Az ismeretelméleti nyúl üregében
Kútvölgyi-Szabó Áron: Deep Down in the Rabbit Hole
„Már Platón is igazság utáni gondolkodó volt,
aki azért vitázott a szofistákkal, mert azok
némi pénzért bárkinek rendelkezésre bocsátották
a modális hatalom megszerzéséhez szükséges
retorikai ismereteket.”
A kiállítás alapmetaforája, az Alice Csodaországban nyúlürege, az a pontosan nem meghatározható, leírható dimenzió, álom, párhuzamos valóság, amelybe Alice, minden különösebb bevezető nélkül, a könyv legelején, mivel „a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbutult” – azaz halálos unalmában –, egy nyuszit követve belevetődik, átsiklik, „meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan”. Kútvölgyi-Szabó Áron ezzel az utóbbi évek posztfaktuális diskurzusára utal, arra a sok tekintetben félelmetes tapasztalatra, hogy a pár évvel korábbi, nem éppen zökkenőmentes, sőt csikorgó, azaz jól érzékelhető váltás igazságról hazugságra, tényekről a tények meghamisítására jó ideje szinte kisimult, észlelhetetlen lett. Információfogyasztóként épp olyan váratlanul, átmenet nélkül és észrevétlenül kerülünk át a tények, igazságok bizonyítható világából egy tökéletesen hamis, irreális, megalapozatlan másik dimenzióba, mint Alice. Aminek számtalan oka lehet, kezdve azzal, hogy az internettel és a közösségi médiával majdhogynem teljesen leomlott az információt előállító hierarchia, immár bárki állíthat elő publikus információt, nem kell hozzá semmilyen szaktudás, és – tudományos, hírgyártói stb. – intézményrendszer. Így az információmennyiség nem mértani haladvány szerint, hanem gigantikus ugrásokkal növekedik, amitől áttekinthetetlenné válik, aminek egyenes következménye, hogy esély sincs sem az igazság, sem a tények ellenőrzésére. A szituáció jellemzésére jól használható, természetesen kontextusából kisajátítva, Feyerabend kifejezése, az anything goes, azaz bármi megteszi. Bármi megteszi hírnek, információnak, ami elég érdekes – hiszen a felhasználó pont úgy viselkedik egyébként, mint Alice, unatkozik –, továbbá bármi megteszi, ami az éppen aktuális hatalmi, politikai érdekeknek megfelel.
Posztfaktuális nyúlüregbe zuhanásunknak számtalan oka lehet még. Egyes elemzők, mint Lee McIntyre Post-truth című könyvében részben a posztmodern filozófia (Lyotard, Foucault, Derrida) nyakába varrja az egészet, az objektív igazság megrendülését. Persze varrhatná simán Edmund Gettier 1963-as, mindössze háromoldalas főművének a nyakába is, amelyben a filozófus Platón alól rúgta ki a sámlit. Gettierrel Kútvölgyi-Szabó amúgy kiváló ismeretségben van, hiszen 2017-ben a Gettier barlangja című kiállításán tárgyalta a témát. De hátrálhatunk az időben Nietzschéig is akár – ahogy ezt a posztmodern teoretikusai is tették –, aki 1873-as, ugyancsak rövid A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című szövegében az igazságról mint „metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő seregéről” ír, arról, hogy „az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók”, ezért az ember „öntudatlanul és évszázados szokásoktól vezérelve hazudik”. Innen már csak egy ugrás a görög szkepticizmus, pontosabban a pürrhonizmus, aminek jelentékeny szereplője, Sextus Empiricus így ír: „…minden érvvel szemben áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv…”, és „minden egyes dologról úgy tudósítunk, ahogyan az nekünk pillanatnyilag tűnik.”
Azaz elmondhatjuk, hogy a hamisság-/megalapozatlansággránát, amely most az arcunkba robbant, mindig és eleve ott volt a gondolkodásban, nyelvben, csak az adott szituáció élesítette azt.
Kútvölgyi-Szabó Áron munkája azért nevezhető bizonyos értelemben – és önmagához képest! – installatíve konzervatívnak, mert a tőle megszokott erőteljes tárgy- és térhasználat itt a minimumon van, relatíve kis méretű, keretezett képek sorakoznak a négy terem falán, mindössze egy-egy középre függesztett inga használja a teret. A látszattal ellentétben azonban a kiállítás ugyanolyan erőteljesen, de igen szofisztikáltan és áttételesen használja a teret, pontosabban: játszik a képiséggel és (a valós és virtuális) térbeliséggel.
