Balzac csettint
MKE 150: Modellállítás – Az emberi test képi rekonstrukciói
Még akkor is jelzésértékű volna ennek a kiállításnak a létrejötte, ha nem helyezne ekkora hangsúlyt a folytonosságra, ugyanis kitűnik belőle egy szituációs igény – az MKE mint intézmény elhelyezi magát mind a hazai, mind a nemzetközi művészeti színtéren. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara összefonódott az absztrakcióval, hiszen Keserü Ilona régóta uralja a magyar műtárgypiacot, amire logikus lépés, hogy az MKE előlépett a figurativitás zászlóshajójává – Székely Bertalan munkásságára építve (neki köszönhetjük az első magyar anatómiai atlaszt és az Emberi fej séma modell című szobrot, mely a kiállítás kommunikációjának középpontjába került). Ezt nem kell rivalizálásként érteni, pusztán arról van szó, hogy az egyenlő felek felosztották egymás között a pályát a korábbi sikerek alapján.
Ugyanakkor nemzetközi szintre helyezve mindezt kicsit más az ügy színezete, különösen akkor, ha fél füllel odafigyelünk a fiatal művészek között folyó beszélgetésekre a jelen és jövő tendenciáiról, melyek a már és még köré tematizálódnak. A figuratív alkotóktól gyakran hallani, hogy „nyugaton már visszatértek az emberalakhoz”, vagyis véget ért az a 19. században indult folyamat, amely felforgatta az ábrázolást, és ehhez kéne az itthoni szcénának felzárkóznia. Az absztrakt alkotók ezzel szemben többnyire ahhoz ragaszkodnak, hogy „az absztrakció még mindig releváns”, mivel akadnak olyan konzervatív hangok, melyek „káros esztétizálásnak” titulálják – vagyis őket még meg kell győzni. Mindenkinek mást mond az üveggömbje, a két irányzatot ötvöző alkotók pedig mintha a lelátóról csak annyit akarnának hozzáfűzni a dologhoz, hogy remélik, mindkét csapat jól érzi magát.
Az MKE ugyan tudomásul veszi a nyugat- és kelet-európai intézmények közötti különbséget, amely könnyen kiolvasható nemcsak a lokális művészeti életből, hanem a tantervek súlypontjaiból is, ami bizonyos mértékben predesztinálja az onnan kikerülő művészeket, ha csak a mester-diák viszonyra gondolunk, ám elegánsan átlép ezen vita felett, és egyenesen a reneszánsz hagyományokhoz kapcsolja magát. Ezzel a klasszikus művészetoktatás kontinuitását igyekszik visszavetíteni egy olyan történelmi pontba, ahol még nem volt jelen, megteremtve saját tekintélyének fedezetét.
A kiállítás amellett, hogy történeti, rendkívül nyelvi is, ami a legkülönfélébb nüanszokban érhető tetten. A legevidensebb talán az, hogy a megnyitására Nádasdy Ádám nyelvész-műfordítót kérték fel, nomen est omen, de erről árulkodik a kiállítás szövege is, mely arra hivatkozva olvasztja össze az intézményiséget a testábrázolással, hogy a francia nyelvben az académie szó nemcsak akadémiát, hanem aktot is jelent – aktok pedig akadnak bőségesen, talán az (ön)nevelés allegóriájaként is érthető Keresztes Zsófia A részvétel a fontos… (Magát kaparó atléta) című szobra 2012-ből.
A cím telítettségének megértéséhez egy Balzac novellát ajánlok. Az ismeretlen remekmű története nagy vonalakban az, hogy egy idős mester nem tudja befejezni kurtizánt ábrázoló aktját, mert nem talál elég szép modellt – ezért a fiatal festő felajánlja saját szeretőjét. Ezután a következő párbeszéd zajlik le a festő és a lány között, aki senkinek nem akar modellt állni:
– Ha azt kívánod, hogy ismét modellt álljak előtted, mint a múltkor – felelte Gillette, kissé duzzogó hangon – azt felelem, hogy soha többé, mert olyankor a szemed semmit sem mond nekem. Nem is gondolsz rám, pedig engem nézel.
– Jobb szeretnéd, ha egy másik nőt festenék?
– Talán – mondta a leány –, ha nagyon csúnya volna.
Ez a részlet több pontján is hasznos a kiállítás kontextusba helyezéséhez, de érdemes a lány ellenkezésének okánál kezdeni, ugyanis rámutat arra, hogy a modellállítás elidegeníti az embert az embertől – még a kedvese is csak tárgyként látja, így lesznek az anatómiai rajzok csendéletszerűek. Sőt, az önarcképben a festő még saját magától is elidegenedik, ez tűnik szembe Győrffy László Én (Dorian Gray Alapítvány a fiatal művészekért) (2009) című festményén, melyen mintha egy elképzelt jövőbe nézne, hogy meglássa groteszken ábrázolt öregségét. Maga a kiállítás címe is egy nyelvi játék: az igéből képzett főnévi igenév ugyanúgy hordozza a tárgyiasítást, mint a hatalomgyakorlásban kifejeződő kivételességet. Didi-Huberman a póz etimológiájában fedezi ezt fel, hiszen a ponere „valahová tenni” jelentésű szó azt szemlélteti, hogy a test úgy van beállítva, mint egy oszlop – hogy betonacélból körvonallá hajtogassák, mint Kristóf Krisztián Nukleáris leszerelés (2014) című muráliáján.
Az is fontos, hogy a lánynak a kurtizán helyét kell átvennie – vonakodása annak a problémának az előlege, amelyet az MKE is kénytelen bevallani (a kísérőszöveg megteszi), miszerint a művészetoktatásban a mai napig gondot okoz a modellek megtalálása. Mivel szakértelem nélkül is végezhető és nem különösebben kifizetődő, jellemzően rossz anyagi körülmények közül jelentkeznek a feladatra – vagyis a munka egyrészt stigmatizált, másrészt veszélyesen emlékeztet az alsóbb társadalmi rétegek kihasználására. A lány a szépség kérdését is felhozza, ami szintén a kiállítás látókörében van, hiszen általában igyekeznek szép testű modelleket találni – nézzünk végig az archív fotókon –, holott ezt oktatási vagy technikai szempontból semmi sem indokolja.
Balzac novellájának az a vége, hogy a lány beadja a derekát, az öreg mester azonban látszólag megőrül, és az elkészült képen az örvénylő gesztusok alatt csak egy fél lábfejet lehet kivenni. A mester biztos benne, hogy remekmű született, a fiatal festő és szeretője meggyűlöli magát és egymást. Ezzel Balzac vagy megjósolta az absztrakt expresszionizmust, vagy idejekorán kikezdte a konvenciókat – azon túl persze, hogy még egy kavicsot hajított abba a kőomlásba, amit szerelem és művészet viszonyának hívunk. A kiállítás ugyanis ott lép túl az intézményi önreprezentáción, ahol a kortársakat érintő kérdésekre saját döntéseinek felülvizsgálatával válaszol. Még ha szemérmesen paravánok mögött is, de bemutatásra kerül Dallos Ádám egyik diplomamunkája (Cím nélkül), amely 2009-ben még kisebb botrányt okozott, illetve Vörös Erzsi önarcképe Guttmann Mária festményével együtt – az egyetem legelső, 1876-ban indult női osztályának voltak tagjai, még ha csak rajztanári képesítést kaphattak is ekkor.
▬▬▬▬
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Barcsay Terem
2021. november 6. – december 4.
Kurátorok: Albert Ádám és Bojtos Anikó