eseményekkel. A nagy kérdése az ezeknek a múltat feltáró kiállításoknak, hogy hogyan lehet beszélni arról, ami szégyenletes, de megtörtént. A kiállítás egyik mottója is ez, ami a falra írva fogadja a látogatót az előcsarnokban: „Minden elmúlik, kivéve a múlt…”

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

A Human Zoo című kiállítás kronológiai sorrendben mutatja be a fotókat, plakátokat, dokumentumokat az emberállatkertekről. A hely szelleme, a tervureni kastély parkja, a hajdan volt kongói falu emlékével megadja a kellő inspirációt. A kiállítás klasszikus történeti áttekintést mutat. Eredeti fényképek, plakátok, képeslapok és belépőjegyek, mint egy time line képkockái az 1885-tól 1958-ig tartó időszakban, de hatásaiban felmérhetetlen történelmi korszakokon vezetnek végig. A kiállítás nem látványos, első ránézésre nem könnyíti meg a befogadást. Sok dokumentum, sok olvasás, sok kép, sok idő. A csendes szemlélődés, olvasgatás, a megdöbbentő fotók és plakátok azonban mintha egy backstage-be, vagy egy manézs öltözőjébe húznának be, ahol nem látjuk az előadást, csak tudjuk, hogy mi történik, vagy mi történt. Nem kaphatjuk direkt a látványos műsort, csak beszűrődő információkat kaphatunk róla, mert egy másik időzónából közelítünk. A szekunder szégyen egyre erősödik. A gyarmatosítás kegyetlen folyamata „highlightjainak” szánt események dokumentumait látjuk összegyűjtve. A több száz évig tartó kizsákmányolás konkrétan a gyarmatosítottak cirkuszi mutatványaival ért véget, amikor az európai emberek rácsodálkoztak a kizsákmányoltakra, és a végén előadóművészekként ünnepelték az otthonukból elhurcoltakat. A szórakoztatóipar ráépült a világ egyik legerőszakosabb és legtöbb ember halálát és szenvedését okozó történelmi korszakára, hogy olcsón csillogva megkoronázza azt.

Human ZOO / Royal Museum for Central Africa / Tervuren, Belgium

Mielőtt a látogató a feldolgozhatatlan mennyiségű információval elhagyná a kiállítást, keresztül kell mennie a történelmi kiállításoknál elmaradhatatlan, kortárs reflexiót bemutató tárlaton is, ami kicsit képes kizökkenteni az elmúlt három-négyszáz évet átfogó „colonial” sokkhatásából. Teddy Mazina burundii kortárs művész The Muzungu Tribes Case című munkája 1972-be repíti a nézőt. A fiktív történetben a brüsszeli repülőtéren titkos dokumentumokat foglaltak le, amelyek egy anderlechti antropometriai laboratóriumban készültek. A fotódokumentációban afrikai/fekete tudósok mérnek és vizsgálnak fehér embereket az antropológiai kiállításokról ismert eszközökkel és módokon. A fiktív előzmény az, hogy afrikai ösztöndíjas hallgatók egy kis csoportja egy be nem jelentett „tudományos laboratóriumot” hozott létre, ahol elmondásuk szerint megmérték és lefotózták barátaik „fehér testét”. A kutatók „kritikus morfoantropometriai vizsgálatot folytattak az Afrikáról szóló diskurzus tudományos alapjairól és a primitív Afrika felfedezéséről, a különbség és a radikális másság par excellence helyéről”.

Bár a Muzungu törzs ügye című kiállítás és installáció tényleg képes kivezetni a történelem nagy felismeréseiből, illetve segít visszatalálni a 21. századba, a mindent felülírni képes, minden véget csattanósra poentírozó szórakoztatóipar és a történelmi korszakok látványos egybefonódásainak gondolatán még eltöprenghetünk egy darabig.

▬▬▬▬

1 Takács Krisztina: A nagy zsákmány. Belga gyarmatosítás, magyarnarancs.hu, 2005. 04. 14.

2 https://24.hu/tudomany/2015/09/22/szaz-eve-meg-afrikai-bennszulottekkel-is-talalkozhattunk-volna-a-budapesti-allatkertekben

▬▬▬▬

Royal Museum for Central Africa

Tervuren, Belgium

2022. március 6-ig