Az önálló gondolat és a reflexió az emberi képesség sajátja
Interjú Biró Dáviddal

Ikonkép és borítókép:
Biró Dávid: Do You Accept Cookies? #11 ╱ 2022 ╱ giclée print Dibondra kasírozva, fakeretben, 75 × 100 cm
Fotó a művész jóvoltából

Molnár Judit Lilla: Gyerekként, kisiskolásként, mikor még nem művészi céllal alkottál, miben bontakoztattad ki a kreatív energiáidat? Van bármi, ami megmaradt ebből?

Biró Dávid: Gyerekként nem volt számomra előtérben a vizuális önkifejezés. A szabadidőmet videójátékokkal, biciklizéssel, zenehallgatással és olvasással töltöttem. Talán a versírás volt az egyetlen, ami alkotói tevékenységnek tekinthető. Nagyon szerettem a szójátékokat, a nyelvtörőket és a kísérletezést (akár a „tudományos” vetületűt is). Lenyűgözött a technológia, emlékszem, ahogy a csatlakozókat és a kábeleket próbáltam bogarászni egy-egy otthoni eszközön, illetve rájönni egy-egy elromlott, egyszerűbb elektromos készülék hibájára, és apukámmal azt megjavítani. Talán ez a kísérletező attitűd és a játszva tanulás az, ami azóta sem változott. A technológiai érdeklődés pedig ma már szerves részét képezi a munkáimnak.

MJL: Mikor találkoztál először kortárs művészettel, és mikor jöttél rá, mit is takar valójában?

BD: Műszaki szakközépiskolába jártam, és ott próbáltam elmélyedni az elektronika és a digitális technológia rejtelmeiben. Ebben az időszakban kezdtem el fotózni, ami végül teljesen más pályára állított. A Budai Rajziskolába jártam egyetemi előkészítőre, és ennek a folyamatnak a része volt, hogy mélyebben megismerkedhettem a fotóművészettel és azon keresztül a képzőművészettel. Mindezt önszorgalomból csináltam, környezetemben nem volt értelmiségi vagy művészettel foglalkozó ismerős vagy rokon. Az interneten próbáltam tájékozódni és keresni az önfejlesztés lehetőségeit.

Érettségi után egy évet a Flashback Photostudióban dolgoztam asszisztensként. Itt ismerkedtem meg Vékony Dorottyával, Máté Balázzsal, Perlaki Mártonnal és több kortárs alkotóval. Ekkor találkoztam testközelből először kortárs művészeti gondolkodással és képalkotással.

MJL: Az egyetemi tanulmányaidat két helyen, a Kaposvári Egyetemen és a MOME-n végezted. Volt-e különbség a két hely között a művészetről való gondolkodásban?

BD: Kaposváron rendkívül inspiráló közösségbe kerültem. A város és a környezet adottságai miatt főleg a tanulmányainkra és a művészeti diskurzusra tudtunk koncentrálni. Egymást motiváltuk és inspiráltuk. Itt ismerkedtem meg a barátnőmmel, Bilák Krisztinával és többek között Dobokay Mátéval (akivel két évig szobatársak is voltunk), Neogrády-Kiss Barnabással, Regős Benedekkel, Zellei Boglárkával, akikkel a mai napig szoros kapcsolatot ápolok.

Kaposváron elsősorban médiumreflexív kérdésekkel foglalkoztam, ami a fotográfia síkbeli leképezésére és egyéb absztrakciós karakterisztikájára irányult. Főleg műtermi körülmények között dolgoztam és manuális módon építettem fel a kompozícióimat. Diplomamunkámban jelent meg a valóság és a fotográfia közötti sajátos viszony kérdése is, ami a későbbi munkáimat erősen meghatározta.

A MOME-n szerzett tapasztalatok és elméleti ismeretek elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy elmélyüljek azokban a kérdésekben, amiket a kaposvári diplomadolgozatomban felvázoltam magamnak. A mesterképzésnek köszönhetően az Erasmus-ösztöndíj során – amit az Ulster University Photography MFA-programján töltöttem – nemzetközi pályázatokon vehettem részt, és éles kiállítási helyzetekben, prezentációkon mutathattam be a munkáimat. A Front End című mesterdiploma-munkámmal jelöltek az ING Unseen Talent Awardra, aminek finalistájaként bemutatkozhattam az amszterdami kortárs fotóművészeti vásáron 2018-ban.

