Ákombákom házikó kicsiknek és nagyoknak
Otthonról haza

Fülöp Tímea

A kiállítást az menti meg a vázolt helyzet negédességétől, hogy a kérdést nem általánosan, hanem különböző művészek egyéni nézőpontjai felől teszi fel, olyan alkérdésekre bontva fel a témát, hogy miért, hogyan, mettől, meddig, mi ellenére.

A kérdésekre nem kapunk világos válaszokat, a koncepció lényege, hogy azokat a látogatóknak maguknak kell szolgáltatniuk – a kiállítás inkább csak a gondolatébresztés feladatát vállalja magára, változó mértékben direkten. Az Értsd a kortárst! sorozat keretei között megvalósuló tárlatvezetések teszik ezt egészen nyilvánvalóvá, mivel nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy egy szakmabeli művészeti magyarázatokat adjon az érdeklődők számára, hanem arra, hogy az egymással megosztott személyes történetekből beszélgetés alakuljon ki. Vagyis a kurátorok (Lak Róbert és Lantos Csenge) közvetítő közegként használják a galériát néző és néző között, a művészeti anyagot egy társadalmi helyzetbe ágyazzák bele – többek között erre vezethető vissza, hogy azok a műtárgyak tudnak jól működni az együttesben, amelyek a művész tapasztalatai által minden irányból meghatározottak: specifikusak életkorra, generációra, családi és anyagi helyzetre, röviden valóságszagúak, egy problémát és az általa kiváltott érzéseket akarják megfogni.

A kiállítás sajátsága, hogy a műtárgyakra a magyar líra alakjai reagálnak, kvázi ismeretlenek és közszájon forgó nevek egyformán, s ahogy a tárlatvezetések esetében, itt is inkább a kapcsolatteremtésre és a plasztikusságra törekszenek, mivel nem annyira szimbiotikus jelentésárnyalásról, mint érthetővé tételről van szó. Ez azt jelenti, hogy a galéria belépési pont szeretne lenni: köztes tér a műértők és a műkedvelők között, ahol fogódzót találnak a kortárs képzőművészetben kevésbé jártasak is – innen nézve helyezhetők kontextusba a kötetlen, programjellegű tárlatvezetések, melyek az északi oktatási rendszer eszköztárából kölcsönöznek.

Mindez akkor tud több lenni a kortárs népszerűsítésénél, amikor a már említett, specifikus tényezők reflektorfénybe kerülnek. Lantos Csenge Soul Garden (2021) című fali installációja a gyermekrajzok ákombákom házikóit bontja szét geometrikus lapokra (csakúgy, mint Szajkó István Vasárnapi triptichonja [2021], de Gulyás Andrea Katalin Szimulákrumok [2020] című sorozata is ezzel a formával játszik mint építőkockával), lényegében műfűvel egészítve ki jó ideje tartó festészeti sorozatát. Ezzel becsatlakozik egy százéves magyar hagyományba, de annak felfrissítésére is kísérletet tesz, amennyiben a képi absztrakciót egyszerűsítésként éli meg – egy gyermek szemén át néz a világra. Ez viszont azzal jár, hogy a fogalmi absztrakció túlnő rajta, hiszen az éppen az egyszerűsítés ellentéte – ezzel mindenki szembesült már, aki valaha megpróbált elmagyarázni egy metaforát vagy idiómát egy négyévesnek –, ez érezhető Seres Lili Hanna verséből is, melyben hiába kopognak tavaszi körtánc ütemére a tőmondatok, ha a fogalomkészlet elidegenít. Lantos munkája annak vizualizációja, hogy hogyan válik behatárolhatatlanná a témává emelt otthonfogalom, ha ugyanúgy közelítünk hozzá, ahogy először megismertük.

Vámos János Sárga fotel (2019) című festménye szociokulturálisan meghatározott otthonosságot mutat be. Az I’m on my way (2021) címűn a polgári miliőből ismert szalagparketta köszön vissza, amibe Cirok Szabó István verse az unoka és a nagyapa közötti távolságot olvassa bele. A vizuális kapcsolás egyszerű, a romkocsmák dizájnján alapul, mivel a ravek pihenőszobáiban azokkal a bútorokkal találkozhatunk, amelyeket lomtalanításokon szedtek össze – Vámos festészeti gesztusai és természetellenesen színezett árnyékai hasadékokat és graffitiket idéznek meg Cirok Szabóban –, a kopott, szakadt, összefirkált fotelekben nemrég még valakinek a nagyapja olvasott újságot egy vasárnap délutánon. A hiányérzet azonnal fellép, a nyomában pedig ott közelít a kétely, hogy leszünk-e olyan jók, mint a felmenőink voltak – ez egyrészt univerzális tapasztalat, elvégre már az ókor tele volt atavizmussal, másrészt a helyzet adta hangoltságából fakadóan összefog egy generációt és egy szubkultúrát, különösen annak férfi tagjait, akik hajlamosak egy korábbi társadalmi állapot férfieszményéhez mérni magukat, amiből öngerjesztő elveszettség következik. A művek tehát kor- és helyzetlenyomatok.

Neogrády-Kiss Barnabás 2017-es fényképei SOS Gyermekfalvakban készültek – átmeneti otthonokban, ahová nehéz a beilleszkedés, lévén minden család öt-hat különböző helyről származó gyermekről gondoskodik, és rövid is, mivel a lakóknak tizennyolc éves korukban el kell hagyniuk őket, vagyis a hajléktalanná válás egybeesik a nagykorúsággal. A sorozatra az vet érdekes reflexet, hogy a művész mindeközben anyagi okok miatt a szüleivel élt, és éppen annak nyomását érezte, hogy el akar menni, de nem tud, ami azt jelenti, hogy nem minden otthon otthonos. A párhuzamot lehetne ízléstelennek nevezni, arra hivatkozva, hogy a két probléma nem azonos súlyú, de ezzel éppen azt tévesztenénk szem elől, hogy az ilyesfajta reláció emberi méltóságot is ad az árváknak, hiszen nem hajlandó őket egydimenziós áldozatoknak tekinteni, akikhez kizárólag szánalommal lehet közelíteni. Groteszk volna abból erőt meríteni, hogy mások nehezebb helyzetben vannak, mert ez stabilizálna egy olyan rendszert, amelyben mindig vannak szerencsések és kevésbé szerencsések – innen csak egy lépés a szenvedéspornó, onnan egy másik az elnyomás. Mizser Fruzsina fotókhoz írt versének utolsó sorára felépül a hatalom a zsákutca fordulatában.

▬▬▬▬

Otthonról haza

Faur Zsófi Galéria

2021. október 14. – november 5.