Egyenes út az absztrakcióba
Interjú Utcai Dáviddal

Utcai Dávid: Kozmikus napló ╱ 2017 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 120×100 cm

SA: Alkotásaid a mindennapjaidban felbukkanó élményekre adott reflexiók vizuális lenyomatai?

Utcai Dávid: A festményeim inkább egy általános érzésvilág vagy pontosabban több komplex vízióuniverzum ihlette műalkotások, amiket valóban befolyásolnak valamilyen minimális mértékben a mindennapok is. Vannak azonban olyan élmények, olyan időszakok az életemben, melyek kitermelnek, előhívnak belőlem egy vizualitást, egy képi jel- és színrendszert, és ezek rakódnak egymásra a festményeimen. Persze sok hétköznapi probléma is a fókuszomban van, amit nehéz figyelmen kívül hagyni, mint például a globális felmelegedés, a környezetszennyezés, a politikai játszmák vagy a Covid stb.

SA: Azokban a történésekben, melyek intenzíven hatnak a képzőművészetedre, intenzív cselekvőként vagy inkább megfigyelőként vagy jelen?

UD: Inkább cselekvőként. Viszont sosem a magam által végzett cselekedetek ragadnak meg bennem, ezeket hajlamos vagyok elfelejteni, hanem inkább az, amit közben látok, hallok, tapasztalok. Olyan ez, mint az autóvezetés: cselekvőként vagyok jelen a volán mögött, de a külvilág látványa az, ami megragad.

Utcai Dávid: x 200 ╱ 2015 ╱ akril, olaj, vászon ╱ 105×145 cm

SA: A Kozmikus üzenetek című kiállításod anyaga számos, egymással ellentétes érzelmet kiváltó személyes tapasztalat „szótára”. Fontos számodra, hogy rendet tegyél ezek között?

UD: Igen, fontos lenne, de már feladtam. Túl sok minden történik, túlcsordult az élménytáram, így már elveszítettem a kontrollt felettük, legalábbis most így érzem. Szóval hagyom, hogy minden történjen a maga természetes módján, nem próbálok rendszerezni. Verebes György találóan fogalmazott a megnyitóbeszédében, amikor azt mondta, hogy ezek a képek úgy kozmikusak, hogy egyetemesek, arról a végtelenségről szólnak, ami mindannyiunkban benne van, és ritkán válik láthatóvá. Ő ezeken a képeken ezt az életélményt vélte felismerni. Bevallom, én erre még így, ebben a formában nem gondoltam, de azt hiszem, felnyitotta a szemem, és már szavakkal is árnyaltabban meg tudom fogalmazni azt a festészetet, festői törekvést, amit képviselek. Szóval, a kozmoszban egyszerre van rend és káosz.

Utcai Dávid: xtal 2 ╱ 2014 ╱ olaj, vászon ╱ 110×140 cm

SA: Nagyon mellényúlok, ha azt gondolom egyes alkotásaidról, hogy azok nem állapotokat, hanem átmeneteket ábrázolnak?

UD: Nem nyúlsz mellé egyáltalán. Ezek a képek dinamikusak, és talán mégis pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy folyamatokat érzékeltetnek. Vagy, ha úgy tetszik, absztrakt történéseket. Képeimen rétegződések vannak, különböző layerek rakódnak egymásra. A racionalitásra való törekvés, a belső élményvilág leképeződései és a világ megismerésének, rendszerezésének a vágya mértani, geometrikus vonalhálókként vannak jelen az alkotásaimon, míg mellette a spontán érzések, impulzusok energiái az organikus foltok, formák képében mutatkoznak meg. Tehát organikus-geometrikus ellenpólusokból szőtt képek ezek. A legtöbb esetben öt-hat ilyen réteg ellentétpár pihen a végső látvány mögött.

SA: Alkotásaidban megjelenik a számítógépes játékok világa is, a pixelek különös szerephez jutnak. Nagy gamer vagy? Az egyik képen látom, ott van az 1980-ban játéktermekbe kiadott Pac-Man-figura is. Ezt még te is a „lunaparkban” játszottad?