Főleg az élethelyzetből adódóan éltem meg máshogy a két időszakot, mivel a MOME mellett már aktív egyéni vállalkozó voltam. Leginkább infrastrukturális különbséget találtam a két képzés között, ami az új MOME-kampusznak köszönhetően valószínűleg még élesebb lett. Ettől eltekintve mindkét képzésben találtam olyan oktatókat, akikkel konstruktív volt az együttműködés.

MJL: Érezted valaha is úgy, hogy az egyetemi vagy az azon kívüli kulturális közeg bármi elvárást támaszt azzal szemben, hogy egy műnek milyen kritériumoknak kell megfelelnie, akár a koncepció akár a forma tekintetében?

BD: A fotó sokszorosítható médium, ami némi bizalmatlanságra adhat okot. Emiatt rendkívül konzekvensnek kell lenni abban, hogy a létrejövő edíciók korlátozott számúak (javarészt ötpéldányosak), egyneműek és azonos minőségűek legyenek minden tekintetben. Ez szerintem az alapja annak, hogy gyűjteményezési szempontból is értelmezhető életművet lehessen létrehozni.

Néha érzem magamon a korlátot, hogy a korábbi munkáim behatárolják az ezután létrehozható művek tematikáját. Szeretek arra gondolni, hogy az eddigi munkáim egymásra épülnek, és kirajzolnak egy fejlődési ívet. A létrejött pályából való kitekintés gondolata gyakran előkerül, de a konzekvens építkezés igénye vagy az annak való megfelelési kényszer erősen visszatart.

Továbbá technikai elvárásokkal szembesültem. A műtárgyak lehetőleg legyenek strapabírók, könnyen kezelhetők és tartósak. Különösen igaz ez a fotografikus munkákra, mivel nagyon érzékenyek, sérülékenyek és költségesek. Minden installálási instrukciónak egyszerűnek és könnyen érthetőnek kell lennie. Ha nem így van, akkor hamar konfliktusokba és félreértésekbe lehet keveredni. Egy sérült vagy elveszett műtárgy helyzetét tisztázni nagyon körülményes.

MJL: Műveidben bravúrosan vegyíted az analóg és a digitális világot azzal, hogy valós tárgyi és téri szituációkat fotózol le úgy, hogy a végeredmény megtévesztésig hasonlít egy digitálisan létrehozott képre. Ez a kettősség jól rímel saját generációs tapasztalataidra is, hiszen te is abba az átmeneti korosztályba tartozol, amelynek a tagjai még nem nevezhető „digitális bennszülöttnek”, de már gyerekként hatással volt rájuk a digitális világ. Mit gondolsz, ez a generációs élmény mennyire van hatással arra, ahogyan dolgozol?

BD: Mivel kisgyerekkoromban már elérhetőek voltak számomra például a Nintendo-videójátékok, és kisiskolásként volt otthon számítógépünk, szemtanúja lehettem a digitális forradalomnak. Lelkesen figyeltem a folyamatot, mondhatni technopozitivista rajongással követtem a legújabb híreket és újításokat. Mára viszont ez a lelkesedés átalakult egy kritikai szemléletté, és ebből a szempontból hasznossá vált a műszaki előképzettségem.

Az aktuális megfigyelői kapitalizmus és a minket körülvevő információáradat mindenképpen aggodalomra ad okot. Saját magamon is észreveszek tüneteket, amik ezeknek lehetnek a következményei, pl. a koncentrálóképesség csökkenése, a környezeti ingekre való csökkenő érzékenység, értesítések kényszeres ellenőrzése stb. Ez a kortünetté váló figyelemzavar áll a munkáim fókuszában. A digitáliák gyakran már nem segítenek minket, hanem inkább beavatkoznak a mindennapi életünkbe.

MJL: Mi a véleményed az Instagramról mint művészeti portfóliós platformról? Mennyire vagy aktív? Követed a felület diktálta íratlan szabályokat?

