Csendek és kiáltások
Az Asztaltársaság kiállítása

Az Asztaltársaság egy 2011 óta létező, nyolcfős – az évek alatt alig változó tagságú – csoportosulás. Akár ha az asztaltársaságok akár a művészeti csoportok előtörténetét szemléljük, ez a fajta – baráti, szakmai közösségi kiscsoportos – lét a századelőtől (mármint a 20. század elejétől) erős kohéziót fémjelzett a művészeti életben. Szinyei Társaság, Fészek, Gresham, Nyolcak, Aktivisták… a nevek egyfajta szolidaritást, együvé tartozást és érdekképviseletet is jelentettek. No és rangot. Az odatartozás rangját. A minőség pecsétjét és patináját. Ilyennek látom én az Asztaltársaság elnevezésű csoportot, amely alkotóközösség, szakmai, közös érdeklődés, valamiféle stiláris összetartozás és érdeklődés. Fontos ebben az elmagányosodott, individualizált világban.

Mostani – 2015 óta az első – kiállításuk minden alkotótól kicsi, de gazdag válogatást mutat be. A Széphárom nagytermébe lépve erős felütéssel nyitnak a csendes, mély sötét színekkel bíró alkotások (Kéri és Székács, Puha és P. Boros munkái), valamint az élénk, szinte felkiáltásszerű, expresszív színekkel jelentkező Luzsicza-, Vankó- és két korábbi Puha Ferenc-mű. Az alaphangot adják meg, a csoportos tárlat esszenciáját. Csendek és kiáltások. A csend hangjai nem feltétlenül a sötét tónusokat jelentik, bár Felényi Péter fémmunkáinak nagy része vagy Puha Ferenc újabb, kis képei épp halkszavúságukat – esetleg belső feszültségeik még ki nem robbant hangjait – a sötétebb tónusokban rejtik el. Székács Zoltán egyik legmeghökkentőbb műve ugyancsak a csendet idézi fehér alapon néhány mély barnás-fekete jellel. P. Boros Ilona minden munkája egy-egy gondolattöredék, a magába mélyülés halk melankolikus némasága. Anyagai, a maga kínozta-gyötörte-színezte papírok, hol páncélként, hol pergamenként jelennek meg, kötnek össze finom geometrikus motívumokat. A szakralitás csendje ez. Vankó István és Luzsicza Árpád épp a másik póluson helyezkednek el. Az élet groteszk – szép és nevetséges –, néha drámaian vicces oldalát fordítják elénk. Vankó gesztusrajzok és néhol már szürreális alakok segítségével egy mai panoptikum szereplővel ismertetnek meg minket, míg Luzsicza a városi népművész olykor esetlen-naív, olykor rafináltan vad szín- és formavilággal saját életközeget rajzol, fest a néző köré.

A felső kiállítóteret a kisebb grafikák, képek és számos plasztika uralja. Lőrincz Zsuzsa fonott szobrai, bizarr portréi, drótból pókhálózódott Ariadne- fonal-plasztikái remekül rímelnek Felényi Péter súlyosabb fémlapokból munkált zsákjaira, krónikáskönyvére. Itt szinte elrejtőznek Kéri Mihály folthatásaiban, technikai bravúrjaiban, a szöveg és folt varázsában folyamatosan alakuló képei, Luzsicza kedves és bohém, szinte cégérszerű alakjai és P. Boros melankolikus lapjai. Székács Zoltán súlyos állításokat mond e fent látható, egy-egy nagy színfolt és faktúrák sorát felsorakoztató képein.

Egy jó asztaltársaságban fontos szerepe van a párbeszédnek, e kiállításon is, hála a sikeres rendezésnek, a művek „összehajolnak”, feleselnek egymásnak. A nyolc művész egymásnak is, és a nézőinek is társává válik e tárlaton. Csendek és kiáltások, ám derűs csendek és érzékeny hangok uralják a Széphárom termeit – egy belső tartalmakat vállaló, technikai kuriózumokkal nézőit meglepni tudó asztaltársaság jóvoltából.

 

Széphárom Közösségi Tér,

2019. VII. 4. – VIII. 30.