Az időnek nincs keze, se szája
Interjú Bohus Rékával

Sirbik Attila

SA A látás mindenek felett?

Bohus Réka A látás mint az ismeretszerzés eszköze elengedhetetlen kiindulópontja az aktuális munkámnak. Megfigyelni ugyanazokat a jelenségeket két különböző nézőpontból: egy kisgyermek és egy felnőtt szemszögéből. Megtalálni a két eltérő korosztály által fűzött gondolattársítások közti eltéréseket vagy éppen párhuzamokat, majd az eredményt vizuálisan átadhatóvá tenni a befogadó számára. Ez a jelenlegi munkamódszerem.

SA Elméleti-teoretikus szemmel, fotóművészként vagy anyaként álltál hozzá ehhez a sorozathoz? Persze ezek szétválaszthatatlan dolgok. Melyikből mennyi van a sorozatban?

BR Saját gyermekem inspirált a sorozat elkészítéséhez, így az anyaság elkerülhetetlenül fontos szerepet töltött be az alkotási folyamatban. Ám ha kizárólag anyai oldalról közelítettem volna meg a témát, úgy érzem, hogy a képek tartalma sokkal inkább fonódott volna a fiam személyisége köré, amit tudatosan el akartam kerülni. Fotóművészeti tapasztalataimra hagyatkozva igyekeztem úgy alakítani az egyes képek közti összefüggéseket, hogy azok egy olyan emberi fejlődési szakasz egyik állomását tükrözzék vissza, melyet egyszer mindannyian átéltünk, ehhez fűződő emlékeink viszont az idő előrehaladtával könnyedén homályba vesznek.

SA Milyen szempontból fontos számodra a hétköznapi tárgyakhoz való személyes kötődés?

BR Ha valakivel szemtől szemben soha nem is találkoztunk, szót sem váltottunk, csupán egy általa kedvelt vagy fontosnak tartott tárgyhalmazt látunk, esetleg végigsétálunk az otthonában, szavak nélkül is rengeteg információval leszünk gazdagabbak az alany személyiségét illetően. Ez a jelenség számomra végtelen inspirációs forrásként szolgál, hiszen minden apró részlet magában tud hordozni egy történetet, legyen az egy leszakadt gomb, egy félig kisatírozott firka vagy egy színsorrendben tárolt szalvétagyűjtemény. Az ezekhez kapcsolódó történetet sem kell ismernünk ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egy érzés, egy fogalom, amit a látottakhoz tudunk kapcsolni. Mindez nagyon jól alkalmazható a fotográfia nyelvezetében, ahol én mint alkotó döntöm el, hogy miként ábrázolom azt a bizonyos részletet, és ezzel milyen irányba terelem a hangsúlyt. Mikor egy újabb sorozaton kezdek el gondolkozni, valamilyen módon végül mindig meglévő tárgyak ábrázolása által sikerül kifejezésre juttatnom a számomra éppen fontos mondanivalót.

SA Művészetedben, fotográfiai alkotásaid terében fontos számodra, hogy a tárgyak eredeti funkciói eltolódjanak?

BR Ez minden esetben a mondandótól függ. Bizonyos tárgyak önnön valójuk miatt kerülnek beemelésre, amihez ha én bármit is hozzáadnék, elterelném a figyelmet a lényegről. Számos esetben pedig éppen ennek a lényegi jelentésnek a megváltoztatásával érem el, hogy látszólag szabad, de mégis általam bizonyos irányba terelt asszociációk keletkezhessenek a nézőben. Az a kontextus, amelybe a tárgyat beemelem, képes felülírni és akár teljesen más dimenzióba helyezni az adott objektumról berögződött ismereteket, ami hihetetlenül izgalmas játék számomra. Egy tárgyat teljes egészében láttatni úgy, hogy annak ne a funkciójára koncentrálj, hanem a megteremtett látvány egyik lényegi alkotóelemeként legyen jelen.

SA Legújabb kiállításod a személyiségfejlődés döntő mozzanatait kutatja, illetve ennek a kutatásnak egyfajta művészi absztrahálása?

