Az építés rombolás
Beszélgetés Kőszeghy Flórával Techno Organic Creatures (T. O. C.) című kiállítása kapcsán

Kőszeghy Flóra: Nem is tudom elkülöníteni a kettőt. Számomra az építészet és a festészet is olyan élmény, aminek nem tudok ellenállni. Ha megkínálnak egy építészeti feladattal, akkor már látom magam előtt a házat, és úgy érzem láthatóvá kell tennem azt, ami már ott van a helyszínen, csak mások még nem látják. A festményeknek hasonló módon meg kell születniük, tehát a gyökereket illetően nem kérdés, hogy kényszeres alkotó vagyok, és nem teszek különbséget ház és festmény között. A fogalmakat és a kereteket tekintve azonban a definíciós kényszer szülte gondolatmenetekkel együtt kialakult bennem a késztetés, hogy úgy kapcsoljam össze az építészetet a festészettel, hogy előbb szétszedem, majd újból összerakom őket. Természetesen úgy, ahogy a festményeimen is építkezem. Látszólag önkényes módon szétvágva, majd kollázsként újraélesztve keresem azt a rendszert, amiben a találkozások érdekes eredményt adhatnak. Ez jelenthet maketteket, vagy térbeli installációkat, de fiktív terveket is. A festészet ebben az a médium, ami számomra a legtisztább eszköz a lelki sík megjelenítésére. Az irány azonban egyértelműen az, hogy az alkotásaimban az építészet és a képzőművészet már ne legyen elválasztható.

Vásznaid az építészet és a képzőművészet mint különböző alkotói területek ütköztetését kutató folyamat ábrázolásai, vagy bizonyos tekintetben, a kutatófolyamat egyes állomásainak végső lecsapódásai?

K. F.: Mivel a határokat szeretném lerombolni, elkerülhetetlen, hogy ütköztessem a területeket. A festészet azonban sajátos, hiszen egy vászonra festett olajkép nehezen fogadja be azt, amit építészetnek szoktunk nevezni. Ennek ellenére igaz, hogy látszik a képeimen az a látószög, ami az építészethez kapcsolható. Persze érdekes, hogy ez a látásmód sokkal korábbi annál, hogy építész lettem, de ezt már bonyolult lenne visszafejteni. Mindenesetre igaz az is, hogy ezek a képek egy folyamat kimerevített állomásai. A kutatás számomra létforma, munkáimat alakulásuk közben és utólag is analizálom. Nem azzal a céllal, hogy valami nagy megállapítást tegyek, sokkal inkább azért, mert ez a természetem. Miután építészként volt szerencsém Magyarország legnagyobb építészeivel együtt dolgozni, úgy érzem levonhatok bizonyos tanulságokat. Ferencz Marcelnél diplomáztam, Erick van Egeraat budapesti irodájábann Z. Halmágyi Judit mellett indultam, voltam egy évet Zoboki Gábornál, a Tiba Stúdióban a Telekom Székház egyik tervezőjeként töltöttem el éveket Tiba János mellett, de dolgoztam Kis Péter műtermében is. Ezen felül rengeteg más építésszel működtem együtt különböző projekteken, ahol megtanulhattam a figyelem különböző formáit, amit nagyon fontosnak tartok. A fókusz nagy mértékben befolyásolja azt, ahogyan helyzeteket kezelünk. Festőként is hasonló kérdések adódnak, a különbség annyi, hogy a műteremben egyedül vagyok, tehát magammal kell megvitatnom, mi fontos, és mi nem. A döntési helyzetekben derül ki, hogy milyen tényezők és szempontok mellett lehet lelket adni egy térnek vagy egy képnek.

Kőszeghy Flóra: Putto XXL, 2018, 200×400 cm

A felismerhetőség határának feszegetése célod, vagy az absztrakció által keletkező elkerülhetetlen végeredmény?

