Alkotóként mindig kötéltáncot járunk
Interjú Szász Lillával Üdvözlet új otthonomból c. kiállítása kapcsán
Sirbik Attila
Szász Lilla: 2018-ban lehetőségem nyílt a Budapest Galéria Művészcsere Programjának keretein belül Lisszabonba utazni. Amikor elnyertem ezt a lehetőséget még nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit is szeretnék ott csinálni, azt viszont tudtam, hogy mik azok a témák, amik amúgy is, általában érdekelnek. Ehhez kerestem ottani történeteket (identitás, otthon, otthonkeresés). Egy portugál szakon (is) végzett barátnőm hívta fel a figyelmemet a visszatérők, retornadók jelenségre Portugáliában, ő is egy kint élő újságíró barátnőjétől hallott erről a fogalomról. Elkezdtem előkészíteni az anyagot, kerestem a témában jártas szakembereket, így találtam rá többek között Elsa Peralta antropológusra.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból (2018-2019), Teresa és Antonia, Costa da Caparica
Miben tudta segíteni az Ön munkáját az, hogy együttműködött a témát hosszú évek óta vizsgáló és archiváló Elsa Peraltával?
Sz. L.: Minden munkám hosszú előkészítéssel, a témára való rákészüléssel indul. Az előkészítés és az alkotási folyamat elengedhetetlen része, hogy a témában jártas szakemberekkel felvegyem a kapcsolatot. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy nagyon sok esetben társadalmilag sérülékeny helyzetben levő emberekkel foglalkozom, és azt tartom etikusnak, ha az ebben érintett szakemberek készítenek fel arra, hogy mit szabad, és mit nem, mit kérdezhetek, és mit nem, mit fotózhatok, és mit nem. És persze később, hogy mi kerülhet és hogyan kerülhet nyilvánosságra, és mi nem. Bizonyos értelemben előszűrik a témát számomra, azon túl, hogy én is igyekszem minél több forrásból tájékozódni. Azt is fontos megemlíteni, hogy művészként én sosem leszek egy téma szakértője, hiszen van egy saját érdeklődési területem, amire fókuszálok, az időm is limitált, igyekszem minél rövidebb idő alatt minél több információt feldolgozni, megszűrni, és azután a vizuális nyelv elemeire lefordítani úgy, hogy mások számára is érthető legyen.
A másik ok pedig az, hogy a szakemberek rendelkeznek azzal a fajta bizalommal, kapcsolatrendszerrel, aminek a kiépítése hosszú évek eredménye. Alanyaim tehát ezekben az emberekben megbíznak, és ha nekem sikerül a szakértők bizalmát megszereznem, akkor rajtuk keresztül hozzám is nyitottan állnak. Abban, amit csinálok, szinte elengedhetetlen, hogy a témát ismerő, kutató szakértőkkel dolgozzak együtt. Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben a nyelvet sem beszéltem, így ez jelentősen leredukálta volna a lehetőségeimet, ha nincs ott Elsa és a többi antropológus.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból (2018-2019), Hotel Golfmar, Vimeiro
A személyes emlékezet feltérképezése során előfordul, hogy az a különféle hivatalos emlékezetkonstrukciók egyes darabjaival alaposan összekeveredik, és egyben mindannyi relativizálódik?
Sz. L.: Nagyon sokféle emlékezet létezik, a személyes emlékezet nyilván az, ahogy egy bizonyos helyzetet egy ember, egy család, egy csoport értékel. De már ez is nagyon tág fogalom, és nagyon messzire visz, hiszen hányszor előfordul például az, hogy ketten vagyunk ugyanabban a helyzetben, és mindketten teljesen máshogyan értelmezzük a helyzetet. Függ ez attól is, honnan jöttünk, milyen örömök, bánatok, sérülések stb. értek bennünket. Egy fotós tanárom tanította egyszer: „A valóság nem létezik, mert a valóság mindig a te valóságod.” (Anders Petersen) Szóval van, ahogy én értelmezem a dolgokat – ezzel a privát emlékezettel egyébként nagyon sokat foglalkozik most a kortárs művészet, privát fotókat, videókat, naplókat stb. gyűjtenek –, és vannak dolgok, amik egy kisebb-nagyobb csoporttal, néppel, nemzettel megtörténnek, mint például ebben az esetben a retornadók története. Ami ebben az esetben kollektíven összeköti őket, az az otthonuk elvesztése, ami mindenki számára traumát okoz. Legyen az öreg, fiatal, fekete, fehér, gazdag, szegény. Az anyagom épp arra szeretne rámutatni, hogy mennyire nem lehet 800 ezer embert egy homogén csoportként értelmezni azzal együtt, hogy ebben az esetben ugyan azonos kollektív trauma érte őket, mégsem lehet ugyanazokat a kollektív sztereotípiákat rájuk húzni.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból (2018-2019), Hotel Estoril Sol, egy kultikus szálloda, amelyet Omar Sheriff nyitott meg, és a Salazar elit kedvenc pihenőhelye volt
Az önvizsgálat és az elemzés motívuma jobbára hiányzik a társadalmi emlékezetből?