UD: Már nem vagyok nagy gamer. Leginkább gyermekkoromban és az egyetemi évek alatt játszottam számítógépes játékokat. Aztán volt még egy kis fellángolás, de leginkább csak nosztalgiából. Manapság már csak a szókirakóra futja az időmből, és ez már nekem elég. Ez is egy korszak volt, ami ilyen pixeles vizuális jelként él bennem tovább. És igen, a „lunaparkban” is játszottam Pac-Mant, de jóval többször az otthoni Commodore 64-esünkön. Micsoda jó kis bulik voltak, amikor átjöttek a szomszéd gyerekek komputerezni!

Utcai Dávid: Kozmikus válasz ╱ 2017 ╱ vegyes technika, papír ╱ 37×52 cm

SA: Meghatározó élményed az idilli Jugoszláviában, szerető családi környezetben megélt gyerekkor, majd az időben ezután következő, a kilencvenes évek délszláv háborújának nyomasztó romlottsága. Hogyan egészíti ki egymást ez a két dimenzió benned és az alkotásaidban?

UD: A boldognak mondható gyerekkor nagyon színes volt, míg a háborús éveket borongós, acélszürkének láttam, így ezek ilyen módon rögzültek a művészetemben is. Nem törvényszerű, de a vászonalapú festményeim általában színesebbek, míg a papíralapúak komorabbak. Ez nem tudatos koncepció, magától alakult így. Amikor olajjal vagy akrillal dolgozom, megbabonáznak a színek, jönnek a mindenféle igéző asszociációk, és a vászonra kéredzkednek. A papíralapú képeknél pedig a fekete tus ragad magával.

Utcai Dávid: Kozmikus válasz ╱ 2017 ╱ vegyes technika, papír ╱ 33×46 cm

SA: Később intenzíven részt vettél a korai technokultúra kibontakozásában. Annak vizuális elemei a későbbi munkáidban is megjelennek.

UD: Tinédzserként érintett meg a jelenség, amikor az ember a leginkább nyitott az új dolgokra, és a világot egy hatalmas felfedezésre váró helynek tekinti. Nagyon intenzíven éltem meg a dolgokat, és az érzelmi életem egy igazi hullámvasút volt. Esetemben még társult ehhez egy komor háborús kulissza is, ami magával hozta többek között az elszegényedést, a bizonytalanság érzését. Amikor ellenségnek érzed magad a többségi társadalom képviselőivel szemben, holott nem ártottál nekik semmit. Ez egy elég masszív életérzés, közben pedig az elektronikus zene legkülönlegesebb darabjaira vadásztam, és hajnalig táncoltunk technoklubokban. Ezek a zenék tökéletesen illettek az akkori énemhez. Már akkor elkezdtem a vizuális kifejezés kevéssé konvencionális módjait kutatni, hogy minél hitelesebben fejezzem ki magam, és hogy tudatosan lázadjak a begyöpösödött, tetszelgős festészet ellen. Ha neonszíneket és ipari formákat látsz a képeimen, akkor az a technokultúra hozadéka.

Utcai Dávid: f 00 2 ╱ 2014 ╱ olaj, vászon ╱ 110×140 cm

SA: Az, hogy az életed folyamán egy időben számos egymással párhuzamosan futó világot tapasztaltál meg, kiegyensúlyozott, vagy inkább összezavart?

UD: Nem is tudom. Ha a balkáni háborús évekre és a nyugati, fejlődő világ párhuzamára gondolsz, akkor ez aligha egyensúlyozott ki. Tinédzserként az ember alapból össze van zavarodva, és ehhez még ezt a két ellentétes irányt látni nem túl megnyugtató. A kiegyensúlyozottság csak később ért el, de ehhez a leginkább Istennek van köze. Már gyerekkoromban is nagyon fontos szerepet töltött be a Teremtő az életemben, de csak egyetem után történt meg a valódi megtérés. Ennek hatására tudtam például letenni a cigarettát és más káros dolgokat, amiket önmagam erejéből nem sikerült, és szenvedtem tőlük. Azóta is mindig kérem a segítségét, amikor festeni, rajzolni kezdek, hogy minél jobban, őszintébben tudjam kifejezni magam, de ne föltétlen az én szándékom legyen meg, hanem az Övé. A katolikus vallás számomra tehát maga az élet. A világ és a saját dolgaim mögött mindig az Ő terveit fürkészem. Nem mindig egyszerű felfedezni, de néha sikerül. Akárhogy is, számomra a kiegyensúlyozottság állapotához Isten szeretetének tudata szolgál megnyugtató alapként.