BD: Az internet és azon belül a közösségi média egyik legfontosabb erénye, hogy korábban az alkotók többnyire egy centralizált rendszer szűrőjén keresztül érvényesülhettek, gondolok itt intézményekre, filmstúdiókra, kiadókra, produkciós irodákra stb. Ez az új demokratikus felület viszont bárki számára hozzáférhetőséget biztosít. (Egyidejűleg ez egyfajta információáradatot is eredményez.) Vannak gyűjtők, akik Instagramról vásárolnak műtárgyakat, illetve vannak alkotók, akik főként az Instagram kedvéért készítenek kiállítást, mivel a platform nagyobb láthatóságot biztosít, mint egy-egy kiállítótér.

Én nem vagyok kellőképpen aktív ezeken a felületeken. Természetesen mindig aktualizálom a profilom a legújabb munkáimmal, és megosztom a kiállításaimat, de nem szolgálok folyamatos tartalmakkal. Szeretnék kialakítani magamnak egy módszert, amivel érdekes tartalmat hozhatok létre, amit folyamatosan adagolva tudok megosztani.

MJL: Az elmúlt időszak közbeszédének kiemelt témája volt az AI gyors fejlődése és elérhetővé válása, valamint annak a vizuális művészetre gyakorolt hatása. Mi a véleményed a jelenségről, különös tekintettel arra, hogy a fotó az első területek egyike, amit ostromol?

BD: Az AI mindenképpen radikális változásokat hoz és fog hozni az életünkben, és ez hatással lesz a vizuális kommunikációnkra is. Úgy látom, hogy rengeteg olyan funkcióra lehet használni, ami egyáltalán nem tűnik evidensnek. Számomra az egyik legmeglepőbb élmény a generatív potrékészítő algoritmusokkal való találkozás. Segítségükkel bárki generálhat önmagáról egy jól sikerült portrét szinte bármilyen stílusban. Ehhez csak megfelelő mennyiségű információval kell ellátni a rendszert a saját arcunkról, akár telefonos fotókon keresztül. Ez mindenképp gyökeresen forgatja fel a portréfotó műfaját. Ezen a szálon továbbgondolkodva felmerül az emberben a fotográfia indexikus minőségének kérdése. Hiába foglalkozom ezzel a témával évek óta – és a Photoshop is régóta a rendelkezésünkre áll – mégis az AI-on keresztül vált számomra világossá, hogy az emberi reprezentáció milyen könnyen manipulálható manapság. A fotografikusnak tűnő portréképek létrehozásához nincs szükség személyes jelenlétre, csak az arcvonásaink imitálásához szükséges vizuális adatokra.

Főként az AI tartalomkészítési és még inkább a tartalomfogyasztási szokásainkra való hatásain szoktam elmélkedni. Mivel a generatív tartalomgyártás sebessége és minősége exponenciális mértékben fejlődik, én már az automatizált és személyre szabott platformok létrejöttét vizionálom. Az általunk szolgáltatott információk és viselkedésmotívumok alapján könnyen kiismerhető, hogy mi elégíti ki érdeklődésünket, így az algoritmusok, már azelőtt generálhatnak olyan multimediális tartalmakat, mielőtt az arra való igényünk egyáltalán tudatossá válna. Mindezt pedig valós alkotókat, stábot és produkciót nélkülözve, professzionális módon kivitelezve bontakozhat ki. Ez az átrendeződés pedig rendkívül szűk, egyszemélyes buborékokat hozhat létre, ami a társadalom további polarizálódásához vezethet.

Képzőművészeti szempontból azt gondolom, hogyha van egy racionálisan lefektethető, tanulható művészeti értékrend és kifejezésmód, akkor azt a gép is el fogja tudni sajátítani. Előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a helyzettel, és meg kell találnunk azokat a területeket, ahol az emberi kognitív képességet egy gép nem tudja helyettesíteni, és ez a terület idővel egyre szűkebb lesz. Addig az önálló gondolat és a reflexió még az emberi képességekhez tartozik.

