Anyagok változása
Interjú Dobokay Mátéval a Denzitás című kiállítása kapcsán

Dobokay Máté: Egyértelműen művész! A vegyészet (bár, amivel most foglalkozom, sokszor nevezhető inkább fizikai reakciónak) – mármint ha azokat a végtelenül egyszerű kísérleteket annak aposztrofálhatom – számomra egy olyan eszköz, aminek segítségével a kérdéseim mélyére hatolhatok, és méginkább elemeire bonthatom a fotográfia médiumát. Illetve eszköz ahhoz is, hogy szorosabbra fűzzem a tanári és az alkotói praxisom összefüggéseit. Egyébként nagyon izgalmas folyamat a munkám során, hogy új technikákat kell megismernem, sokszor teljesen más diszciplínákból, tőlem nagyon távoli területekről kell ismeretet szereznem, kitanulnom valamit, még ha felületesen is, hogy létre tudjam hozni azt, amit szeretnék. Előfordul, hogy ez csak információgyűjtés, de van amikor más segítségét is igénybe veszem. Egyes, tervezett projektjeimben kifejezetten sokat kell majd támaszkodnom külső segítségre. (Nyilván ezek experimentális dolgok, és a kísérlet mint olyan nem biztos hogy a várttal azonos módon fog végződni. Tehát bizonyos esetekben a kutatómunkából teljesen más alakul ki a fizikai kísérletek folyamán és van, hogy használhatatlan eredményt kapok.)

Dobokay Máté: Silver on Zinc, 2019, giclée-print, 30×20 cm

Képrögzítés helyett képalkotás, szigorúan fotográfiai helyett a festészettel rokon szemlélet jellemzi munkáidat?

DM: Legtöbb esetben a képalkotás köt le, de vannak kivételek, illetve mostanában sokat foglalkoztat a kisajátítás is, ami esetemben inkább egyfajta újraalkotást jelent, nem pedig a klasszikus értelemben vett ready-made-ekre kell gondolni. Fontos, hogy ezek a tárgyak, képek minden esetben formálódnak a kezemben. A fotográfia valószínűleg mindig fontos lesz számomra, nem csak azért, mert ezt tanultam és ezt a médiumot ismerem a legjobban, hanem mert a tanításon és ezáltal a róla való gondolkodáson keresztül a mindennapjaim része. Bármennyire is fontosak nekem bizonyos festészeti hagyományok, és bármennyire is távolodom a hagyományos fotográfiai képalkotástól, mindig van a munkáimban visszacsatolás a fotóra. Ez érdeklődés, kutatás, fejtegetés, aminek jó alapot ad a két médium ütköztetése, bár valószínűleg a festészeti kontextus jó ideig meghatározó lesz. Viszont egyre több irányba nyitnak a munkáim, legközelebb például a MODEM-ben videókat fogok kiállítani, ahogyan a Capa központos kiállításomnak fontos részét képezték a távolról szintén a fotókból eredeztethető tárgyak is.

Hogy szigorúan a kérdésre válaszoljak, a képrögzítés, a technikai képek sajátja, de engem ez nem köt le annyira, korlátoz engem. Olykor azért élek felvételező eszközökkel is, de ha meg is jelennek kiállításaimon hagyományosan fotografikus képek, inkább mellékszereplőknek tekintem őket.

Dobokay Máté: Expose for Alison Rossiter, 2019, 5 db, 18×13 cm

Képeid arról is beszélnek, hogy a változás informatív, a megszokott pedig redundáns…

DM: Azt gondolom, hogy a változás vagy méginkább a változtatás mindig közöl információt (az más kérdés, hogy ezt hogyan dekódoljuk). Esetemben nem feltétlenül és nem kifejezetten ezt hordozzák a munkáim, azonban a léptékváltás, az anyagok változása, a metamorfózis kifejezetten fontos azokban a projektekben, amelyekkel jelenleg foglalkozom. Munkáim ezektől az átalakulásoktól kapnak új rétegeket, ettől tudnak kapcsolódni egymáshoz, és emiatt a transzformáció miatt válhatnak bizonyos értelemben többé, mint egy egyszerű illusztráció. A megszokott vagy hétköznapi dolgok redundanciáját nehéz általános érvénnyel megfogalmazni, mivel más és más lehet akár a befogadó, akár a csatorna függvényében. Sokszor untatnak a szokványos dolgok, ennek ellenére én is hozzányúlok hagyományos vizuális eszközökhöz, rengetegszer ismételt vagy feldolgozott képekhez. Sok festészeti támponttal, hivatkozással és áthallással dolgozom, amelyek a médiumváltás miatt lehet, hogy nem annyira feltűnőek, de számos alkotóra hivatkozom címekben vagy műleírásokban is, és természetesen van, amit megtartok magamnak. Valahogy azt érzem, nem lehet nagyon elrohanni, mindig csak egy lépéssel távolodom el attól, amihez még csatolhatóak a munkáim, és ugyanígy, folyamatossággal próbálom görgetni előre a feldolgozott problémákat is. Figyelek arra, hogy legyen egy értelmezhető íve annak, amivel foglalkozom.

