A pusztulás és a veszteség koncentrikus körei
Interjú Ricz Gézával

Ricz Géza: Tervezés ╱ 2017 ╱ olaj, vászon ╱ 60×60 cm

Sirbik Attila: Szerbiából Magyarországra költöztél 1994-ben, majd innen tovább Ausztriába 2015-ben. Ezek a mozgások belső mozgásokkal is jártak? Hogyan csapódott ez le a művészetedben? Okozott perspektívaváltást? A költözések után másként nyúltál ugyanazokhoz a témákhoz? 

Ricz Géza: A Magyarországra költözést még fiatal tinédzserként éltem meg. Nehéz így visszatekintve megmondani, hogy ez milyen közvetlen hatással volt az alkotói látásmódom kialakulására, de mindenképp meghatározó mozzanata az életemnek. Ezzel kapcsolatban a legerősebb emlékeim az identitásom megingása körül összpontosulnak. Egy kisebbségi szituációból, konkrétan, hogy addig Szerbiában éltem magyarként, és emiatt az akkori, miloševići rezsimben gyakran értek atrocitások főként a környezetemben élő, hasonló korú szerb gyerekek által, egy felettébb éles váltásként, az anyaországba kerülve hirtelen én lettem a szerb gyerek. Ez meglehetősen skizofrén lelkiállapotot hozott létre bennem, amit nemcsak én, de számtalan, a generációmhoz tartozó, a tanulmányai folytatása okán vagy a jugoszláv háború elől családjával az „anyaországba” menekülő, oda került vajdasági fiatal megtapasztalt. A vajdasági identitás eleve nehezen meghatározható. Van, akiben a magyar öntudat, másokban a titói korszakban keményen sulykolt jugoszláv identitás, sok vegyes házasságban a szerb nemzettudat, másokban épp a globalista, európai értékrend keveredik. A Vajdaság, de azon belül szülővárosom, Szabadka fokozottan multikulturális környezet, ahol az oszmán birodalom történelmi hagyatékát hordozó balkáni népi kultúra összeolvad a monarchia idején megerősödő, nyugat-európai polgári értékrenddel, amit a 20. század második felében felülírt a szocialista testvériségegység eszménye, majd az azt leváltó nacionalista hullámok. Ezt a folyamatosan változó, komplex identitást dolgozza fel például legutóbbi, a szabadkai Kortárs Galériában megrendezett tárlatomon bemutatott, Én címet viselő installációm. Egymás felett elhelyezett gyertyák viasza csöpög lefelé, és minden egyes gyertya ennek az összetett vajdasági öntudatnak egy-egy szeletét jelképezi, a padlón kialakuló viaszfolt pedig a vajdasági „éntudat” mint végtermék. 

Ricz Géza: Sárga bilincsek ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 100×100 cm

A Salzburgba való költözés hatását már folyamatában tudtam értékelni. Szemléletváltozással járt, és mindamellett egy jelentős alkotói válsággal is. Komoly kihívást jelentett számomra – a kelet-európai lepukkantságból táplálkozó művészként – sterilen tiszta, rendezett és egészséges környezetben folytatni a rám jellemző tematikát. Mivel nagy hatással van rám az aktuális, mindennapi környezet, egy pillanatban úgy éreztem, hogy teljesen hiteltelen lenne egy az egyben folytatni azt, ami az előző években foglalkoztatott. A költözés egybeesett egy természetes érési folyamat eredeményeként létrejövő szemléletváltással is, és ebben közrejátszott az, hogy a romesztétikából már nem tudtam többet kihozni, illetve a mindennapi grafikusi munkám vagy az, hogy épp milyen tárlatok, alkotók kezdtek el hatni rám. Átestem egy ciklusváltáson, a képi világom erősen letisztult. Bizonyos témák megmaradtak, de a perspektíva változott, kinyílt. A téma a légüres, homogén terekben univerzálissá, helytől és időtől függetlenné, ezáltal általános emberi szemszögből értelmezhetőbbé vált.  

Ricz Géza: Én(identitás) ╱ installáció ╱ Kortárs Galéria Szabadka ╱ 2021 ╱ Fotó: Molnár Edvárd

SA: Könnyedén be tudtál illeszkedni az oszták művészeti szcénába? Milyen lehetőségek nyíltak számodra, akár ha a nemzetközi szerepléseidet nézzük? 