MJL: Több mint öt éve diplomáztál. Már nem férsz bele abba az intervallumban, amit a 2018-ban a MODEM-ben megrendezett pályakezdő kiállításra állítottak fel a kurátorok. A kiállítás előterében minden alkotótól szerepelt egy tárgy, amely leginkább kifejezte az állapothoz fűződő viszonyát. Az általad választott „tárgy” Johnny Kelly Procastination című videója volt, amelyet – ahogy a hozzá fűzött kommentárodból is kiderült – még inkább az egyetemi tapasztalataiddal állítottál párhuzamba. Így, bő öt évvel később mi a konklúziód erről az időszakról? Ma milyen tárgyat választanál ennek kifejezésére?

BD: Egyetemistaként nálam lassan akkumulálódtak a gondolatok és az ismeretek, mára könnyebben haladok előre a munkáimmal. Pályakezdőként a szárnybontogatás része, hogy egy széles spektrumból kell kiválasztani egy szűkebb fókuszt. Amikor kialakul egy szemléletmód vagy kutatási irány, akkor a létrejövő munkák már egymásból következnek. Ennek köszönhetően nekem mindig volt folytonosság az alkotói tevékenységemben. Viszont szabadúszó fotósként a megbízásokat és a saját projekteket nehéz összeegyeztetni. Mindig van valami téma, ami foglalkoztat, de többnyire akkor dolgozom aktívan, ha konkrét kiállításra készülök. Tárgyat most nehezen tudnék erre az állapotra találni.

MJL: Fotósként a kezedben van egy monetizálható szaktudás, ráadásul te vagy a magyar képzőművészeti szcéna egyik kedvenc kiállításfotósa. Mennyire jelent(ett) ez számodra egzisztenciális kapaszkodót ahhoz, hogy a művészként fenntartsd magad, különösen a diploma utáni időszakban?

BD: Már az egyetemi éveim alatt elkezdtem galériáknak és művészeknek fotózni. Diploma után ebből tudtam finanszírozni magamat, és ez azóta is így van. A bevételeim túlnyomó többsége a vállalkozásomból származik, a művészeti tevékenység legfeljebb némi kiegészítés jelent – mint amikor a 2022–2023-as tanévben óraadó voltam a MOME Fotográfia Mesterképzésén. Sajnos ezekből nem tudnám egzisztenciálisan fenntartani magamat.

A kiállítás- és reprófotózás ideális kompromisszum, mivel szorosan együttműködöm művészekkel és galériákkal. Lényegében a képzőművészeti színtér aktív részvevőivel dolgozom együtt nap mint nap, testközelből ismerhetem meg egy-egy kortárs alkotó művészetét és gondolkodását, ami rendkívül inspiráló.

MJL: Már most sikeres pályát tudhatsz a magadénak, a hazai díjak mellett egyre több külföldi elismerésben is részed van. Tapasztalataid alapján, mire van ma szükségese egy fiatal magyar művésznek az érvényesüléshez, és ebben hogyan tudja segíteni az intézményrendszer?

BD: Szerintem a galériáknak és az intézményeknek is fontos szerepe van egy alkotó életében. Egy galériás szereplés eredményességét az eladásokon keresztül viszonylag egyszerű értékelni. Az intézményi kiállítás ebből a szempontból sokkal bonyolultabb, legfeljebb a látogatók számát lehet megvizsgálni. Egy múzeum nagyobb látogatottsággal rendelkezik, a múzeumi tér méretéből adódóan nagyobb volumenű munkákat tud befogadni. Az intézményi büdzsé általában elég szűkös, mérlegelni kell, hogy ki mennyit tud rááldozni a saját pénztárcájából. Eredményességét inkább közvetetten lehet értékelni, hiszen például későbbi pályázatoknál, ösztöndíjaknál előnyt jelenthet egy intézményi szereplés.

A személyes tapasztalataim alapján fiatal fotóművészként a nemzetközi „portfolio review”-kon és fotófesztiválokon való részvétel, magazinokban való megjelenés és projekten alapuló felkérések a legideálisabbak mind a bevétel, mind a látogatottság, nézettség szempontjából. Ezek a platformok hoztak számomra újabb és újabb megjelenési lehetőséget.

