Ahol a művek saját határainkra űznek
Varga Balázs Liminalitás című kiállításához

Szabó Annamária

Szkenneljük be rögtön a címet! Liminalitás. Egy olyan átmeneti állapotot jelölő antropológiai kifejezésről van szó, amely például akkor is érvényes volt, mikor mi, a látogatók épp bejöttünk a galéria ajtaján, és átléptük a küszöböt. A „már nem ott” és „még nem itt” térbeli és időbeli jelensége. Már maga az a döntés, hogy ide látogattunk, és nem máshová, részét képezi ennek a fogalomnak, hiszen míg utaztunk a BKV-n, köztes állapotban voltunk, még nem tudtuk, mire számíthatunk, milyen történések fognak érni minket többek között a művek által. A liminalitás határok között van stabilan, ugyanakkor történik megfoghatatlanul.

A kószáló, felfedező utunkon azonban nem vagyunk egyedül. Ha elképzeljük magunknak ezt az utat, akkor nagyjából párhuzamosan fel fog tűnni az a zavaros ösvény, amelyet a művész is megtett. Zavaros, mert nem látjuk mindig, merre vannak az égtájak, és két lépés múlva hova vagy milyen mezőre fogunk lépni – jövő időben, mert hiába gondoljuk, hogy ez már a múltban megtörtént, a lineáris narratíva csak később kerülhet kezünkbe, és akkor is csak egy foszlánya. Mint azok a PC-játékok, ahol nem látod az elején az egész mapet, neked kell felfedezned, hogy XP-t, GEM-eket gyűjts, és így fejleszd a karakteredet. A kalandjátékunk azonban egy open worldben zajlik, ahol nem lehet, hanem kell is utazni a kincsért, a küldetés teljesítéséhez vagy – ha ínyencségekre éhező nyest az ember – az easter eggsért.
Ahogy megvallotta a kiállítás leírásában is, Varga Balázs az elmúlt négy évét – azaz már a Covidot megelőző időszakot – az átmenetiség jellemezte, a teljes „out of your comfort zone”. Utazás. SNITT. Az adott helyen lenni. SNITT. Majd megint utazás. Ez egy olyan határfeszegetés, amelyet sehogy és semennyi idő alatt sem lehet megszokni, a cirkularitás ellenére sem, mert az állandóságra való vágyra vagyunk programozva a folytonosan változó tudatunkban, testünkben és a minket körülvevő világban. Mégis az alkotó kvázi állandósította és kiterjesztette maga körül Marc Augé nem-hely kifejezését. A nem-helyekhez nem tudunk kötődni, mert átmeneti tranzitzónákat jelölnek: reptereket, állomásokat, autópályákat, bevásárlóközpontokat. Ezeknek nincs identitása, sem identitást képző története. A művész, mikor személyes vagy munkaügyi projektek miatt különféle helyekre jutott el, szerette volna ezt a bizonytalan „itt is meg nem is” köztességet megragadni, benne pedig saját magát. Ki szeretne nyerni valamit a pillanatból, azonban nem rögzíthető, detektálható módon. Egy olyan folyamatot akar megképezni, mint amelynek során a személyiségünk is kialakul. Nem lehet rámutatni mindig és határozottan azokra az élményekre, hatásokra, időpontokra, valamint helyszínekre, kapcsolatokra, melyek befolyásoltak minket például a döntéseink szintjén.

Varga Balázs mindennek megragadásához a fotográfiát választotta eszköznek, az eljárásmódnak pedig szociológus végzettségét tekintve ismerős, de kifordított, sőt a feje tetejére állított antropológiai hozzáállást. Ha egyszerűsítve nézzük, a kulturális antropológia tudományán belül egy etnológus kiválaszt egy általa vizsgálni kívánt csoportot, odautazik, és megpróbálja minél jobban megismerni a csoport szokásait, nyelvét, mindezt pedig akkor tudja teljesíteni, ha – amennyire ez lehetséges – a közösség befogadja, és megtalálják a közös csatornát gondolatviláguk között. A művész viszont ennek a totális ellenkezőjét tette, és teszi ezt valamennyire most is. Elutazott egy közösségbe, majd nekivágott és elindult annak az urbanisztikus, ember által épített környezetnek a periférikus határára, amelyről a helyiek azt mondanák, hogy „nincs ott semmi, hidd el!”. Tette mindezt tudatosan egyedül, magányosan, egy olyan köztes állapot akaratlagos előidézésével, amelynek során automatikusan, gondolkozás nélkül fotóz, és már megy is tovább. Nem gondolkozik, nem reflektál, nem keresi a jó spotokat, kompozíciókat – azaz megpróbálja ezeket a tudatos folyamatokat visszaszorítani, hogy önmagát háttérbe szorítva helyet teremtsen annak, ami szintén ő maga, de mégis idegen és ismeretlen önmaga számára: a saját tudattalanjának, az ösztöneinek, hogy azok vehessék át rajta vagy felette az uralmat.