BR Lényegében igen. Akkor kezdett el foglalkoztatni ez a téma, mikor megláttam, hogy a fiam körül elkezd kinyílni a világ, már nem csak az foglalkoztatja, hogy milyen hangja van a csörgőnek vagy egy traktornak, hanem mögé néz a dolgoknak, magyarázatot akar találni mindenre. Tapasztalati tudás hiányában azonban sokszor a fantáziájára hagyatkozva ad válaszokat a saját kérdéseire. Személyiséggel képes felruházni természeti jelenségeket. Erre tökéletes példa a kiállításom címe, mely az ő szájából evidenciaként hangzott el: az időnek nincs keze, se szája. Továbbá olyan képzettársításokat tud létrehozni, amilyenek egy felnőtt szájából sosem hangoznának el. Zsigerből úgy értelmezi az őt körülvevő világot, tárgyakat, mint ahogyan én azokat tudatosan próbálom átformálni a fotográfián keresztül. Egy egészen absztrakt világnak látom, amit jelenleg megél, és szeretném ezt a világot minél érzékletesebben visszaadni a saját képeimmel.

SA Fontos számodra annak a mozzanatnak a megragadása, amikor az érzelmek helyett már a szigorú logika alapján hozzuk meg a döntéseinket?

BR Reményeim szerint a későbbiekben ez egy fontos része, vagy inkább fordulópontja lesz a jelenlegi sorozatnak, mikor a személyiségfejlődés egy következő állomásához fogunk elérkezni. Ennek részint már most is vannak jelei, de az érzelmek, most még úgy látom, sokkal nagyobb teret kapnak.

SA Az ismeretlen megtapasztalása és annak a befogadás során történő megértése szorosan kötődik a fantáziavilágunk egészséges fejlődéséhez, ami bizonyos tekintetben egyedi individuummá tesz minket?

BR Habár a szóban forgó fejlődési szakasz mindenkinél végbe megy, az egyes jelenségek értelmezésének módja csak alapjaiban megegyező, az egyéni felfogásmód már ilyenkor is tetten érhető. Ezt biztosan befolyásolja az a környezet, amelyben felnövünk, a neveltetés, illetve saját személyiségjegyeink is. Engem a szüleim szerencsére mindig is hagytak szabadon kibontakozni, nem befolyásolták erőszakosan az érdeklődési körömet. Művészcsaládban nőttem fel, így már kiskoromtól kezdve sok alkotás befogadására volt lehetőségem, ami tagadhatatlanul hatással volt az egyéniségem fejlődésére. Szülőként igyekszem a gyermekemnek minél többet megmutatni a világból, és azt a vonalat erősíteni, ami leköti őt.

SA Mi az a határvonal, ami a „valódi” és a megkomponált kép között húzódik?

BR Ez a határvonal akkor keletkezik, mikor az alkotó megörökíti a látványt. Onnantól kezdve, hogy megszületett benne a döntés arra vonatkozólag, hogy a valóságot milyen szögből, magasságból, távolságból, fényviszonyok között szeretné leképezni, az már egy kész, megkomponált felvétel. Egyedi, megismételhetetlen módon sajátította ki a valóság egy szeletét.

SA A lencse tehát tulajdonképpen a fiad „szeme”?

BR A fiam szűrőjén keresztül próbálom értelmezni a világot. Az ő közvetett segítségével szeretném leképezni azt a felfogásmódot, melyben valaha nekem is részem volt, de idővel tovatűnt, jelentéktelenné vált. Megfigyelem, hogy miként viszonyul a különféle jelenségekhez, mitől lesz számára valami érdekes, félelmet keltő vagy humoros. Mi köti le, és milyen asszociációi keletkeznek egy dolog láttán? Ezekre a kérdésekre kapott válaszokat viszont igyekszem afféle tudományos megállapításokként kezelni ahelyett, hogy az ő személyiségéről rögzítenék egy átfogó képet. Ennek céljából pedig a saját magam által feltett kérdéseket is alaposan meg kell válogatni, hogy megmaradhasson az egyensúly.

SA Jelenlegi kiállításod hosszú távú célja egy fotókönyv elkészítése?

BR Az az izgalmas életszakasz, melyet a fiam jelenleg megél, nagyon gyors ütemben változik, egyre több tapasztalatot és tudást szerezvén, a valóságról alkotott képe formálódik, megállás nélküli érési folyamaton megy keresztül. Az eddig elkészült képanyag az elmúlt egy év során jött létre, és úgy érzem, ez a téma akkor tud kiteljesedni, ha még hosszú éveken át nyomon követem, hogy miként alakul a fantázia és a valóság közti határvonal elhelyezkedése, hogyan változik az értelmi és az érzelmi alapú döntések eloszlásainak aránya. Mindemellett hamarosan egy kistestvér is belép a történetbe, ami tovább képes gazdagítani a téma jelentésrétegeit. A sok év alatt megalkotott képanyag végső formátumaként el tudok képzelni egy fotókönyvet, amely keretbe foglalná a sokszínű sorozatot.