K. F.: Nagyon szeretem a határhelyzeteket, mert egyszerre láttatnak több nézőpontot. Amint arra már utaltam, a figyelem különböző útjai érdekelnek. Ennek kiélezésére remek módszer a többértelműség és az elbizonytalanítás. Fontos számomra, hogy a nézők bevonódjanak a képekbe. Ezt egyfelől a méretből vagy a kompozícióból adódó térrel operálva igyekszem fokozni, másfelől a befogadó elméjéhez kapcsolódva a felismerés határhelyzetben történő legebtetésével érem el. Ez egy sajátos viszonyt igényel, ahol figyelnem kell arra, hogy ne tűnjön teljesen reménytelennek a felismerés. Fontos, hogy a cím se árulja el a kép tárgyának eredetét, maximum részleteiben utal az ábrázoltra. Szókollázsok, amik közvetve jelzik mit is láthatnánk. Akkor vagyok elégedett, amikor azt érzem, hogy a kép előtt még én is feladatot kapok. A racionális és az emocionális részem is elmerül a kép részleteiben. A lazúros felületek számomra mindig az életteliséget jelentik. Olyan, mint a bőr, és ebben egyedülálló az olajfestészet. Semmi nem érhet fel ahhoz, ahogy lelket ad egy formának a rétegek egymást átfedő finomsága. Ehhez társul az azonosítás szándékával keresett alakzatok tudatra gyakorolt hatása. A fókusz közeli és távoli is akar lenni, a lépték ezzel az én léptékemet is befolyásolja. Ez a belső lépték az, ami izgat, illetve a tudat kikapcsolása és a racionálisan felfogható világon túli logikátlan értelem aktivizálása.

Számodra létezik ez a testen mint anyagiságon túli dimenzió?

K. F.: Valójában az összes jól definiálható és elemezhető tényező mellett nagyon fontos nekem a művészet ontológiai megközelítése. Lelket adni valaminek emberi gesztus, de az életadás határán táncolni már emberfeletti. Anélkül, hogy ilyen babérokra törnék, igyekszem képeimet elevenné tenni, a tárgyakba életet lehelni. A valódi, kézzel fogható eszközökön túl ehhez magamból kell kiszakítani egy darabot. A tárgyak a maguk antropomorf gesztusaival magukban hordozzák az ember szándékát az életadásra. Ez a végső kreativitás anyaként, referencia számomra, éppen ezért keresem ezt a lehetőséget mindenben. Nagyon szerencsés vagyok, hogy nőként volt alkalmam életet adni kétszer is. Minden alkalommal, amikor létrehozok valamit, úgy érzem, ha sokkal gyengébb és szerényebb formában is, de ez a kiindulópont. Érzelmileg is viszonyulok a tárgyakhoz, akár én alkottam őket, akár képek lehetőségeként modellek számomra. Ez a fajta tárgyfetisizmusom összefügg azzal a fajta mérnök léttel, amiben a tárgyak nemesebbek, mint az emberek. A mizantrópián túl ebben van egy megnyugtató megközelítése annak, hogy a tárgyak javíthatóak. Ez a problémák megoldását jelenti, ami instant kielégülés azzal szemben, amit csak megérteni és elfogadni lehet. Az építészektől sosem állt távol a világmegváltás gondolata, ez biztosan engem is megfertőzött, de én egyszerűen beérném azzal, ha meg tudnám olajozni az emberi lelket ahhoz, hogy kicsit jobban működjön. Ebben az építészet mint életdíszlet eszköz, a festészet pedig a finomságival tartogat lehetőségeket, amiket a kiállítótér erősíthet fel. Így találkozik a festészet és az építetett tér.

Kőszeghy Flóra: Carbidic 1, 2018, 105×195 cm

Fontos számodra, hol és miként állítják ki a képeidet, mint ahogyan nemcsak a képek tere, hanem azok hiánya is. Mi alapján választasz vagy döntöd el, hogyan kerüljenek kiállításra festményeid?

K. F.: A barcelonai kiállításomon állóképek sorakoztak a tér falain. Az én nézőpontomból a kiállítótér egyfelől hatalmas volt, másfelől léptéktelen. Amikor a lépték relatívvá válik elkezd egy viszonyrendszerbe kerülni a festmény és a fal. Síkok a térben, annak határán. A tér fala a képek által vagy fordítva, a képek a falak által szakadtak meg. Valóságrészletek egy másik dimenzióból, ami a formátum miatt kapuként működhet. A FUGA-ban rendezett Logical Being című kiállításomon is ezzel operáltam, csak ott kihúztam a képeket a fal elé, és leállítottam őket a padlóra. Ezek a lebegő síkok másként mutatták meg a kép és a valódi tér számomra érdekes dimenzionális kapcsolatát.

Konceptualitás és intuícó hogyan fér meg nálad egymás mellett?

