Az összefeszülések alfája és ómegája
iski Kocsis Tibor Torzó szingularitás című kiállításához

Vékony Délia

iski Kocsis Tibor az ütköztetések nagymestere. Nemcsak a történelmit, a régi korok művészetét feszíti folyamatosan össze a kortárs alkotói vezérelvekkel, hanem az emberit és művészit is egy arénába veti a tudományossal és a technológiaival. A jelen kiállításon ez a torzó pozícionálásában csúcsosodik ki. A torzónál klasszikusabb művészeti témát keresve sem találunk, a leggyönyörűbb, ugyanakkor talán a legelcsépeltebb témája is a klasszikus művészetnek. A torzóról alkotott rajz, ami visszautal a művész klasszikus, unalomig ismételt stúdiumaihoz, azonban nem a kortárs művészet formabontó, rebellis szellemiségével kerül ellentétbe, hanem a „szingularitás” fogalmával helyezi feszültségbe a művész. A szó már önmagában összetett, és több jelentése van: jelenthet szabálytalanságot, különlegességet, de utalhat „egy olyan előre jelzett pontra a civilizáció fejlődésében, melynél a technológiai fejlődés annyira felgyorsul, hogy a jelenkori emberek nem képesek azt teljesen megérteni és megjósolni”, illetve lehet „egy végtelen megjelenése az asztrofizikai modellben, végtelen görbület a téridő kontinuumban.”1
iski Kocsit Tibor tőle nem szokatlan módon hozza össze tehát a nagyon régi, nagyon emberi művészeti értékeket egy talán ugyanolyan időtlen, illetve időkön túli, ugyanakkor teljesen kurrens témával, mint a végtelen kérdése, az anyag anyagtalansága vagy az anyag kilépése saját magából, egészen addig a pontig, amikor minden, amiről azt gondoltuk, hogy valahogyan van, önmagába roskad, eltűnik vagy követhetetlen lesz.

Ezt támasztja alá az, ahogy a kiállításon megjelenik a márvány motívuma. A márvány a művészet egyik legnemesebb és leggyakrabban használt anyaga. iski Kocsis viszont még véletlenül sem hagyományos módon használja a márványt, hanem lefényképezi azt, és mintegy absztrakt fotóként, kontemplációs eszközként helyezi a kiállításba a képet (és nem magát az anyagot). A felületek, amiket a fotókon látunk, több millió év üledékesedésének eredményei, és földtörténeti őseinket hordozzák magukban, képként nézve pedig számos asszociációnak adnak teret. Tehát a görög szobrászok kedvenc anyaga jóval több, mint művészeti eszköz, túlmutat ezen a funkcióján, és olyan óriási, fenséges evidenciaként jelenik meg, amitől az anyag konceptualizálása önmagába roskad, elveszti jelentését, és szingularitásában felszámolja önmagát.

Az összefeszülést fokozza, hogy a művész a kiállítótérben olyan természetességgel halmozza egymásra a fotót, a grafikát, a festményt és az ezüsttel vagy akár a szikével készült rajzokat, mintha ez a fajta kiállítási stílus 20-30 évvel ezelőtt nem lett volna elképzelhetetlen. A kifejezésmódok eme kavalkádjában egyrészről van egy nyugtalanság, ami – ahogy a művész írja – a „hánykolódó alkotó ember nyugvópontjait” igyekszik megtalálni. Másrészről ez a sokféleség, sokkal inkább egy egyre növekvő komplexitás felismerése, amely a világ egyre összetettebbé, differenciáltabbá válását is tükrözi. A fotó az égboltról, a festmény a felhőről, a kép a márványról, a szikerajz a hegyről, a szénrajz a Holdról mind ugyanabba a pontba mutat, a feketelyuk közepébe, és arra kérdez rá, hogy ezeknek a pillanatnyi és ősrégi jelenségeknek vagy az itt és most érzékelhető formáknak a mibenléte mégis miben gyökerezik. Ez a pont a megtapasztalható világunk alfája és ómegája.

▬▬▬▬
iski Kocsis Tibor: Torso Singurality
Új Kriterion Galéria
Csíkszereda (Petőfi u. 4.)
2022. június 23-tól