A megszokott, bevett kiállításrendezési gyakorlatokkal szemben Kútvölgyi-Szabó négy sorozatának (Curiouser and Curiouser 1–10, Wonderland without Wonder 1–5, Counterfactual Countercharts 1–7, Spherical Chart 1–4) 26 képét nem a sorozatok rendjében, belső összefüggésrendszerében – egy sorozatot egy terembe – installálja, hanem azokat összekeverve. Például az első teremben, a zárójelben felsorolt sorozatok sorrendjében, az első sorozatból 2, a másodikból 1, a harmadikból 1 és a negyedikből is 1 kép szerepel. Az utolsó teremben ez ekképp módosul: első sorozatból 3, másodikból 2, harmadikból 2, negyedikből 1 kép. A képek száma mértani haladvány szerint nő, az első teremben 5, a másodikban 6, a harmadikban 7, a negyedikben 8 kép található. A képek elrendezése egy-egy teremben változatos, azaz nem ugyanaz a rend ismétlődik. Mivel a sorozatok más-más fokozatban egységesek, homogének, a befogadót némileg szédítő érzés keríti hatalmába a kiállítás első megtekintésekor. Ahogy teremről teremre halad, a képek sorrendje ugyan változik, permutálódik, de első látásra mintha mindig ugyanazt a termet látná, ugyanolyan típusú képeket, kis módosulásokkal (amelyek persze a leglényegesebbek). Az installáció, a számszerűségekre pillantva is, egyszerre mutat rendet és káoszt, egyszerre kelti az ugyanaz és a más benyomását. Egyszerre könnyen áttekinthető és áttekinthetetlen, hiszen a sorozatok szétrobbantva szóródnak szét és vegyülnek egymással, hatolnak egymásba. A munka formája döntés elé állítja a befogadót, vagy megelégszik az ugyanaz érzésével, vagy termenként próbál összefüggést találni a képek között, vagy a termek között keres összefüggést, vagy pedig a sorozatokban, azaz megpróbálja a lehetetlent, ida-oda ingázva összeolvasni a kapcsolódásokat, rímeket. Mindegyik döntés plauzibilis lehet, bár a munka különböző olvasataihoz vezet. Amivel Kútvölgyi-Szabó újfent a tények és igazság problémájára utal, miszerint egy nézet, metszet, egy struktúra lehet, hogy kézenfekvő, de az igazságnak pusztán csak egyik, ekképp hamis oldala, így érdemes talán egy nagyobb összkép alapján dönteni, látni, az összes elérhető vetületből. Nemcsak a struktúra, hanem az önálló elemek, sorozatok is reflektálnak erre, explicitebben a Counterfactual Countercharts, hiszen a 7 képen ugyanazt a tárgyegyüttest látjuk, mégsem ugyanazokat a képeket, mivel más-más közelítéssel, képkivágatokkal és perspektívákból vannak fotózva a műszakirajz-tekercsek. Amelyekről persze semmit nem tudunk meg, az információnak csak a visszfényét, egymásra halmozott rétegeit, azaz palimpszesztjét látjuk, jórészt olvashatatlanul.
Mellesleg, a munka komplexitására jellemző módon, a sorozatok természetesen nem számsorrendben haladnak kezdettől a végig, a Curiouser and Curiouser 10 képe például ebben a sorrendben követi egymást: 1, 9/7, 2/3, 4, 5/8, 6, 10 (a perjel a termet jelezi). A döntési helyzetnek és persze a kiállítás befogadásmódjának is pompás, pokolian ironikus és reflexív metaforái a termekben fellógatott paradox ingák. Négy különböző betonalakzat van felfüggesztve egy-egy betonnal bevont kötélen. Az ingát használni lehet, sőt kell is a padlón jelzett körívben mozgatva, ám mindig csak két opció irányában. Választhatunk, jósolhatunk: igen és igen, talán és talán, nem és nem, ismeretlen és ismeretlen között. Ami utalásként is felfogható a jelen szituációjának radikális mellérendelő voltára, arra, hogy gyakorlatilag minden információ, és minden több, de megszámlálhatatlan és topográfiailag nem leírható szinten, de egyetlen hálózatban, rizómában helyezkedik el, olyan raszterben, amelynek nincs középpontja, kerülete, eleje, vége. Kútvölgyi-Szabó többek között ilyen módokon lép ki munkájával a térbe, játszik a kép, a perspektívák és a tér elemeivel, jelentésével.
Legkomplexebb a Curiouser and Curiouser sorozat, ebben (is) a posztfaktuális kor egyik súlyos témájára, a klímaválságra, pontosabban annak tagadóira reflektál (többek között) igen áttételesen az alkotó. A kollázsok gazdag, részben variálódó motívumokkal, textúrákkal, alakításmódokkal dolgoznak, és egyfajta, Kútvölgyi-Szabónál már ismerős, kvázi tudományos-konceptuális világot hoznak létre. A képek egy kutatás illusztrációiként hatnak, térképrészletek, vágójelek, sémák, csillagtérkép, parabola pálya, grafikonok, tudományos eszközök, dobozok hajtogatási sémája és fotók, számítógépes grafikák, kézi rajzok rétegződnek egymásra, ráadásul gyakran több, egymásra, egymás mellé csúsztatott papírlapon. Eldönthetetlen, az elemek mekkora léptékűek, milyen síkon és kontextusban helyezkednek el, hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Vannak ugyan felismerhető elemek, konkrét személyek, történésekre való utalások, de legtöbbjüket csak az alkotó elbeszéléséből azonosíthatjuk, így nagyrészt enigmatikus, semmiképp nem egyértelműen felfejthető, olvasható képeket látunk.
A kiállítás struktúrája tehát több szinten is tükröződik az egyes sorozatokban, mondhatni szénné van reflektálva és tükrözve – ám igen okosan –, minden. Ebben is egy lebegő, sokféle módon értelmezhető rendszert látunk, pontosabban, még az sem eldönthető, rendszer-e vagy káosz, mivel nagy része homályban marad. A jéghegy csúcsából látunk egy picit. Nyilvánvaló, hogy a teljes képhez nagyon sok minden hiányzik, és nem vonhatunk le végleges következtetéseket, pontosabban, számtalan magyarázatot adhatunk, ám, hogy melyik igaz, arra nem pusztán bizonyítékot, de megfelelő bizonyítékot (Gattner) kellene keresnünk. Hiszen egyébként a retorikailag helyes, ám igazságtartalmukra nézve téves, hazug bizonyítékok, kamu kommunikáció felhőjéből – a nyúlüregből – soha nem találunk ki.
Kútvölgyi-Szabó Áron: Deep Down in the Rabbit Hole
GLASSYARD GALÉRIA
2020, 06. 12 – 07. 31.