Egyfajta protézis volt a koncepció
Interjú Mézes Tündével

Molnár Judit Lilla

Borítókép: Mézes Tünde: Template ╱ 2022 ╱ installáció (gipszöntvény, fa, blueback papír) ╱ részlet ╱ 270 × 230 × 50 cm ╱ Fotó: Gyuricza Mátyás ╱ A művész jóvoltából

MJL: A másolás művészeted egyik tudatos eszköze, ugyanakkor ez a kisgyermekek önfejlesztésének is egy gyakori technikája. Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, hogy emlékszel, akkor is szívesen éltél ezzel az eszközzel? Mit gondolsz, van a mai művészeti működésednek olyan eleme, sajátossága, ami visszavezethető egészen a gyermekkorodig?

Mézes Tünde: Van egy kis anekdota a családban arról, mennyire türelmes gyerek voltam. Egyszer az óvodában papírtányérokat díszítettünk ki filctollal. Én nagyon aprólékos virágmintát készítettem a tányér peremére. Amikor már mindenki kint játszott az udvaron, én még mindig dolgoztam, és amikor jött értem apukám, neki is meg kellett várnia, hogy körbeérjen az a minta. Ez az aprólékosság, illetve a repetitív munkára való hajlandóság még mindig jellemző rám, és nagy segítségemre van, de nem érzem, hogy különösebben meghatározna. Egyébként amennyire emlékszem, kisgyerekként igyekeztem azt lerajzolni, amit elképzeltem. Egy fantasztikus vízesést, elefántokat stb., de sokszor csalódott voltam amiatt, hogy nem úgy néz ki a végeredmény, ahogyan a képzeletemben. Később az hozott sikerélményt, ha modell után lerajzoltam dolgokat, majd ezeket fejlesztettem, alakítottam tovább a fantáziavilágom szerint. Nagy vonalakban még mindig ezt csinálom; hasonlóan ötvözöm a hétköznapi világ dolgait, jelenségeit az ötleteimmel, koncepcióimmal.

MJL: Képgrafika szakon végeztél, amire gyakran olyan diákok jelentkeznek, akiket elsősorban a rajztudásuk vezetett el a képzőművészethez. Ez rád is igaz? Hogyan jutottál el addig, hogy képzőművész akarj lenni? Illetve mi volt az első meghatározó élményed a kortárs képzőművészettel, és mikor realizáltad, hogy az túlmutat az emberek fejében élő, 19. századi képen?

MT: Nem művészcsaládból jövök, úgyhogy viszonylag későn lett bármiféle fogalmam a vizuális művészetről. Gyerekként sokat rajzolgattam, de ugyanannyira érdekelt mindenféle más kreatív, kézműves technika is a gyöngyfűzéstől kezdve a papírmasé szobrokon át a varrásig. Lenyűgözött, hogy szinte a semmiből tárgyak jönnek létre. Hogy sima kartonpapírból térbeli formákat lehet létrehozni. Talán azért maradt fókuszban mégis a rajzolás, mert rajzóra van az iskolákban, így ott tűnhet fel, ha valakinek affinitása van az alkotáshoz. Jó esetben, ahogy engem is annak idején, rajzszakkörre íratják be a szülők a gyerekeiket. És persze ott van az is, hogy rajzi készségre van szükség a művészeti egyetemek felvételi vizsgáin. Igen, pusztán rajztudással logikus választás a képgrafika szak. Körülbelül az érettségi tájékán, vakon tapogatózva kezdtem megsejteni, mi az a kortárs képzőművészet. Valamiféle fogalmat alkotni róla talán még később tudtam, amikor az első sikertelen képzős képgrafika-felvételim után bekerültem az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolába. Ott kezdett kinyílni a világ.

MJL: Ma kifejezetten konceptuális műveket hozol létre. Mikor kezdtél eltávolodni a technikaorientált művészeti nyelvtől? Az egyetemen tapasztalt szellemi közeg és elméleti oktatás mennyire volt erre hatással?

MT: Nálam ez pont fordítva kezdődött; sosem éreztem elég jónak a rajzaimat. És most nem szerénységből mondom, de valóban nem voltam kiemelkedő, és éreztem, hogy ennél több kell. Figurákat sosem tudtam túl jól rajzolni, egyszerű formákkal, terekkel és tájakkal kezdtem, és ezeket valamilyen kis csavarral tettem érdekessé. Egyfajta protézis volt a koncepció. Kreatívan megkerülni a problémát. Volt talán egy elég szigorúan konceptualista időszakom, ami az egyetem éveire tehető, de végig fontos volt a vizualitás is. Nem gondolom, hogy az intézmény elvárásai különösebben befolyásoltak volna. Inkább az önbizalmam nőtt azóta, és könnyebben állok oda önkényes vagy intuitív döntések mellé. Ez most azért ilyen, mert én ilyennek akarom.