RG: A költözéssel egyidőben nem kifejezetten Ausztriára, inkább egy nemzetközi nyitásra koncentráltam, ami dinamikus fejlődést indított el a pályámon. A nemzetközi szcénában sokkal több lehetőség van, nem minden a személyes kapcsolatrendszeren múlik. Számos olyan kurátorral dolgoztam, akiket korábban személyesen nem ismertem, de akik valamilyen formában találkoztak az alkotásaimmal. Ebben fontos szerepe van annak a munkának, amit az erős online jelenlétbe és a pályázatokon való aktív részvételbe fektetek. Ennek köszönhetően tudtam kiállítani például a velencei Arzenáléban, a bristoli Arnolfiniban vagy a párizsi Őszi Szalonon. 

SA: Régebbi munkáid esetében sokszor nyúltál a valósághoz, akár sajtófotók alapján, de mindig – akár közvetett, akár közvetlen módon – személyes élmények és tapasztalatok alapján készült el egy-egy dokumentarista értékkel is bíró alkotásod, amelyekben szimbolikus megoldásokkal is éltél. Olyan szimbólumokat használtál, melyek megkönnyítették a kép és a befogadó között létrejövő kommunikáció esélyeit. Újabb munkáidban mintha egészen másféle szimbólumrendszerrel dolgoznál, sokkal árnyaltabban kezeled azt, sokkal inkább porlasztasz. 

RG: Továbbra is szívesen használok szimbólumokat. A lényegi változás, ahogy már említettem, a szimbólumtár bővülése. A lokális, személyes témák kiegészülnek globális, kulturális és művészettörténeti utalásokkal. Ugyanakkor a konkrét figurális elem a realisztikus környezetből átkerül egy homogén, geometrikus térbe. A téma mellet sokkal fontosabb szerepet kap a képalkotás folyamata, a kompozíció felépítése. Az új munkák többnyire a kontraszt fogalma köré épülnek. Régóta foglalkoztatott a figurális és az absztrakt közötti szakadék. Aktuális festményeimen figurális és absztrakt elemekből próbálok harmonikus kompozíciókat létrehozni. Ez a kontraszt jellemző a színhasználatra is. Apró, harsány, geometrikus színfoltok ütköznek a tömény, steril fekete felületekkel vagy épp a roncsolt, monokróm, figurális elemekkel. 

Ricz Géza: Törés ╱ 2021 ╱ vegyes technika ╱ 150×200 cm ╱ Fotó: Molnár Edvárd

SA: Milyen viszony áll fenn művészetedben a nosztalgia és az eszképizmus között? 

RG: A nosztalgia sok munkámban megjelenik. Általános, jelképes és időtálló motívumokat próbálok használni, amiket sokszor archív fotókon találok meg. Mivel nem realista kordokumentumok létrehozása a célom, kerülök minden olyan elemet, ami kifejezetten a jelenünkre jellemző, vagy aktuális divatjegyeket tartalmaz. Egy megfelelően kiválasztott archív fotó kiállta az idő próbáját, és sokkal alkalmasabb általánosításra, a részletek nem vonják el a figyelmet az esszenciálisról. Hasonló szerepe van munkáimban a gyakran kitakart arcoknak vagy a roncsolt, hiányos központi figurális elemeknek. A régi fotók és a történelmi témák, múltbéli események megjelenítése nyilvánvalóan nosztalgikus ambientet generálnak, és a jelenünk tudatos mellőzése egyfajta eszképizmushoz vezet, amivel azonosulni tudok, viszont ez eredendően inkább az alkotói folyamat pozitív hozadéka, mintsem tudatos filozófiai állásfoglalás. 

Ricz Géza: Az emlékek gyorsan fakulnak I. ╱ 2018 ╱ olaj, vászon ╱ 50×70 cm

SA: Kollázsaidban szerepet játszik az intuíció, vagy folyamatos kontroll alatt tartod a folyamatokat? 

RG: Olajfestményeimet nagyon alapos, több fázisú tervezés után, konkrét vázlatok alapján festem. A kollázstechnikát ezzel szemben kifejezetten „szabad ötletek jegyzékeként” használom. Egy szigorú festői metodika mellett szükségem van a kísérletezésre is, aminek remek teret biztosít a kollázs. Folyamatosan gyűjtöm az archív fotókat, a régi magazinokat, újságcikkeket, és miután a padlón szétterítem őket, utat engedek a munkafolyamat szabad alakulásának. A legjobban sikerült kollázsokat azután vagy önálló alkotásként kezelem, vagy vázlatként használom fel egy nagyobb kompozícióhoz. 