Vegyészként és filozófusként kísérletezel a fotografikus kép elemi részekre történő visszabontásával?

DM: Elsősorban alkotóként, másodsorban tanárként, mivel számos alkalommal a diákjaim által hátrahagyott anyagokból (próbacsíkok, használt vegyszerek, fényt kapott papírok) indulok ki. A filozófia és a vegyészet, ha már a számba adtad a szavakat, talán úgy jöhet képbe, ha kifejezetten a kép, a médium, az ábrázolás és valamelyest az oktatás filozófiája, valamint a fotokémia területén gondolkodunk, tehát ilyen szűk kereteken belül lehet értelmezni. Amúgy viszont elsődlegesen „alapkutatásnak” tekintem azt, amit csinálok, feltérképezem a médiumot, és erre vékony rétegekben rakódnak egyéb tartalmak sorozattól függően. Talán ezeket az eredményeket vagy az ezekből levonható következtetéseket mások is tudják majd hasznosítani, és nem kizárólag az én képeim születnek meg e kísérletek, kutatások és érdeklődés eredményeként.

Dobokay Máté: Silver on Canvas, 2019, ezüst, vászon, 15 db, 30×30 cm

Hozzászoktunk a vizuális környezet szennyezéshez. Az összes színárnyalat áthatol a szemünkön, tudatunkon anélkül, hogy észrevennénk? Tudatküszöb alatti régiókba hatol be, hogy ott funkcionáljon, és viselkedésünket programozza?

DM: Igen, de erre már kezdünk immunisak lenni. A reklámok után talán felüdülés is elgondolkodni egy kiállítás kapcsán. Talán nem naivitás azt gondolni, hogy a nagyon célzott hirdetések mellett a képzőművészet kikapcsolhatja az embert. Lehet, hogy lassan egy harsány, színes plakát előtt könnyebben elmegyünk úgy, hogy rá sem pillantunk, mint egy üres tűzfal mellett. Én biztosan.

Fekete-fehér „fotóid” az optikaelmélet fogalmainak képei, azaz ebből az elméletből keletkeznek? Illetve, mivel a szürke az elmélet színe: egy elméleti analízisből nem tudjuk a világot újra szintetizálni, így a fekete-fehér fotók ezt a körülményt mutatják: szürkék, teóriák képei?

DM: Nem sok képemnek van köze bármiféle optikai törőközeghez. Az esetek többségében a fényképezőgépet kihagyom a képalkotásból, de van, hogy csak az objektívet. Néhány képem köthető csak össze egyértelműen az optikai leképzéssel. A fény és a fényérzékeny anyagok direkt kapcsolata számomra  sokkal izgalmasabb interakciót hordoz. A fekete-fehér képeket általában egyfajta misztikum övezi, időtlennek hisszük őket. Én nem így tekintek a fekete-fehér nyersanyagokra, inkább a kezelhetőséget, a sűrítés lehetőségét, a letisztultságot és a sallangmentességet látom bennük. A tanulási folyamat része is lehet, hogy eleinte valaki csak fekete-fehér képeket készít és ezáltal jobban koncentrál a formákra. Soha nem a történetmesélésben, mint inkább az analízisben találtam meg az utamat, így teljesen máshogy tekintek az elmélet és a gyakorlat párbeszédére, az azok közötti összefüggésekre. Az én fejemben a kettő között sokkal szorosabb a diskurzus, mint amit a kérdés feltételez.

Dobokay Máté? Silver on Paper, 2019, ezüst, papír, 30×20 cm

A fekete-fehér fotók az elméleti gondolkodás mágiáját hordozzák, mert felületté változtatják az elméleti, lineáris diszkurzust?

DM: Flusser szerint igen. Szerintem ma már máshogy hordoz mágiát a fekete-fehér fotó, és ez alatt a fizikai és kémiai úton létrejövő képeket értem, nem pedig az 1-eseket és a 0-ákat. Emiatt a „mágia” miatt dolgozom sokat sötétkamrában. Valahogy személyesebb is számomra az a kép, amit én laborálok és nem beadok egy nyomdába.