MJL: 30 éves vagy. A kisgyermekkorodat még teljesen analóg világban töltötted, általános iskolás éveidre azonban már Magyarországot is elérte a digitalizáció, tinédzser korod végére pedig már a közösségi média is megjelent. Szerinted ennek a kettős tapasztalatnak lehetnek lenyomatai a művészetedben, alkotói gyakorlatodban?

MT: Ez egy egészen szerencsés együttállás. Gyakorlatilag abban az iramban fejlődött körülöttem a digitális világ, ahogyan felnőttem, mindig azt nyújtva, amire nekem éppen szükségem volt. Érdekes, hogy kerülöm a digitális médiumok használatát a művészetemben, de nagyon sok esetben utalok rájuk. Időben nehezen elhelyezhető tárgyakat hozok létre, van ebben egyfajta játékosság. Használom a digitalizáció adta lehetőségeket, számítógépen, 3D-modellezéssel tervezem az installációimat, de azok végeredményben mind anyagiak és statikusak.

MJL: Mi a véleményed az Instagramról mint művészeti (portfóliós) platformról? Mit gondolsz, a felület diktálta, megváltozott vizuális fogyasztási szokások alkotóként befolyásolnak abban, hogy hogyan hozod létre a munkáidat?

MT: Valójában hasznos platformnak gondoltam, ameddig nem tolódott el a rövid videók, azaz „reelek” irányába a hangsúly. Illetve az is feltűnt, hogy két-három releváns, általam követett profil posztja után kapok egy reklámot vagy videóbejátszást egy táncoló kiskutyáról. Így amire jól lehetne használni, hogy tájékozódjunk, felfedezzük egymás munkáit a művészeti közegben, vagy esetleg felfedezzenek minket intézmények és elméleti szakemberek, egyre kevésbé használható. A szórakoztatás irányába tolódott el az egész. Persze lehet, hogy csak én vagyok tele kutyás videókkal, és másoknak jobban sikerül távol tartani magukat az Instagram befolyásától. Mindenesetre egyre kevésbé használom szakmai munka bemutatására, mert egyszerűen komolytalannak tartom. Leginkább szórakoztató vagy személyesebb tartalmakat osztok meg.

MJL: Szinte egyből, a diplomád után két évvel felvételt nyertél a doktori képzésre. Ez a gyors átmenet könnyített a pályakezdő lét nehézségein? Az egyetemről kikerülve mennyire okozott problémát megteremteni a feltételeket a művészeti munkához?

MT: Az egyetemről kikerülve gyakorlatilag rögtön tanítani kezdtem. Egy OKJ-s művészeti iskola frissen induló grafika szakán kaptam lehetőséget képgrafikatanárként. Mindaddig nem gondoltam arra, hogy valaha is tanítani fogok, de nagyon megszerettem. Rengeteget fejlődtem emberként és művészként is, sokkal nyitottabb lettem például a befogadói oldal felé. Megélni sajnos nem tudtam csupán ebből, mellette dolgoztam vendéglátásban, nyomdában, ami éppen akadt, és persze folyamatosan pályáztam inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt éreztem, hogy elaprózódik a figyelmem. Vagy nem volt műtermem, vagy amikor már volt, nem tudtam egész napokat ott tölteni, vagy egyszerűen nem maradt pénzem alapanyagokra. Szükségem lett volna egy olyan ösztöndíjra, ami mellett nem kell annyit dolgoznom, és ami legalább részben fedezi a művészeti munka kiadásait. Mivel a Derkó egyik évben sem jött össze, megpróbáltam a doktorit. Úgy érzem, a Doktori Iskola lendített nagyot a pályámon biztosítva a megélhetést és számon kérve az elméleti munkát. Sokkal tudatosabban és koncentráltabban alkotok, és nagy önbizalmat ad az is, hogy végül is a művészetemből élek.

