A rongálás esztétikája
Interjú Pólya Zsomborral

Annak ellenére, hogy az irónia a kérdésfeltevés módjából fakad, szereted az ellentmondásokat?

P. Zs.: Igen szeretem. Végigtekintve munkáimat, általában ha megsérül – tudatosan vagy akaratlanul –, akkor szoktam az ellentmondásra építeni. Humorral próbálom kiforgatni a helyzetet, ellensúlyozom a komoly tartalmat vagy még inkább becsomagolom a műtárgyat egy groteszk köntösbe. Az egyik első műtárgyamat, egy 1,5×1,5 méteres mozaikomat (a 2×2-es Rubik kocka összes változata) például dobogónak használták. Ha akkor kétségbe esek, és nem csinálok vele semmit, akkor tényleg megsemmisült volna. Újracsináltam a művet, kiállítottam a sérültet és az újat, és egy kiállításon rákérdeztem, hogy „mi műtárgy?”, az ami a padlón van, dobogóként vagy az, ami a falon van, vagy mindkettő. A rongálás végigkíséri alkotói pályafutásomat nemcsak fizikai értelemben, hanem akár gondolatilag is. Erre példa lehet, hogy többször rakták már ki fordítva képemet, vagy akár itt a Képkimérésnél is, sokszor nem dobták bele a kivágott rész összegét (akár gondolhatták installációnak is, de kétlem, mivel túl nagy számú esetről van szó, több mint 45 darabról). Vagy például vágták már félbe az egyik négyzetet, és csak a ráírt szám összegét dobták bele a perselybe. A helyzet érdekessége, hogy annál a képnél az egyik látogatónak pont emiatt a félbevágás miatt tetszett meg, mert létrejött egy szimmetria, így egyben vásárolta meg a képet. Ebből is látszik, hogy a szerencsétlen esetekben is van valami szerencse.

Már az egyetemre is egy letört orrú Károlyi Mihály-mellszoborral felvételizem, amit a 61-es villamoson találtam. Utána kiplakátoztam, és kerestem a gazdáját, ami végül nem lett meg. Az egyetemi éveim alatt volt olyan, hogy én „rongáltam”. Művészettörténet-vizsgán Robert Rauschenberget húztam. Megírtam egy A4-es lapra a dolgozatot, majd a leadást megelőzően kiradíroztam az egészet, pont úgy, ahogy Robert Rauschenberg tette ezt egy Willem de Kooning-rajzzal.

Jelen munkánál az evidens ellentmondáson kívül, tehát a belevágáson túl, még két aspektus jutott eszembe. Egyfelől relatíve sok befektetett munkám van benne, de maga a kivágás, vagyis a mű befejezése maximum 1 percet vesz igénybe. Valószínű a képeken csak kevéssé érezhető, hogy nagyjából 8294 perc alatt, azaz 138 óra alatt készültek el. Másfelől már kétszer vásároltak meg egyben a sorozatból egy-egy festményt; a II. hónap képet belevágás nélkül. Itt felmerül a kérdés, hogy ha nincs belevágva, akkor sérült-e a koncepcióm? Mert arra lett létrehozva, hogy eltűnjenek a darabok, sérüljön a kép, ehelyett egy falon lóg. Az is kérdés, hogy ő megengedné-e az interakciót a barátainak a lakásán, fizetség ellenében. Ennél már csak egy furcsább eset lenne, ha múzeumi gyűjtemény vásárolná meg, és állítaná ki. A múzeum vajon plexidoboz alatt tartaná-e, vagy engedné, hogy vásároljanak belőle (igaz, Magyarországon, tudomásom szerint, az állami múzeumok nem kereskedhetnek, illetve hasznra sem tehetnek szert a gyűjteményi darabok által).

Amit „műveltél” és műveltettél a közönséggel az ISBN-ben, az a formákon és képeken keresztül történő kommunikáció csábítása?

P. Zs.: Igen, ez a beavatkozás felkérésére való direkt mód. Ha már az előbb említett műveknél nem csak miattam változott meg a munkám, itt konkrétan tudom, hogy mire kell számítani. Úgy gondolom, minden műtárgy kommunikálni akar, itt maximum annyi különbség van, hogy egyből látható, kézzel fogható a művelet.

