„A sötétség nem beszél”
A fényfalon túl

Fülöp Tímea

Az AQB budafoki mészkőbányából átalakított terébe alászállni főként nem a kultúrturizmustól megszokott művészeti élményt nyújtja, hanem valami olyasféle spirituális szembesülést a tátongó mélységgel, amiről Vergiliusnál és Danténál olvashatunk. A pogány vallási zarándoklat és rituálé nem a fény felé vezet, hanem azon túlra, a tapintható sötétség gőzölgő gyomrába, ahol vörös lézerfény égeti rá a tudatunkra, hogy együtt vagyunk egyedül.

Az érzelemmentesség és a rettenet érzete önellentmondás kellene legyen, mégis pontosan ez a kettő találkozik, mikor az indusztriális fémvázak és a nyers kövek között bolyongunk vezető nélkül – a katakomba labirintusában garantált az eltévedés, biztos a megbotlás, jelzőfényekként, bójákként, kordonokként csak maguk a műalkotások szolgálnak, melyek hideg és orvosi sterilitással metszenek bele a normák által gondosan megkonstruált emberképbe, így tárva fel a zsigeri ösztönszintet. A füsttel megtöltött homályból, amibe szinte vakon meredezünk, visszanéz az a mélység (Abgrund), amelyről Nietzsche beszél (Túl jón és rosszon, 1886), és ezzel az iszonyatos tapasztalattal nem tehetünk mást, mint hogy magunkhoz öleljük és továbbmegyünk, ugyanis ahogy Babits Mihály Danaidák című verse mondja, „csak daloljunk, bár nem értjük, és meritsünk és üritsünk; úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség nem beszél”. A sötétség nem árul el magáról semmit, a rejtezés, a titok az alaptermészete, ahogy Maurice Blanchot írja (Az irodalmi tér, 1955), legfeljebb barlangrajzokra emlékeztető, szénnel írt üzenetek formájában közöl zavaros jóslatokat egy idegen nyelven, felborítva a lineáris időt – az éjszaka maga Sybilla és az ő száztorkú barlangja.

Az atmoszférán és a tárgyakon keresztüli sejtetés, a titok megfejthetetlensége, mivel a megfejtés megszüntetné magát a titkot, a heideggeri értelemben vett megnemmutatkozás, a lét dologban való megbújása (A műalkotás eredete, 1949) csak fokozódik a hely alaprajzától: minden párhuzamos tárnában valami új vár, ami mégis ugyanazt a rémséges húrt pendíti meg – az érzet körülfon, mint az Alvilágot körülfolyó mitikus folyók, melyeket a PPILLOVV nevű kollaboráció gödreinek címei megidéznek (ACHERON, STYX, COCYTUS, LETHE, PHLEGETHON, 2020). Mindig még mélyebbre kerülünk, még a föld alatt is újabb gödröket ásunk, mintha valami szilárdhoz, védetthez érhetnénk, a kafkai illúziót kergetjük az odúról. A tárnák ajtajai megkettőződnek a műalkotásokban, önmagukat állítják akadályként az értelmező szem elé: először Kiss Adrián Big Gate (2020) című vaskapuja mellett kell eloldalaznunk, aztán Mátrai Erik Mozgó fal (2019) című fényinstallációja hiteti el velünk, hogy nem kerülhetünk mögé, mikor pedig mégis megtesszük, csak még több sötétség fogad minket, végül Kiss Adrián Dunyha Active (2020) című belógatott munkája takarja el előlünk a bánya mélyén váró szörnyet, mint egy disztópikus világ oltárterítője, mint a világok közötti megkeményedett fátyol, amit már nem lehet olyan könnyedén fellebbenteni.