Sorozataid egymás mellé rendezése alkalmat ad a különböző struktúrák, fedettségek, sűrűségek, telítettségek összehasonlítására.

DM: Az acb Attachmentben megrendezett Denzitás című kiállításom ezt járta körül úgy, hogy bemutattunk 2013 és 2019 között született olyan munkákat, amelyek a korábban említett festészet és fotó kapcsolatával is foglalkoznak mégpedig úgy, hogy igencsak változatos módon jelennek meg bennük az általad aposztrofált tulajdonságok. Nyilván ezzel lehetne még tovább játszani, mert más munkáim viszonyrendszerében is vannak ilyen lehetőségek, de pillanatnyilag nem ez érdekel. Tovább folytatom a Leftovers munkacímen futó sorozategyüttest, ami a kidobásra szánt, rontott képek, illetve melléktermékek feldolgozásával keres új utakat.

A fényképezés nem más, mint absztrakt fogalmak szimbólumkomplexuma, szimbolikus tényekké, valóságos eseményekké átkódolt diskurzus?

Dobokay Máté: Silver on Zinc, Silver on Glass, 2019, vegyes technika, 200×100×15 cm

DM: Többször felmerültek Flusser gondolatai: nem vagyok benne biztos, hogy ő a képeimet/tárgyaimat fotográfiaként aposztrofálná. Ha a fotográfiát vesszük alapul, kijelenthető, hogy valamelyest outsider vagyok, hiszen teljesen máshonnan közelítek, érintem a médiumot, mint ahogy nagy általánosságban gondolkodnak róla. Ezért sem nevezem magam fotósnak. Talán az a lényeg, hogy valamelyest jelen vagyok a médium diskurzusában, de inkább tartom magam megfigyelőnek vagy elemzőnek, mint aktív résztvevőnek. Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mivel lényegesen kevesebbet gondolkodom a fotózás aktusáról, mint a fotográfiai képről magáról. Flusser azt tartotta és valószínűleg tartaná ma is nagyon megtévesztőnek, hogy a fénykép elemei olyanok, „mintha automatikusan tevődtek volna át a világból a felületre”. Bizonyos automatizmusnak tűnő munkafolyamatok sokszor előkerülnek az én projektjeimben is, de ezen képek épülését inkább az organikusság, az exponálásnál hosszabb munkafolyamatok jellemzik. Na, de ha ez a leképezés nem automatikus, akkor milyen viszonyban áll a fotóssal és a környezettel? Mennyire hiteles a fénykép? Ezek régi kérdések, amikkel sokan foglalkoztak, foglalkoznak ma is. Engem viszont az jobban érdekel, hogy ha úgy jön létre egy „fénykép” vagy a fényképekkel valamilyen módon viszonyt ápoló mű (például a használt fixrből kinyert ezüst), hogy az nem a külvilág leképezése, nem reprodukció vagy dokumentáció, akkor az milyen viszonyban áll azzal, amit klasszikusan fotográfiaként kezelünk.

A szabadság az a stratégia, mely a véletlent és szükségszerűséget aláveti az emberi szándéknak? Ami esetedben azt jelenti, hogy kijátszod a fotográfia határait?

DM: Sokszor dolgozom kéz a kézben a véletlennel, bizonyos szituációkban jó csupán elindítani egy folyamatot, majd kilépni abból, közben meg dolgozzanak az elemek. Fontosnak tartom, hogy ne minden folyamat legyen tökéletesen irányított. Inkább úgy fogalmaznék, hogy keresem a fotográfia határait, és nem kijelölni próbálom azt, hanem tágítani, összehozni más médiumokkal.

Alkotói határaid a végtelenségig tágíthatóak?

DM: Szeretném azt hinni, hogy nincsenek határai annak, amivel foglalkozom, de időről időre azért van, hogy megtorpanok, eddig viszont mindig találtam új fogódzókat. Azt hiszem, eleinte kizárólag a médiumra koncentráltam, de ma már egyre több réteggel dolgozom. A mediális kérdések mindig megjelennek, ami inkább eszközzé válik egy téma kidolgozása kapcsán, vagyis nem feltétlenül elsődleges cél annak boncolgatása. Ha úgy érzem, amivel éppen foglalkozom, az kimerül, nyúlhatok bármihez. Ezért jó a képzőművészet: bármilyen eszközzel beszélhetek bármiről, és ha azt érvényesnek, hitelesnek, valamint minőséginek ítélem, meg is fogom tenni.

acb Galéria

2019. 09. 20. – 2019. 10. 24.