SA: Alkotásaid terében a szubjektív dokumentarista elemeket felülírják a közelmúlt történelmi-politikai eseményeinek megjelenítései, vagy inkább azoknak az egyén életére vastagon kiható hatásait kívánod felnagyítani? 

RG: Általában objektív témák érdekelnek. Olyan elemek, melyek valahol helyet kapnak a kollektív tudatalattinkban, de elrejtjük őket a hétköznapok színfalai mögé. Persze vannak nagyon személyes alkotásaim, de amikor ciklusokban gondolkozom, fontos számomra, hogy a közönségnek legyen esélye felfedezni az alkotásokban a saját történetét. A művészet akkor éri el célját, ha reakciót tud kiváltani, és a lehető legjobb reakció, ha a befogadó rátalál egy személyes kapcsolódási pontra a műalkotáson keresztül. Ez a kapcsolódás lehet, hogy sokszor negatív érzelmek formájában jelentkezik, de a lényeg, hogy az interakció megtörténjen, és ezáltal létrejöjjön a művészi élmény. 

SA: Alkotásaid bizonyos tekintetben egy átmeneti időszak leképezései és kiterjesztései? 

RG: Általában témaköröket bontok ki több alkotáson keresztül. Ezek a témakörök sok esetben átmeneti időszakok horizontján mozognak, de nem egy időszakról beszélünk, hanem több rövidebbről. Vannak a világháború hozományait elemző, a 90-es évekből merítő művek, de a legújabb, Törés címet viselő sorozatom például az izoláció jelenünkre és jövőnkre gyakorolt hatásaira reflektál. Összeségében, történelmi távlatokban mérve, a 20. század elejétől napjainkig terjedő időszak ez, amellyel személyes vagy a felmenőim által valamelyest közvetlen kapcsolatban állok. Ez tekinthető egy hosszabb átmeneti időszaknak is. 

Ricz Géza: Házimunka ╱ 2017 ╱ olaj, vászon ╱ 40×50 cm

SA: Egyik installációd, a Yugo 45 mindenféle magyarázat nélkül, mellbevágóan érinti a kivándorlástematikát is. 

RG: Az installáció egy ikonikus, piros Yugó 45-ös személyautó ajtajából áll, ami a felbomlott Jugoszlávia talán nemzetközileg is legismertebb terméke volt a Gorenje mosógépek mellett, így egyértelműen szimbolizálja az egykor volt országot és eszmét, ami romjaiban él tovább bennünk. Az ajtón krétafelirat: Yugo I go. Felette 45 gyerekkori vajdasági barát fényképe sorakozik, akik ma már mind a világ más-más részein élnek.  

Az elvándorlás a vajdasági magyar közösségben még hatványozottan nagyobb probléma, mint általában a régióban. A nyugat-európai munkaerő-elszívás mellett az anyaországban elérhető lehetőségek, a szabad munkavállalás és a tanulási lehetőségek, valamint a vajdaságban uralkodó, beszűkült, ortodox látásmód elképesztő sebességgel gyorsították fel a fiatalok elvándorlását. 

SA: Ha alkotásaidat egy térben vesszük szemügyre, egyértelművé válik a geopolitikai térség elsiratásának íve is. Hogyan viszonyulsz ehhez a Balkán és Európa határán elhelyezkedő térséghez?  

RG: Mint szülőföldhöz és ezáltal mint a művészetemre legnagyobb hatást gyakorló régióhoz. 

Ricz Géza: Szivárvány ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 100×100 cm

SA: A kezdetektől, képzőművészeti pályád elejétől fontos volt az számodra, hogy megragadd a nemzedéked sorsát befolyásoló pusztulás és veszteség témakörét? 

RG: Ha nem is a legelejétől, de viszonylag korán megjelentek ezek a témák. Bizonyos fokú szociális érzékenység fiatal koromtól kezdődően jellemző volt rám. A kiindulási pont a romokhoz való ösztönös vonzódás. Mindig elvarázsolt a romos architektúra, az ipari betonkonstrukciók, a régiónkra jellemző, a rendszerváltás hozadékaként kialakult pusztuló környezet. Idővel próbáltam ezeket a vizuálisan energikus kompozíciókat tartalommal is feltölteni, így kezdtem el mélyebben elmerülni a korai 90-es éveket gyerekként megélő nemzedékre erősen ható és a kollektív emlékezetünket traumatizáló jelenségekre, és ezeket leegyszerűsített motívumok által a munkáimban feldolgozni.