Sz. L.: Gondolom ez társadalmaktól, társadalmak fejlettségétől és önreflexióra való hajlandóságától is függ. A magyar társadalomból példáulm azt hiszem, hogy jobbára hiányzik. És ez nagyon sok problémának az okozója.
Lehet a kiállításhoz esztétikai szempontok mentén közelíteni?
Sz. L.: Mindenki úgy közelít egy kiállításhoz, ahogy szeretne, attól függően, mire érzékeny, mire fogékony. Dokumentarista fotográfusként nem feltétlenül törekszem arra, hogy egy kép szép legyen vagy eladható, leginkább egy történet elmesélése érdekel és az, hogy azt a történetet hogyan tudom a legpontosabban visszaadni a vizuális eszköztár segítségével. Ez néha eredményez esztétikai szempontból élvezhető képeket, néha meg nem. Az is nagyon változó, ki mit visz haza egy kiállításból. Tulajdonképpen ilyen szempontból semmi elvárásom nem lehet művészként, éppen azért, amit az előbb is említettem: mindenki másra érzékeny, mindenkinek más a valósága. Az én feladatom az, hogy a számomra fontos történeteket a képességeimhez mérten a lehető legpontosabban és nyitott módon közvetítsem.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból (2018-2019), úton Vimeiro felé
Léteznek olyan társadalmi, szociális, politikai, erkölcsi határvonalak, amelyeket soha nem léphet át a fotóművészet?
Sz. L.: Soha nem élhetünk vissza egy ember határaival, törékenységével, történetével, érzékenységével. Visszaélés alatt azt értem, hogy én például a legritkább esetben fotózok le olyan embert, aki nem tud arról, hogy fotózzák. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez soha nem fordult elő, de az esetek többségében törekszem a teljesen tiszta kommunikációra. Szerződésem van az emberekkel, ezekben pontosan meg van szabva, hogy hol, milyen formában jelenhet meg a róluk szóló anyag. Egyébként erre is nagyon hasznos a már említett közvetítő szerepe, hiszen ha valakik, ők pontosan tudják, hogy mi fér bele, és mi nem. Mit lehet, és mit nem. Alkotóként mindig kötéltáncot járunk, ezért a munka folyamán számtalanszor, de utána is folyamatosan egyeztetni kell az emberekkel. Gondolj bele: az arcát, a történetét adja oda neked. Ennél nagyobb ajándékot senkitől sem kaphat az ember. És ezt tiszteletben, becsben kell tartani.
Nemrég láttam egy nagyon megrázó dokumentumfilmet egy kábítószeres pornósztárról (Megmentőm: Jonathan Agassi / Jonathan Agassi Saved My Life, Tomer Heymann, 2018), ahol a súlyosan drogfüggő férfi épp attól jön le a kábszerről és vesz fordulatot az élete, hogy viszontlátja magát rettenetes állapotban a próbavetítések során. Gondold el, hét évig beengedett valakit ilyen szinten az életébe. A rendező végignézte és dokumentálta a csillogását, és a bukását is. Ezt csak nagyon tisztességesen lehet csinálni.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból (2018-2019), Costa da Caparica
Fotóműveszeti projektjeiben, többek között az Üdvözlet új otthonomból című projekt során is úgy foglalkozik perszonális, súlyosan hétköznapi emberi problémákkal, hogy közben olyan általános, szinte mindenkit érintő kérdésekre emeli a tekintetet, mint a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés, a hatalom mibenléte, a naivitás, butaság és vakság vagy éppen az alapvető, élethez való jog, a diszkrimináció vagy a kisebbségi lét kérdése.
Sz. L.: Igen, már korábban is érdekelt az identitás, az otthonkeresés. Hogy mit jelent az otthon különböző emberek számára. Így nem volt nehéz kapcsolódni a retornandók narratívájához sem. Volt egy gyönyörű jelenet a Kislányomnak, Samának (For Sama, Waad al-Kateab, Edward Watts, 2019) című dokumentumfilmben, ahol az operatőr, filmkészítő végigvezet minket azon a házon, ami egykor az övé és a családjáé volt Aleppóban, amit öt év küzdelem után el kell hagyniuk. Sírva mesél az otthonáról. Ő az alkotó, és a helyzetet megélő ember is. Ennél gyönyörűbben és általánosabb érvényűen nehezen lehetne mesélni arról, hogy milyen is egy otthon elvesztése, elhagyása. Valami ilyesmit szeretnék én is.
Hol van az a határvonal, amely a fotográfia mint olyan művészeti jellege és politikai szerepvállalása között húzódik?
Sz. L.: Én történeteket mesélek, történeteket szeretnék mesélni. Ha ez fontos akár egy ember számára is, attól én már boldog vagyok.
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból
Szász Lilla: Üdvözlet új otthonomból
SZÁSZ Lilla: Üdvözlet új otthonomból
Budapest Galéra, 2020. január 30. – március 15.