MJL: Az elmúlt évek hazai gazdasági és kultúrpolitikái döntései voltak bármilyen hatással a saját alkotói stratégiádra, attitűdödre?

BD: A politika tematikailag nem része a művészetemnek, fiatalabbként sem foglalkoztatott különösebben a téma. Arra törekedtem, hogy a munkáim időtlenek legyenek, és univerzális kérdésekkel foglalkozzanak. Mostanra a személyes álláspontom sokkal érettebb és kritikusabb lett, de nem nyilvánítom ki. Nem szeretném, hogy a munkáimat ez az értelmezési lehetőség befolyásolja.

Arra törekszem, hogy kompromisszumok nélkül tudjam megvalósítani az ötleteimet és erre megfelelő platformokat találjak. Nem szeretném magamat rákényszeríteni, hogy mindenáron művészetet hozzak létre, főleg akkor, hogyha ez valamilyen áldozattal jár.

MJL: Óhatatlan, hogy a művészetben is – ahogy más területeken – kialakuljanak bizonyos trendek, irányzatok, formai-szellemi azonosságok. Az internet (és különösen a közösségi média) révén pedig ez sokkal gyorsabb és globálisabb jelenséggé vált. Hogy érzed, mennyire hatnak rád a közvetlen, illetve tágabb környezetedből érkező vizuális impulzusok? A saját formanyelved kialakításában mennyire játszottak ezek közre?

BD: Egyetemistaként figyelemmel kísértem a trendeket, és nagy hatást is gyakorolt rám az akkoriban aranykorát élő fotográfiai újformalizmus. Ez a hatás egyértelműen tetten érhető a munkáimban.

A trendekhez való kapcsolódás segítséget tud nyújtani, hogy előtérbe kerüljön egy fiatal alkotó, de muszáj hitelesnek lenni. Könnyen hoppon lehet maradni, mert a trendek jönnek-mennek. Számomra azt érdekes vizsgálni, hogy ezeket a trendeket, esztétikákat és gondolatiságokat milyen társadalmi berendezkedés vagy aktuális probléma hívja elő.

Mostanában gyakran az az érzésem, hogy a technológiával és a mesterséges intelligenciával való foglalkozás elcsépelt problémakörré kezd válni (vagy vált már). Ilyen helyzetben rá vagyok kényszerítve, hogy újradefiniáljam a helyzetemet. Ilyenkor a kísérletezés, kutatás és tanulmányok olvasása tudnak előremozdítani.

MJL: Mi a hozzáállásod a saját munkáid jelentéstartalmához? Milyen belső tartalmi motivációk állnak mögöttük, és mennyire fontos számodra, hogy ezek felfejthető módon átszűrődjenek rajtuk?

BD: Nálam egy probléma feldolgozása a kutatással kezdődik, amiből a tartalmin túl gyakran vizuális inspirációt is tudok nyerni. Példa erre a Do You Accept Cookies? című sorozat kiállításánál használt geometrikus ábrák, ún. Haar-jellemzők. Ezek olyan alapformák, amit az algoritmus keres egy arc felismerésekor.

Sok ilyen elrejtett tartalom van a munkáimban, minden képnek van egy szándéka, amit a felületükön keresztül kommunikálni szeretnék, időnként a műegyüttes egyben ad segítséget a részletek felfejtésére. Képkészítés közben is folyamatos az önreflexió és a tudatos gondolkodás, tervezés. Nem szeretek a véletlenre hagyatkozni, de van, hogy az is előre tud mozdítani.

Úgy gondolom, a képeimnek több rétege van. Első ránézésre „eye-candy” felületeknek tűnnek, amik bevonzák a tekintetet. Ez szándékos döntés, mivel ez az esztétika jellemző a virtualitásra is, viszont ennek köszönhetően be is tudom vonzani a nézőt további értelmezésre is. A tekintet és a figyelem lekötése nehéz feladat az információáradatban, emiatt is alkalmazom ezt a stratégiát. Bizonyos platformokon ez jól működik, pl. csoportos kiállításon a nézők közelebb lépnek, elolvassák a szöveget, részletesen megnézik a fotókat. Kijelzőkön viszont elvesznek a részletek, és könnyen 3D-rendernek, photoshopolt látványoknak tűnnek a fotók. Meg kell találnom azt az egyensúlyt, amíg a fotó még „valódi”, de már nem köthető a valóságunkhoz.

