A váratlan logikája
Molnár Vera kiállítása

Molnár Vera életrajzát böngészve meglepve tapasztalja az ember, hogy a Párizsban letelepült klasszikusaink közül egyedül a művésznő oeuvre-jéből nem rendeztek még retrospektív kiállítást a hazai nagy intézmények. Ebből a szempontból hiánypótlónak is tekinthető a Kiscelli Múzeum vállalkozása, amely, az alkotó legjelentősebb hazai mecénásait segítségül hívva, a művész életművének keresztmetszetét mutatja be ezekben a hónapokban.
Bár a Kiscelli Múzeum oratóriuma nem veheti fel a versenyt sem a Ludwig, sem a MODEM, sem pedig a Vasarely Múzeum termeivel, mégis a kiállított közel 40 alkotás üdítő sokszínűséggel hozza közel Molnár személyiségét a látogatóhoz. Meglepő műfaji változatosság fogadja a nézőt, mely a táblaképtől, a művészkönyvön át egészen a szövött kárpitig ível, s már az első pillantásra érzékelhetővé teszi, hogy a tárlat szervezői – s ebben dicséret illeti a műveket kölcsönző gyűjtőket is – valóban képesek voltak „a művész gazdag képzelőerejének, kreativitásának és fáradhatatlan kísérletező kedvének a nyomait”[1] bemutatni.

Igaz, nehéz is lenne egyhangú kiállítást rendezni Molnár Vera alkotásaiból. Bár a szisztematikus alkotásmódhoz fűződő vonzalma szembetűnő, műveit mégsem a hűvös logika, a rend betartatása jellemzi, sokkal inkább az egyes műveletsorok „lefuttatása” nyomán születő meglepő minőségi változásra koncentrál. Az algoritmus következetes véghezviteléből születő váratlan foglalkoztatja; a kiszámított folyamat elvárható eredménye helyett létrejövő, az érzékeket és a logikát is meglepő eltérés. „Összerakunk elemeket, amelyek egy perccel azelőtt rendes és szabályos konstruktivista képet mutattak, és hirtelen beugrik valami, amitől lesz millió rendetlenség. És szerintem borzasztóan fontos a pirinyó rendetlenség” – fogalmazott Molnár Vera egy vele készült 2016-os interjúban.[2]

S hol érné az embert váratlanabbul a „váratlan”, mint a precizitásában kérlelhetetlen számítógép esetében. Molnár programozott és leggyakrabban komputerrel kivitelezett alkotásai a logikai műveletek sorozatjellegével bírnak. Képei nem „tényállást” rögzítenek, hanem egy reflektív viszonylatsorozatból a váratlant bontják ki. A művek absztrakciós folyamatainak lépései ugyan sok esetben nem alkotnak felbonthatatlan sort, de az egyes lépésláncolatok következetes véghezviteléből rendre váratlan szituációk, konstellációk születnek.

A természettudományos gondolkodást az alkotás folyamatába állító modernista törekvésektől ez az alapvonás különbözteti meg Molnár műveit. Nem a valamit meghaladás a cél, mint inkább az előálló váratlanra fogékony nyitottság. Flusser szavai kívánkoznak ide, aki szerint a mai kor újfajta bölcseletre sarkal bennünket. A gondolkozás többé már nem kauzális magyarázatok láncolata, hisz az inkább valószínűségi kalkulusok közegévé vált: „Csak egy példa: rákényszerülünk egy új szabadságfogalom kidolgozására, jóllehet többé nem arról van szó, hogy feltételeket múljunk felül, hanem arról, hogy rendet vigyünk a káoszba. Meg kell tanulnunk a »valamitől való szabadság?« helyett »a valamire való szabadság?« alapján kérdezni. Másrészt rá leszünk kényszerítve munkamorálunk megváltoztatására, ha már nem arról lesz szó, hogy egy adott valóságot változtassunk meg, hanem arról, hogy kínálkozó lehetőségeket valósítsuk meg. Más szóval: az előttünk álló kihívás nem más, mint hogy a lineáris egzisztencia síkjáról egy teljesen absztrakt, nulldimenzionális síkra (»a semmibe«) ugorjunk.”[3]

Molnár művészetének problémafelvetése a Flusser által felvázolt alaphelyzetre épül. A számítógép hűvös logikája és a „váratlan” pólusa között artikulálódó szokatlan jelenségek kibillentik a racionálist és az előre kalkulálhatót a „magától értetődöttség” pozíciójából. Molnár, ha tetszik, új reményt ad a nézőnek: felismerést, hogy van még hely a kétségek számára a 21. század túltervezett világában.

A most látható tárlat a Szöllősi-Nagy–Nemes-gyűjteményt feldolgozó kiállítások sorát bővíti. A különböző tematikai egységekbe sorolt gyűjtemény darabjaival – Ébli Gábor gondozásában – már több helyszínen találkozhattak az érdeklődők (Fotó, 2017, Geometria, 2018, Párizs–Páris, 2019). A gyűjtemény most bemutatott anyaga néhány, a Fővárosi Képtár valamint más magángyűjteményekbe tartozó alkotással került kiegészítésre, hogy a tárlat a művész életművének szinte teljes keresztmetszetét átfogja.

 

Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár,

2019. október 31. – 2020. március 15.

 

[1] Idézet a kiállítás bevezető szövegéből.

[2] A váratlan kiállító. Molnár Verával beszélget Vámos Éva. Balkon, 2016/11-12. 43.

[3] Vilém Flusser: Az új képzelőerő. In Kép – Képiség. Szerkesztette: Bacsó Béla, fordította Tillmann József A. Budapest,  Athenaeum, T-twins Kiadói és Tipográfiai Kft., 1993, 262.