K. F.: A munka során a szakaszok váltakoznak, de össze is fonódnak. Az érzések és az ötletek jönnek intuícóból, de a választás, hogy ebből mi valósuljon meg és miként, az már a koncepció része. Mivel egy olyan tág, különböző elméleteket ötvöző interdiszciplináris rendszerben dolgozom, ami már a fogalmak szintjén is ellentmondásos, nem várom el magamtól, hogy konzekvens legyek. Ez építészként érdekes, mivel a szakma elképzelése a koncepcióról merőben eltér attól, amit a művészek értenek alatta. Meg kell különböztetni az ötletet a gondolattól. Utóbbi be tud ágyazódni más gondoltok mezőjébe, ami által hosszabb életű lehet. Engem rövid távú dolgok nem érdekelnek, és hiszem, hogy éppen a konceptualitás az, ahol összeérhet a kortárs építészet és képzőművészet.

Véleményed szerint hol húzódik az a határ, ahol az embernek még joga van beavatkozni a természeti és kulturális evolúció eredményeként kialakult emberi természetbe?

Kőszeghy Flóra: Puttofall, 2019, 110×90 cm

K. F.: Az építés rombolás. Ahogy egy helyen létrejön valami, az megváltoztatja az adott helyet. Ez nem jó vagy rossz kérdése, hanem tény. Egy puszta közepére építve egy házat, megszüntetem azt a helyet, ami ott és körülötte volt. Tehát lerombolom a helyet. Az, hogy mekkora szeletet, nézőpont kérdése. A véglegesség miatt azonban ez destrukció, hiszen megszűnik az, ami volt. Ez felelősség, és én mindig meg vagyok lepve, amikor ezt megtapasztalom. A Massolit Books and Caféban kiálllított installációm csak pár hétig volt a térben, de az teljesen más lett általa. Ez mindennel így van, viszont a lépték ebben elsőrendűnek tűnik. Az impakt és a hatás függ a tárgy méretétől.  Ezért is érdekelne, hogy miként lehetne olyan nagy méretű műtárgyakat alkotni, amik felülírják a rombolás törvényszerűségét. Nem megsemmisítik az addott helyet, hanem életre keltik. Ez elméleti szinten is érdekes számomra.

Az ezredfordulóra a médiumok egész „ökoszisztémája” radikálisan megváltozott a hibridizáció és médiakonvergencia folyamatainak hatására. Ez milyen hatással van a képzőművészetre, téged például a média fogalmának teljeskörű újragondolására késztet, vagy ez a teoretikusok dolga?  

K. F.: Természetesen érintenek ezek a folyamatok, de tudatosan nem foglalkozom korunk aktuálisan látható vagy értékelhető képével. Bizonyos szempontból régimódi vagyok. A festészet, főleg az olajfestészet egy tradicionális médium, ami tiszteletet parancsol. Valahol az építészet is hasonlóan konkrét és anyagszerű, de azon belül a koncepcionális szempontok jobban érdekelnek. A digitális tér, amiben tervezek, szintén egy médium, csakúgy mint a térbeli szobrok vagy makettek. Ezeket variálom, ötvözöm, és teljesen természetes számomra, hogy kiegészítik egymást. Lehet, hogy ebben szerepe van annak a kornak, amiben élek, de sok-sok évvel ezelőtt hasonlóan szerteágazó eszköztárral dolgoztak az alkotók. Az épületek tervezésénél például minden lehetséges eszköz megengedett. A digitális modellen túl a makett, a skicc, a festmény vagy a grafika egyaránt előfordulnak az építész kezében. Ezeket én mindig is haszáltam. A Telekom Székház tervezésekor a digitális térben éltem évekig, mégis az arany kristályok vagy a lobby üvegtetőjének megtervezésekor szükségem volt a papírmakettekre is. A festészetemben azonban éppen azt tekintem kihívásnak, hogy a vászon és a ráma által szabott kereteken belül az anyag technikai lehetőségeivel hozzak létre egy minőséget.

Fontos számodra, hogy képzőművészeti nyelved beleoldódjon egy nemzetközi vizuális nyelvbe, egy kölcsönös megértést segítő lingua francába, vagy egy ettől teljesen eltérő, független/saját nyelv kialakításán, kitenyésztésén dolgozol?