Az alkotások szín- és hangulatvilága, az azokon megjelenő évszakok és időjárási viszonyok mind átmenetiséget ragadnak meg úgy, hogy tárgyukat a középpontba állítják. Ha az alkotó szemével próbáljuk meg értelmezni, akkor láthatjuk mi is, hogy a képek tárgya a szemünkbe ötlenek. Vagyis eredetileg is azok hívták fel magukra a figyelmet, kényszerítették ki, hogy a művész tudatosan tudattalan eljárásmódjában csak azokra figyeljen, vakuzós szkenneléssel vágja ki önmaga számára, ezzel képezve le az őt ért hatást.
A rendezésből kifolyólag pedig megidéződik egy hasonlóan szürreális vagy a valóságunkba telepített filtereffekt-látásmód és -tudatállapot, hiszen a fotók szinte lebegnek a kiállítótérben. Ráadásul mindegyik borzongató misztikusságban tobzódik, miközben némán azt harsogják: „én vagyok a liminalitás, én vagyok a meghatározhatatlan küszöb!” Ezek a képek olyan képkivágások, amelyeken hiába tudjuk megmondani, milyen tárgyak, útjelzések, helyszínek szerepelnek rajtuk, valójában nem tudjuk azokat detektálni. Mint David Lynch Twin Peaksje: egy misztikus kis város az elhelyezhetetlen semmiben, követhetetlen törvényekkel, a teljes kiszolgáltatottság belenyugvó érzésével. Varga Balázs képein egy várost se tudnánk körvonalazni, se a lakóit, bár az egyik képen egy katatón állapotú, tetszhalottnak tűnő kutyát láthatunk, egy másikon (talán szerencsétlenségünkre) egy kétes alak hátát és lábát csípjük még éppen el.

Bevallom, nem szívesen sétálnék egyedül ezeken a nem-helyeken, mert az életösztönöm azt ordítaná, „menj vissza a városba, az átlátható, rendezett, megszokott, állandónak tűnő terekre! Mielőtt valami kategorizálhatatlan lény rád támadna, vagy csupán elveszítenéd magadat ebben a köd nélküli meghatározatlanságban.” A művész mégis ezt választotta kószálóként, hogy onnan visszatérve és bizonyos idő elteltével felelevenítse az ott szerzett élményeket. Csak és kizárólag a felelevenítés után rögzíti magában, reflektál rá, nem mikor történik vele. Másképp fogalmazva, ekkor néz szembe azzal az ismeretlennel, amely ott érhette és érte: a tudattalan, hozzáférhetetlen önmagával és az azt körülvevő viszonyrendszerrel. Mindig csak később lesz lehetősége arra, hogy az eszközt, az eljárásmódot és magát az alanyt feldolgozza.
Különc etnológusként tért vissza a közösségbe, egyben létre is hívott egy specifikus közösséget. Nekünk mint közösségnek performatív erőnk van: egyszerre valósítjuk meg és teljesítjük mindazt, ami egy kiállítás komplex fogalmi hálózatába beletartozik. Legitimáljuk és tanúsítjuk a művészt a munkáival együtt, és a munkákat önmaguk által. Sőt, mivel pályakezdő alkotóról van szó, még nyomon is követhetjük, miként fedezi fel a továbbiakban is a maga ismeretlen játéktérképét és annak vakfoltjait. Mindezt pedig egy átmeneti eseményen, egy egyszeri, itt és most történésen, ahol átmenetileg egy közösséget alkotunk, ahol a művek saját határainkra űznek. Így ez az utolsó kérdésem: Ready, player one?

▬▬▬▬
Random Galéria
2022. augusztus 8-ig