Utcai Dávid: Cím nélkül ╱ 2018 ╱ vegyes technika, vászon ╱ 100×140 cm

Utcai Dávid: Kozmikus üzenet 02 ╱ 2015 ╱ olaj, vászon ╱ 50×70 cm

SA: Képeiden egymásra rétegződnek a bezártság és az elvágyódás motívumkörei, amiből egy szökési útvonal a virtuális valóságokba vezet.

UD: Képeimmel valóban virtuális tereket járok be, de ha elvágyódásnak vagy bezártságnak nevezed, akkor pontosítanék, és inkább intimitásként, valamint gondolati és érzelmi világkörüli utazásként definiálnám. Ez egy egyenes út az absztrakcióba. Voltak korábban olyan korszakok a festészeti életutamban, amikor nagyon is röghöz ragadt volt a témám. Itt a földműves hétköznapokat bemutató traktoros képeimre gondolok. Igazából mindig is jellemzett a gondolati, hangulati elvágyódás. Először a középsuli vége felé a techno hatására jutottam el a szürrealizmuson keresztül az absztrakció küszöbéig, de aztán a felvételi visszarántott a konkrét ábrázolásba. Aztán az egyetemi évek alatt lassan ismét az absztrakciónál kötöttem ki, de ezután visszaköltöztem Szerbiába, a szülői házba, ahol a meg nem értettségtől félve ismét letértem az absztrakt útról, és a Neo Rauch-féle szürrealizmusba jutottam el igen gyorsan. Aztán amikor megint összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy továbblépjek a nonfigurativitásba, akkor Budapestre költöztem, és egy ösztöndíjnak köszönhetően megint a realizmus talaján találtam magam. Majd megint jöttek a szürrealista elemek, azután pedig megérkeztem oda, ahol most vagyok. Ahogy szinte mindenki, én sem szeretem, ha beskatulyáznak – például amikor traktorokat festettem, akkor sokan felkapták a fejüket, és rám ragadt a traktorfestő bélyeg, amikor szürrealista voltam, akkor a temerini Neo Rauch lettem. Ezek nekem nagyon kényelmetlen cédulák voltak. A mai napig sokan jönnek azzal, hogy fessek megint traktorokat. Szívesen festenék is, ha lenne ezzel még mondanivalóm. A jelen festészetemre óriási hatással van vagy inkább volt Albert Oehlen, a heftige malerei nehézsúlyú mestere, akit teljesen véletlenül fedeztem fel. Temerinben éltem, és a polgári szolgálatos évemet töltöttem, amikor felfedeztem egy újságárust, aki lejárt külföldi magazinokat is árult. Ezután nála vásároltam hónapról hónapra az olasz ARTE magazint, ami számomra egy kis ablak volt az élő kortárs, nyugati művészeti történésekre. Persze a vaskos kiadvány kilencvenöt százaléka használhatatlan volt számomra, mert egyrészt nem tudok olaszul, másrészt pedig igencsak hajlott a kommersz művek bemutatására. Viszont az egyik lap alsó sarkában egy kis képecskét fedeztem fel, egy Oehlen-festmény volt, ami teljesen megigézett. Rögtön kivágtam, és fő helyre tettem a műtermemben. Ezentúl ez volt a vezércsillagom, és a mai napig táplálkozom belőle.

▬▬▬▬

Utcai Dávid: Kozmikus történetek

Eötvös 10 – Pincegaléria

2021. szeptember 15. – október 7.