K. F.: Szerintem mostanra egyértelműen látszik, hogy a saját utamat járom. Nem követek senkit és semmit. Nem vagyok hajlandó beilleszkedni sem az itthoni, sem a nemzetközi trendekbe. Ez egyszerűen alkati kérdés. Amint valami olyat látok a vásznon, ami emlékeztet bármire, amit már láttam azonnal átfestem azt. Nem történhet meg, hogy én mástól idézzek. Nagyon szigorú vagyok magammal, de így lehetek hiteles. Új képeket keresek, úgy érzem, meg kell festenem őket, mert más nem fogja. Valószínűleg ez a késztetés segít abban, hogy olyan képeket fessek, amelyek egy saját nyelvet haszálnak. Úgy gondolom, hogy ezzel lehet a nemzetközi vizuális szcénában érvnyesülni, de ehhez idő kell. Ha valami újszerű, azt elsőre nehéz megérteni, de én türelmes vagyok. A visszajelzések alapján csak annyi dolgom van, hogy fessek és minél több helyen kiállítsak. A jövőben szeretnék még nagyobb térbeli installációkat építeni, valamint az elméleti munka folytatásával a művészeti koncepciómat kifejteni. Mindezek a festészettel karöltve nyernek majd értelmet.

Szétfeszíted a testről alkotott reális képünket és egy fiktív valóság felé tolod el?

Kőszeghy Flóra: Lamnec, 2019, 110×110 cm

K. F.: A testről alkotott reális képet nem kellett szétfeszítenem. Olyannyira unalmassá vált mostanra, hogy nem is volt a közelben sem. A test nem is érdekel, sőt maga az ember sem, de valamiért az a bizonyos puttó megfogott. Olyan formája van, ami egyszerre nemtelen és kortalan. Az emberi test elméleti absztrakciója azzal az ellentmondással, hogy konkrét. A vágások, amelyekben használom az emberi sziluettet, olyan gesztusokon alapulnak, amelyek esszenciális mozzanatok. Nincs mögöttük cselekvés, legfeljebb a lógás, a repülés vagy a zuhanás eseménye. Mindezek azonban történnek vele. A fikció mindebben az, hogy ez egy síkszerű felület, amelynek emberi a kontúrja. Ez a sík olyan kollázsként van megtöltve, ami egyszerre reflektál a gesztusra, másfelől megtöri azt. Ez a dinamika az, amitől ezek a figurák életre kelhetnek. A nézőben kell elindulnia valaminek, benne kell életre kelnie a felületnek. Ez valóban tekinthető egyfajta valóságnak, ami a science fiction cyborgjait idézi.

A poszthumán kultúra körül kialakult amerikai vitában az emberképre irányuló kérdés már a ’90-es évek végén anakronizmusnak számított. Minél inkább kutatja a testet a biológia és a genetika, minél jobban feltárják az idegrendszerrel foglalkozó tudományok, annál kevésbé áll rendelkezésünkre mint szimbolizációra alkalmas kép. Ez az a pont, ahol megszületik a te képzőművészeted, az „új ember” kitenyésztésének kísértése?  

K. F.: Ha már a robotembereknél tartunk, mindeképpen érdemes elgondolkodni a science fiction eredeti szándékán. A Star Wars előtt, ami gyakorlatilag a korszak és a műfaj végét jelentette szerintem, a történetek egy hipotézisen alapuló gondolatot botottak ki, ami a valóságtól függetlenül tudott helyzeteket feltárni. Egy jó kérdés, amire egy lehetséges választ írtak le. A régi Galaktika-sorozatnak volt egy része, ami csak azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy mi lenne, ha örökké élnénk. A különböző novellák mind-mind másként mutatták be a következményeket és azt a világot, amire annyira sokan vágynak. Ez a fajta filozofikus megközelítés az, ami miatt a műfaj zseniális szerintem. A képeimet ezért inkább az hatja át, hogy ezek a történetek a részemmé váltak, és a poszthumán világ számomra nem rémkép, hanem egy lehetőség a sok közül. Ráadásul vizualitását tekintve igencsak vonzó perspektíva, de ez már a rárakódott kulturális rétegeknek köszönhető. Talán ezért gondolom, hogy a képeim révén az “új ember” az általuk aktivált világban születhet meg, nem annak alanyaként, hanem aktív befogadóként.

Techno Organic Creatures,

Karinthy Szalon, 2019. július 9–29.