Ez a játék, a valóság és a fotográfia közötti feszültség felhasználása, visszatérő eszköz nálam, és ideális reflexió a jelenkori tendenciák értelmezésére. A technológia és a manipuláció kihúzták alólunk a talajt, a folyamatosan változó világképünk pedig bizonytalanságot okoz. Ez a bizonytalanságérzet és a megtévesztés mechanizmusa a képeim elsődleges célja, amivel tulajdonképpen a nézőt tréningezem.

MJL: Mi a véleményed, szükséges-e műleírást készíteni? A mai vizualitásra épülő világban szerinted szükséged van még arra, hogy a művész (vagy a kurátor) szövegesen is definiálja a munkáit?

BD: Igyekszem arra törekedni, hogy a képeim csupán vizuális úton is értelmezhetők legyenek, de önmagukban biztosan nem fog kiderülni az eredeti szándék. Egy kutatáson alapuló vagy egy konceptuális alkotásnál szerintem elkerülhetetlen a műleírás. Befogadóként nekem fontos, hogy a műleírás és a vizuális tartalom egy irányba mutasson, ugyanazt a problematikát próbálja megismertetni, ez hitelt és bizonyosságot ad a tudatos alkotásról. Viszont a műleírások lehetséges műfajai kibővültek az utóbbi időben: a klasszikus leíró és értelmező szövegek helyett gyakran találkozunk hangulatokat, jeleneteket bemutató írásokkal, melyek önálló irodalmi értékkel rendelkeznek. Ez jó választás lehet, ha az alkotások is alátámasztják a megközelítést.

MJL: Látsz-e olyan közös pontokat, erős tendenciákat, amelyeket a saját generációdra különösen igaznak érzel? Mennyire érzed magad a fősodor részének?

BD: Mostanra úgy érzem, a nálam fiatalabb, feltörekvő generáció tudatosabban építi a karrierjét és használja a rendelkezésére álló megjelenési lehetőségeket. Gyakran gondolkodnak kooperációban, intézményi és kutatási együttműködésekben. Személyiségemből adódóan visszahúzódóan és egyedül szeretek dolgozni, ez a típusú szemlélet emiatt számomra nehezebben járható. Ez pedig egyre nagyobb nyomást gyakorol rám, mivel a bűvös 35-ös életkor (többnyire eddig számít egy alkotó „fiatalnak”, lásd FKSE) egyre közeledik, amit eddigi pályám során mindig is vízválasztóként értelmeztem. Addig be kell bizonyítanom magam és a szakma számára, hogy érdemes ezt a pályát folytatnom. Azután már elesek bizonyos pályázati lehetőségektől is, amire később lehetne építeni. Szerintem ez a gondolat más alkotókban is megfogalmazódik hasonló élethelyzetben.

A megjelenések és a szakmai lehetőségek tekintetében nem lehet okom panaszra, mégsem érzem magam a fősodor részének. Ez egyrészt annak lehet köszönhető, hogy a művészetem anyagi vonzata nem számottevő. Ha a kettő találkozna, valószínűleg elégedettebb lennék a helyzetemmel. A kezdeti sikerek öröme és az ebből fakadó fejlődési lehetőség reménye továbbra is hajt előre, viszont egyre többet gondolok arra, hogy újra kell priorizálnom magamban dolgokat. A konstans jelenlét helyett élhetőbb opció lehet egy lassú, fenntartható építkezés. Sajnos a többműszakos lét, amit egyéni vállalkozóként és művészként folytatok, az alvás és/vagy a magánélet rovására megy, nem lehet, hogy minden adódó lehetőséget és felkérést elfogadjak.

Az interjúsorozat a ÚNKP Felsőoktatási Doktori Hallgatói Kutatói Ösztöndíj támogatásával valósul meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap jóvoltából.