Can you see the Sun
Radek Brousil: There was a choir, there / Volt ott egy kórus…
A tömegkommunikáció villámgyors fejlődése korunk egyik alapvető jellemzője. A nap mint nap minket érő információáradat egyfajta „vételkényszert” idéz elő, amiben örökösen kiszolgáltatottak vagyunk – helyenként kisebb, néhol nagyobb mértékben – a befutó adatoknak, híreknek, beszámolóknak.
A kiállítás tekinthető komplex kommunikációs műfajnak, melynek elengedhetetlen eleme a befogadó féllel szemben egy optimális közvetítő híd megalkotása. Ugyanakkor az érzékelést, valamint a megértést a passzív néző és az aktív ábrázolás egyfajta konfliktusa, szembenállása teremti meg. Ehhez elengedhetetlen a személyes tapasztalat alapján kialakult ismeret, vélemény.
Ezek sorába tartozik Radek Brousil There was a choir, there / Volt ott egy kórus… című kiállítása a Glassyard Galériában. Maga a kiállítás az unicon tárlatokra jellemző szerkezetet követi, központi eleme Radek filmje, amely köré az abból gondosan kiemelt, kimerevített filmkockák fotói, továbbá textil „puha szobraiból” álló installációk szerepelnek. Brousil filmjének főhőse egy „pusztulásra ítélt hal” jelmezében látható, de a férfi karaktere, kinézete – a sminkje – leginkább egy középkori udvari bolond figurájára emlékeztet. Ugyanakkor a központi szereplő a mindenre kiterjedt környezetszennyezésnek, célzottan a csatornahálózatokba kerülő különböző vegyszereknek és azoknak a természetre mért hatásának a szimbóluma.
A film történetének cselekménye egy hétköznapi városi környezetből indul, az elmaszkírozott szereplő céltalanul gördeszkázik a közép-kelet-európai városok perifériájára jellemző betonkörnyezetben. Egy szentimentális, szocreál köztéri szobor és annak boltíve a kafkai változás kiindulópontja, ezzel lépünk át a természetbe. A videómű ezt követően szürreális párbeszéddé alakul át, ami a főhős és egy felsőbbrendű entitás, egy női „hyperobject-” karakter között folyik; a film dialógusa különböző, 90-es évekbeli grunge-, korai indie- és emozenekarok dalszövegeinek a részleteiből áll össze. A felsőbbrendű entitással folytatott párbeszédet folytonos szorongás, gyötrődés és fájdalom jellemzi. A különös társalgás ellentmondásos módon egy személyes történeten, illetve a civilizáció elkerülhetetlen végzetének szorongásán keresztül tematizálódik. Mindez a túlontúl színpadias jelmezek, kellékek és az eszmecsere miliőjének – városi és természeti tér – kombinálásával válik különösen bizarrá.
A műben a helyszínek, legyen szó a Csehszlovák Huszita Egyház patinás, kupolás templomáról vagy Prága külső kerületéről, telis-tele vannak a cseh romanticizmusra, illetve a folklór világára való utalásokkal, amiket párhuzamba helyez egyfajta hitevesztett búskomorsággal. Ez a melankólia és a múltba való visszavágyódás érzete. Ezt az érzést csak fokozzák a töredezett vágások és a kameraközeli, „premier plan”, illetve a távoli, „kis-” és „nagytotál” képi világának a folyamatos változtatásai.
A cseh kultúra és történelem kritikus olvasata ez, ami személyes érzelmekkel és köréjük épített képzelt, szürreális világgal keveredik. Mindemellett a főhős karakterére jellemző az úgynevezett Pán Péter-szindróma is, visszautasítja a felnőtt létet és a vele járó felelősséget. Tulajdonképpen semmi nem motiválja arra, hogy jövőképet alakítson ki magának: egyfajta reményvesztettség uralkodik el rajta. Olyasfajta, mint amilyen a The Cure együttes alkotásaiban hallható.
A film egyetlen dalbetétjét, amely egyben a mű lezárása is, maga Brousil énekli, amivel csak még jobban ráerősít a szereplők között zajló párbeszéd mögött rejlő szorongásra és a mű egészén elhatalmasodó különös feszültségre.
Ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint „a performansz az installáció ideje, az installáció a performansz kihűlt helye”, akkor azt a megállapítást tehetjük, hogy a kiállítás a Can You Still Feel The Butterflies? című videó megdermedt színhelye, és Radek videóműve a kiállítás üzenete, vagyis az ember azon törekvése, hogy megszabaduljon a ránehezedő kötöttségektől.
Mindeközben folyamatosan keressük a problémáink, a nehézségeink mögött megbújó értelmet. A minket érő információáradat láttán időnként azt érezzük, hogy „már semmit sem értünk ezen a világon”. Radek videójára és annak hangulatára, meglátásom szerint teljesen igaz Kafka sokat idézett mondata: „Intenzíven magamba szívtam annak a kornak minden negatív elemét, amelyben éltem.”
Radek BROUSIL: There was a choir, there / Volt ott egy kórus…
GLASSYARD GALLERY
2020. november 24. – 2021. január 15.