A reflexióban sokasodni
Lantos Csenge: Az emlékezet tivornyái

Fülöp Tímea

A szürrealizmus kapcsán az az egyik legkönnyebben elkövethető hiba, hogy az álomfejtést és az automatikus írást, festést vagy rajzolást egyazon kalap alá vesszük. A két folyamat ugyan nem egymást kizáró, de mindenképpen ellentétes irányú, hiszen míg az előbbi célja a tudatalatti kisüléseinek dekódolása, a szimbólumok racionalizáló felboncolása, mely során az érzelmek gondolatokká lényegülnek át, addig az utóbbi olyan mentális tornagyakorlat, amely graduálisan, önmaga kifárasztásán keresztül próbálja a szocializált egyént ösztönlénnyé változtatni. Az automatikus alkotás eredményét természetesen vizsgálat alá lehet vetni, azt ismét fel lehet oldani, a két eljárás körpályára állítható, és még az sem garantált, hogy az át- és visszafordítás hamar redundánssá válik, mivel az emberi tényező, ha nem is hibát, de divergenciát szül. Az én önmaga megfigyelése miatt elkezd elkülönböződni saját magától.

Lantos Csenge nemcsak festő, hanem költő is, ami azért egyszerűsíti le jelen helyzetben a rá vonatkoztatott szürrealizmus felfogását, mert a Hiányunk (2018) című képhez mellékelt versben (Beszéljünk) azt írja, hogy „először és utoljára / megértse kimondja / amiről eddig tudomást se vett”, vagyis tematikája közelebb áll az álomfejtéshez, a tudatalatti feltárásához. A különböző művészetek iránt párhuzamosan mutatott érdeklődése felfogható úgy is, mint egy reneszánsz polihisztor előtti tisztelgés, de akár egészen komolyan is vehetjük azt, hogy szándékosan könnyíti meg az értelmezést eltérő médiumok bevonásával. A dolog így kap egy már-már oktatási vetületet: Lantos minél több ponton próbál belépési lehetőséget biztosítani a néző számára.

Vagyis Az emlékezet tivornyái című kiállítást alapjaiban határozza meg az az attitűd, ami nem tűri meg a művészet elefántcsonttoronyba zártságát. Ez kitűnik többek között abból, ahogyan az anyag teljes arzenált vonultat fel az ingerküszöb átlépésének érdekében: a festmények vizuálisan közvetítenek információt, a versek kognitív hatást remélnek elérni, és ha sehogy másképp nem megy, akkor az installációszerűen falra ragasztott tüskék vagy a plafonról lelógatott tollak keltenek érzelmi benyomást, ami a legősibb kommunikációs forma. Hogyan mondjam el szavak nélkül, hogy félek? Mutatok valami félelmeteset. A kiállítást kísérő programok amolyan biztonsági hálóként hivatottak mindenkit felfogni, aki habitusából fakadóan nehezebben kerül közel a képzőművészethez – a kiállítás nem kizárólag vagy talán egyáltalán nem a szigorúan vett szakmának készült. Ez nem feltétlenül jelent populizmust, inkább közérthetőségre való törekvést, hiszen beszédes, hogy az Értsd a Kortárst! nevű program keretein belül kerül sor tárlatvezetésre, de Lantos mesterével, Baksai Józseffel folytatott beszélgetése is elérhető podcast formában.

A szellemi elitizmus megtagadása előfeltételez valamiféle érzékenységet, ragaszkodást egy tágabb közösséghez, illetve hajlamot arra az intuitív jellegű misztikumra, amit például a lilás színátmenetek sugallnak. Kéz a kézben jár a kifelé irányuló megértetni és a befelé irányuló megérteni vágyás, vagyis a közművelés igénye csak annyira lehet fontos, amennyire az éppen álomfejtésként megjelenő személyes pszichoanalízis. Lantos 2018-as sorozata gyerekkori rémálmait ábrázolja, pontosabban azok szimbólumait emeli át olyan kontrollált közegbe, amelyben farkasszemet lehet velük nézni. Az önterápia felől ez azt jelenti, hogy az egymástól elkülönített és kezelhető méretre zsugorított belső szörnyekkel immáron egyesével le lehet számolni – Lantost már nem kísértik éjjelente vörös kutyák és kék lovak. Ezt az öngyógyító munkát a Mr. Rorschach lovai (2019) képpár teszi egészen nyilvánvalóvá, hiszen egy jól ismert diagnosztikai eszközt idéz meg. Fontos, hogy a képek akkor kerültek bemutatásra, amikor a probléma már valójában megoldódott, mert így egy teljes ívet kapunk: az érzelmet gondolattá szelídítette a művész, aminek szükségességében benne rejlik az a tézis, miszerint reflektációval legyőzhető valami elemi, amit egyébként nem lehet megzabolázni.

A kiállítást azonban a tudatos rendszerezés dacára sem lehet klinikainak mondani, ugyanis anyaghasználatában és képi kifejezésmódjában állandóan visszaszivárog a szentimentalizmus. A Rózsaszívű (2018) című önportré, mely fókuszpontként funkcionál a térben lebegő emléktöredékek között, leginkább Frida Kahlót juttathatja eszünkbe, míg a hozott anyagok nem annyira talált tárgyak, mint családi történettel rendelkező relikviák. A sárgás papír, amire a versek vannak nyomtatva, a művész nagyanyjától származik, abból a papírgyárból, amiben még ő dolgozott. A Nagyapám madarai (2022) című képet keretező tollak az apai és anyai nagyszülők közös öröksége, együtt állítanak emléket a nemrég elhunyt nagyapának. Az önarckép körüli tüskéket Lantos a család nőtagjaival együtt gyűjtötte. Hagyaték (2022) címen ismétli meg apja gipszmaszkját, mely még a 90-es években készült, hogy lehunyt szemmel virrasszon mellette.

A sokaság nemcsak a családi összetartozást és a választott közösséget jelenti, hanem azt is, hogy egy belső sokszorozódást is megtapasztalhatunk. Arról van szó, hogy Lantos tulajdonképpen az interpretáció interpretációját festi – az álom már önmagában egy benyomás kivetülése, majd ez az álom még keresztülmegy egy értelmezésen is. A képek animizált tárgyai a személyiség egy-egy darabját hordozzák, a szék nem szék, hanem az én egy szelete – vagy azt is mondhatnánk, hogy az én egy adott pillanata. Az a különbség a két megfogalmazás között, hogy míg egyik azzal a gyanúval él, hogy az atomszerűen egésznek tekintett személyiség külső hatásra fragmentálódhat, és bizonyos darabjai lesüllyedhetnek a tudatalattiba, addig a másik eleve elveti a teljesség és oszthatatlanság ideáját.
Ha a második értelmezési utat választjuk, akkor onnan kell kiindulnunk, hogy nincs én, csak ének, abból az oximoronból fakadóan, hogy az ismétlés nem másolás. Az önvizsgálat sorozatossága képbe hozza a divergenciát, vagyis valahányszor magunkról gondolkodunk, létrehozunk egy új ént, mely nem tud azonos lenni az önreflexió előtti énnel, hiszen a vizsgálat beavatkozás értékű, a személyiség megváltozott. Az időbeliség ellenére sem beszélhetünk ebben az esetben linearitásról, ugyanis az (én)emlékek tivornyáznak, nem engednek aktualitásukból, hogy feledésbe merülhessenek.