Megvalósítod a konceptuális képzőművészet kiindulópontját, miszerint az a művészet láthatatlansága és anyagtalansága?

P. Zs.: A képrészletek és a vakrámák nem tűnnek el, nem szublimálódnak. Egy idő után minden darab megtalálja a saját helyét, tehát nem lesz anyagtalan, sem láthatatlan, sőt nagyon sok embernél lesz látható. A konceptuális gondolkodásmód jellemző rám, ezt a festménysorozatot is lehet konceptuális festménynek nevezni, de nem (az idő múlásával) láthatatlansága miatt. Sokszorosítást hajtottam végre, nem anyagtalanodást (ha bármely más képemet megveszik, akkor egy embernél lesz, itt viszont egy képből akár 200 ember is vehet, mérettől és ezáltal darabszámtól függően). Olyan, mint egy sokszorosított grafika. Ott minden egyes különálló darab azonos, de mégis más az anyag kopása miatt. Itt is, távolról, minden részleten ugyanaz a szám található, de egyes részleteit megvizsgálva nagyon különbözőek, ezáltal egyedi műalkotások. Ez egyfajta adatvizualizáció is, ahogy a rétegek egymásra tevődnek, és látjuk a különbséget az első hónap és a hatodik között. Abszurd, hogy egy galéria terében belevágunk egy vászonképbe, de ezzel a „hibákat”, az egyediséget is megszüntetik a nézők. Végül már csak üres vakrámák és a dokumentációk maradnak. Előzményként, reflexióként Yves Kleint, Lucio Fontanat, Andy Warholt, Borsos Lőrincet és Gerber Pált lehetne felhozni.

Kiállításod, képeid eszünkbe juttatnak valami láthatatlant, pontosabban valaminek a fogalmát. Ez a kereskedelmi galériák felé irányuló kritikus viszony?

P. Zs.: Az alapfelvetés ebből fakadt. Ahogy már mondtam, egy kereskedelmi galéria karácsonyi vásárára adtam be több művet, és számomra megalázóan kevésért akarták árulni. Utána tudtam meg, hogy a nemzetközi faktoriális számítást használják. Elsőre nagyon mellbevágó volt ez a racionális hozzáállás a műtárgyakhoz. Másfelől meg akár érthető, mert egy egzakt módszer, nem tesz különbséget műtárgy és műtárgy között, a kereskedelmi galériák számára ez praktikus, igaz nem azt mondom ezzel, hogy ez így jó is. Ezt a helyzetet vizualizáltam egy az egyben. Jelenleg nincs galériám. Csak felszínesen látok rá a működésükre, de a kiváltó galéria működésmódja, kommunikációja, nekem nem tetszett. Igaz, ha nem így viselkedtek volna, akkor valószínűleg ez a mű sem készült volna el. Következő évben már csak a II. hónap képét adtam be a vásárra, értették is a lényegét, ezért beválogatták a kiállításra. Az már másik kérdés, hogy hiába adták el a képet (én vittem a vásárlót), mégis rossz szájízzel kellett eljönnöm, mivel pont az anyagiakon ment egy kis vita, de beletörődtem, többet jelentett nekem a gesztus, mint akár a nyilvános konfrontáció. Amit észrevettem eddig, hogy „sok kicsi, sokra megy” alapon tudok eladni, bekerülni a műtárgypiacra.

Törekedtél arra, hogy alkotásodat elevenné tegyed a jelen összefüggésrendszerén belül?