Folyton a belépés mozzanatát ismételjük, az időcsapda tökéletesen működik, a másodpercmutató ugyanoda tér vissza – végtelenítve csordogálunk egyik helyről a másikra, mint Borsos Lőrincék munkáján (Chaos Reigns, 2019) a csöpögő víz, a jövő és a múlt vérként hétszögletű, fehér viaszmedencébe gyűlik a lábunk mellett. Szabadulni nem tudunk, a helyhez vagyunk láncolva, mint Szeri Viktor, Páll Tamás, Muskovics Gyula, Marquetant Tamás és Molnár András videómunkája és hanginstallációja (ARCHÍVUM II, ODAÁT, 2020), kalitkába zár a rettegés, mint Tóth Márton Emil a marhalábszárcsontból faragott egylövetű pisztolyát (Physible Curse, 2019), fellógat minket a technokultúra neonzöld kötele, mint Kophelyi Dániel a kis zsákjait (GLO DOWN, 2020), és nem hoz megnyugvást az „ok buddy” felirat. Nincs menekvés, mert mi vagyunk a vad és a vadász is, a tőr és a seb, ahogy Bolla Szilvia munkájának címe állítja (And me I am your dagger, you know I am your wound, 2020) – a kiállítás nem a világ romlottságával próbál szembesíteni, hanem a bennünk rejlő, állatias ösztönökkel, azzal, hogy minden pusztítás egyben önpusztítás is.

Ha nem tudunk megszabadulni, akkor meg kell tanulnunk szeretni a láncokat: így öltözik ünnepi halott virágba Kiss Adrián asztala, fojtogató dunyhába csavarva (Sexy Dead Asztal, 2020), mintha Baudelaire-t vagy Ciorant olvasnánk, és így csalogat magához Borsos Lőrincék gólemje a morgásával. Az én egy részének feladása lehetetlen – fel kell tehát adni az egészet: a techno által kiváltott eksztatikus állapot, az önmagunkon kívül kerülés a katarzis előszobája hivatott lenni, Hermann Nitsch négynegyedre előadott modern rituáléja, ahogy az alvilági lelkek is ihatnak a Léthéből, a felejtés folyójából. A technototemhez lépni önfeladás és önfelejtés, a tudatról való lemondás az ösztönlénység javára, hogy az arcába nézhessünk, meg kell hajolnunk előtte – csak a felszabadított belső, archetipikus vadállatnak lehet elég ereje ahhoz, hogy kitörjön az ént fogva tartó láncok, kalitkák és kötelek közül: a démon mintha éppen talpra állni készülne, a csöpögő víz előre megtisztítja a borzalomtól, amit el fog követni, hiszen tudat híján nincs felelősség sem.

A kiállítás létrehozásán együtt dolgozó művészek a kollaboráció során közös tudattá válnak, együtt vannak egyedül, és ahogy alkotásaik szétszóródnak a földalatti labirintusban, közös tudatallativá válnak a pszichológia népszerű metaforikáján keresztül, önmaguk Minótauruszaivá, a néma párbeszéd hálózattá kapcsolja őket össze a sejtetések és utalások által. Mindannyian egy görög tragédia karjának tagjai, várják a katarzist, mikor végre széttéphetik maguk és egymást, a jóleső őrületben oldva fel a szorongást, amit az emberlét jelent. Nem kísérlik meg megmagyarázni, mitől ilyen kaotikus az emberi belső, csupán egy stroboszkóp fényében felvillantják az ősi vallások által ismert egyetlen megoldást, ami elviselhetővé teheti a kimondhatatlant és az ismeretlent.

⧓⧓⧓

AQB PINCE | AQB bányarendszer

2020. október 31. — november 28.

Kiállítók, akik egyben a kurátorok is, performansz: BoLLA Szilvia, BORSOS Lőrinc, KOPHELYI Dániel, PPILLOW, KISS Adrián, MÁTRAI Erik, MUSKOVICS Gyula – PÁLL Tamás – SZERI Viktor, TÓTH Márton Emil

„A sötétség nem beszél” A fényfalon túl

„A sötétség nem beszél”
A fényfalon túl