A vidék geometriája

Hajdanán a vidéket szigorú mértan szabályozta. Ez azt jelentette, hogy a maga mértéke, formája és ideje szerint minden gondosan számon tartottak, és az ember figyelő szeme el nem viselte a kultúrtáj fésületlenségeit. Mert mindennek léptéke az ember volt, a világ az volt, ami őt körülvette, és minden a maga rendje szerint volt és kellett is maradjon. Aztán ahogy a nagyvilág, úgy a vidék is minden ízében visszavonhatatlanul megváltozott, és közben az emberek pedig mintha elvesztették volna a fonalat. Ellentétben Bukta Imrével, aki egész életében ezt a fonalat göngyölíti. Rajta nem fog az a bizonyos létfelejtés. Sorsától – apostoli küldetéstől – vezérelve, és mert minden porcikájával a szülőföldjéhez tartozik, tudós figyelemmel, szerzetesi odaadással, derűvel, mély fájdalommal és szeretettel követi és dokumentálja Mezőszemerén a létezés minden rezdülését. Bukta kezében tartja azt a bizonyos fonalat, amely abból az emberi egzisztenciából tekeredik le, amelyben a belátható világ minden részét és a létezés alaptapasztalatát az élet misztériumának – a rügyfakadás, a korhadás, a születés és a halál – közvetlen valósága határozta meg. A fonal másik vége pedig teljesen szétszálazódott, és a megdőlt kerítés mellett a hengerfejes Zetor alatti olajos sárba lóg. Bukta a próféta, a költő, a szociográfus és az ókori görög filozófus szemével vizsgálja, elemzi a világot. A világ pedig ugyan szomorú, groteszk, mállik és pusztul, de a miénk, a mi életünkről van benne szó, a mi történeteink szabják benne a geometriát. A műveken megjelenő emberek – apa, anya, sógor, a sok bátya és néne – ugyanúgy a mi rokonaink és szomszédaink is lehetnének, ahogy a határbeli bálák, a félig elhordott téeszhangár, az udvarok, a vályogházak is legtöbbünk megtapasztalt valósága. A fővárosban ez kétségtelenül egzotikus: betér az ember a Falk Miksa és a körút sarkán a Kieselbachba, és a mezőszemerei szilvásba kerül, majd szembejön a kombájn, a gumicsizma meg a permetező puttony. És végső soron mindegy, hogy hol kezdjük el, minden mű ugyanarra a szálra van felfűzve. Azt nem tudom, hogy Buktának mit mondanak a képek, és azt sem, hogy a többi embernek mit mondanak, de az a határozott érzésem, hogy mindnyájan ugyanazon a dróton – fonálon – ülünk ott, és ugyanazt az adást fogjuk.

 

Apám felveszi a kabátját; a kabátját, amit akkor is felvesz, ha nincsen hideg, és akkor sem húz össze, ha már fagy. Apám felveszi a pomponos-füles sapkát, ami a vejéé volt és a lánya hagyta ott néhány kifutott ruhadarabbal együtt. Apám elindul, hogy begyűjtse azt a lumineszkáló zöldessárga termést, ami talán golden alma, talán citrom vagy színtiszta plazma. Felfordított talicskáját kerekére állítja – azért a bele ne rozsdásodjon – és kikanyarodik a lugas alól. Megkerüli a döglött angyal elszáradt szárnyát, elmegy a tuskók és a mosdótál – jó lesz az még az udvarra, alá lehet tenni egy kivágott tetejű kanisztert és belevezetni az ereszből összegyűjtött esővizet, csak azt a tartályt is fel kéne majd valamikor (soha) szerelni – mellett és mire odaér, addigra talán a flanel kardigánjának derengő piros foltjai, amik valami misztikus egységet képeznek apámmal, addigra talán azok a pászmák, mint az anyag nyíló fekélyeiből felhasadó elemi sugárzás, kiterjednek rajta, pusztító erejű fénygömbbé változtatva őt. Aztán vén pulzárként felül az égre, hogy hideg fényével locsolja a cserepes háztetőket, hófehér tűzbe borítsa a száradó menyasszonyi ruhát, ami azon a gémen lóg, amin télen a perzselt disznó, nyáron pedig az unoka hintája. Apám radioaktív napkorongként a kaszálóra égeti az agyagvörösre mázolt magasfeszültségű traverzek mintázatát, míg azokat magukat puha narancsos felhővé oldja a légben és aranyszínű buborékokként szétpattogtatja a szénabálákat, amelyek oldalában a teljes rezignációba süppedt marhák delelnek. Mindezt úgy fél négyig, mert utána újra testté lesz, és megnézi a sorozatát.

 

Régen a plébános tudósított a mennyei Jeruzsálem aktualitásairól, mára minden háztetőn fehérre meszelt parabola tányér nyújtózkodik egyenesen a mennyekre hangolva. Miközben a műbőr mamuszt, a serpenyőt és a nejlon otthonkát már csak a bezárt posta előtt a betonról áruló vigécektől lehet beszerezni, a villanydrótok és az adótornyok majd’ szétdurrannak a fenséges javaktól, amelyek színtiszta energiából a televíziók képcsöveiben válnak totális valósággá. Úgy tűnik, mintha inkább a világ volna az illúzió, egy utolsó látomás: a csupasz oromfal, a traktorgumik az udvarban, az egykori Trabant karosszériáján harcoló kutyák, Ilus néhai bárányai és a vakolatba vésett gégecsövek feszülete, amelynek közepén a villanyóra a korpusz – minden olyan lehetetlenül faramuci és mállékony itt, hogy lelepleződik a valóság: a létezés elhaló, lekopó félben lévő hámszövetében élünk és bármelyik pillanatban pernyévé válhat az egész.

 

Apámnak valamikor elkalandozott a figyelme, és elvesztette a fonalat. Nem teljesen érti, mi történt körülötte, hol és mikor billent ki a világ. Nem őrzi már portáján a dolgok rendjét, egyre többet felejt, és egyre kevésbé követi a történéseket, például nem érti, hogy végső soron hogy is lettek a téeszek, és aztán meg mi lett velük. Vagy hogy hová tűntek az emberek? – korábban családok éltek itt meg – régen a földből, aztán főleg a téeszből, de mindenhol volt még valami: drótüzem, kefekötő műhely, kalapgyár vagy barnevál. Elkerüli a figyelmét, hogy hullik a cserép a tetőről, berogyott a gerenda, és hogy az udvar egyik fele – a jobbik – terméketlen bozót, a másik fele pedig trópusi dzsungel; izzó zöld lombot eresztenek a tuskó mellett a vadhajtások, burjánzik a csepőtés – az bezzeg nem akar kidögleni. Már főleg csak maga elé néz, nem veszi észre, hogy a fák fölött az utolsó napok megelevenedett rémlátomásaként egymás vérére szomjazó madarak takarják el az ég boltozatát.

Apám romantikája eladó. Vagy kiadó. Azonnal költözhető, el is vihető. Vigyék el, kérem!

Kieselbach Galéria,

2019. február 23-ig