P. Zs.: Ha a jelen összefüggésrendszereként saját életművemet tekintem, akkor igen. Elég kézenfekvő reflexió volt a fent vázolt eseményre. Ez a munkáimra általában jellemző, hogy gyorsan reagálok. Például a tavalyi Art Market is egy ilyen esemény volt. Egyben az előző kérdésre visszatérve, tehát hogy a kritikus viszony mennyire határoz meg, ott is az alapgesztus egy kritika volt. Befotóztam az Art Market 2017-es teljes kiállított anyagát és egy plakátot hoztam létre, amit nagyon olcsón, 5000 forintért árultam. A kép mellett egy tábla is volt, amin az állt hogy mennyiért árulom, mire költöm majd az összeget. A nyitónapon úgy alakult, hogy az egyik standnál volt a plakát és a táblám, de kérésem ellenére egy nagy acélszéket raktak elé. Ez a fotó részlegen volt. A terem közepén árválkodott üresen egy stand. A johannesburgi galéria valószínű nem tudott installálni, így az a tér üresen maradt. Kapva kaptam az alkalmon, és átvittem oda a plakátomat és a táblámat, aztán ott kezdtem el árulni, a johannesburgi galéria képviseletében. Tehát ott is gyorsan cselekedtem, reagáltam a kialakult helyzetre.

Az ISBN-ben kiállított képeid bizonyos tekintetben esztétikai rövidzárlatok?

P. Zs.: Nem tekintem annak. A kiindulópontja a kereskedelmi galériához beadott munkám, a Kilóim hazugsága volt, ahol ugyanúgy számokat festettem vászonra, és ott is fehér alapra kezdetben fekete (majd később egyre szürkébb) számokat írtam fel. Illetve a kivágások által lett egy „másodlagos” esztétikája is a sorozatnak, ahogy változnak a festmények. Nem volt célom az esztétikai katarzis, de tény, ha sok egyforma dolgot rakunk egymás mellé, az működik, és szerintem itt mint képek is működnek. A konceptualizmusnál különben, ha ezeket konceptuális festményeknek tekintjük, teljesen másodlagos az esztétika, úgy gondolom.

Képeid egyszerre csábítóak, ugyanakkor provokatívak és aggreszívek is? 

P. Zs.: Igen, ez a három fogalom benne van a sorozatban. Én még csak az első „vázlatomba” vágtam bele, ami számomra nagyon abszurd érzés volt. Amit itt még fontos megjegyeznem, hogy csak és kizárólag kiállításon lehet belevágni a festményekbe, ezáltal akció jelleget biztosítva a műnek. Don Tamás a debreceni MODEM-ben lévő kiállítás (Ezek a legszebb éveink? Pályakezdő perspektívák) után szeretett volna egy részletet kivágni és az egyik barátjának adni. Ezért felhívott tavaly december 20-án, hogy ha lehetséges, akkor átjönne hozzám. Mondtam, hogy csak kiállításon tud belevágni, ezért 2 óra leforgása alatt csináltam egy kiállítást, a Koncepciótágítást a társasházam légópincéjében, ahol lakom. Megnyitotta, ezt videóval dokumentáltam, illetve fotóval előtte és utána. A dokumentáció különben szerves részét képezi a műnek. Minden egyes festés előtt lefotóztam és utána is, illetve az egész folyamatot videóval is felvettem. Ezt eddig minden kiállítás előtt és után is megtettem, így pontosan követhető, hogy hány darabot vágtak ki az egyes alkalmakon.

Mit gondolsz egyébként, az embereket sok esetben jobban érdekli az ár, mint maga a műalkotás?

Ha a jelen sorozatra gondolok, akkor ezt nehéz megállapítani. A legtöbbször az I. hónap festmény volt kiállítva, így abból vágtak a legtöbbet, illetve tényleg a legolcsóbb, ha a részleteit nézzük. Ahogy megfigyeltem, a látogatóim többsége fiatal, így elképzelhető, hogy az ár is befolyásolja, melyiket vágják ki. A kivágott részek egy idő után akár a rájuk festett értéket is fölülmúlják, ha már nem lehet kapni, mert elfogytak. Vagy például a mostani ISBN-es kiállításon, az egyik képet egy gyűjtő vette meg, de úgy, hogy 3,5 darab ki volt már vágva belőle. Mivel pontosan tudom, hogy kik vágtak ki a képből, ezért akár az is elképzelhető, hogy megkeresi őket, és akár visszavásárolja a részleteket.

Pólya Zsombor: Még meg sem száradt. Kimért képek

ISBN könyv+galéria, Budapest