MJL: Alapító tagja vagy a PINCE nevű artist-run space-nek, amelyet 2014-ben hoztatok létre. Az, hogy fiatal művészek saját erejükből elindítanak egy független kiállítóteret, egyrészt példaértékű, másrészt sokat elárul a mai hazai intézményes rendszerről. Milyennek látod a PINCE szerepét a hazai és régiós viszonylatban? Illetve mit gondolsz, milyen körülményekhez kell manapság adaptálniuk magukat a fiatal művészeknek, hogy boldoguljanak az intézményes keretek között?

MT: A PINCE létrejöttének egyrészt az volt az oka, hogy nem láttuk, hogyan lehetne kiállítóként bekerülni az intézményrendszerbe. Így létrehoztuk a saját intézményünket. Szépen lassan megismertek minket – nemcsak mint szervezőket, de mint művészeket is. Nem lehet kellőképpen hangsúlyozni a kapcsolatok jelentőségét, amikor a szcénában való érvényesülésről beszélünk. Úgy érzem, a PINCE-ben végzett munkám nemcsak azoknak a művészeknek segített, akiknek kiállítási lehetőséget adtunk, hanem a megszerzett tapasztalatokon és kapcsolatokon keresztül nekem is. A sokéves munka kifizetődni látszik, habár sosem ez volt a cél. De valahol ezekben az alulról szerveződő együttműködésekben hiszek, amelyek kölcsönösen jók mindenkinek. Azt gondolom, és ez persze nagyon klisés, hogy összefogásra van szükség. Egymás segítésére, nem könyöklésre. Nem a saját érdekeket kell szem előtt tartani, hanem a közöset, hogy legyen progresszív kulturális élet Magyarországon. A körülmények ezt egyre jobban megnehezítik, úgyhogy fontos lenne felismernünk, hogy egy csónakban evezünk.

MJL: 2013-ban kezdted az egyetemet, ez az időszak komoly kultúrpolitikai változásokkal terhelt időszak volt. Hatással volt-e ennek a miliőnek a tapasztalata a saját alkotói stratégiádra, attitűdödre?

MT: Kevéssé hagyom, hogy az aktuális történések hatással legyenek a munkámra. Nevezhetjük ezt apolitikusságnak, de amikor egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülnek a művészek, valahol politikai állásfoglalásnak élem meg azt is, hogy én csak azért sem foglalkozom politikával a műveimben, hanem számomra sokkal érdekesebb, mondjuk úgy, elvontabb témákkal dolgozom. Olyanokkal, amelyekről azt gondolom, hogy azokkal egy ideális világban is érdemes lenne foglalkozni. Ebből nem engedek.

MJL: A közösségi média révén anélkül is el vagyunk árasztva művekkel, hogy egyetlen kiállításra is elmennénk. A PINCE miatt te még intenzívebben nyerhetsz betekintést rengeteg alkotó munkásságába. Mennyire van ez rád hatással? Mennyire befolyásolnak, inspirálnak azok a tendenciák, amelyeket más művészek munkáin látsz?

MT: Egészen biztosan hatással van rám minden, amit látok. Ha nem is tudatosan, de reagálok más művészek munkáira, szemléletmódjára. Átveszek bizonyos elemeket, és beépítem azokat a saját munkámba. Olyan ez, mint a nyelv. Egy csoportnak akaratlanul is kialakul egy megkülönböztethető, saját nyelvezete. Ha valaki elkezd használni egy ismeretlen szót a környezetünkben, észrevétlenül is beépítjük a szókincsünkbe. De a trendeket illetően talán szigorúbb vagyok. Azért, mert valamilyen stílus vagy teória most éppen nagyon megy, nem kell felülni rá. Ezek jönnek-mennek.

MJL: Amellett, hogy fontos számodra a munkáid vizuális és technikai kvalitása, a tartalomra is nagy hangsúlyt fektetsz. Mennyire számít neked, hogy tiszta, világos koncepcióra építsd fel a művedet? Illetve mennyire fontos számodra, hogy ne csak vizuálisan, de tartalmilag is megragadja a munkád a befogadót?

MT: A tiszta, világos koncepció talán egyre kevésbé fontos, a tartalom annál inkább. Az, hogy ebből mennyi jut el a befogadóhoz, az kitalálhatatlan. Az érthetőség, ezzel együtt a leírhatóság nem célom, sőt azokat a helyzeteket keresem, amelyekben a befogadó nem lehet biztos, hogy megértette a kiállítást. Nem hagyja nyugodni, újra és újra eszébe jut, kérdéseket fogalmaz meg. Nem tudja teljes biztonsággal kijelenteni, hogy ennek a munkának ez és ez a lényege. Ilyesfajta „megragadásra” törekszem.

MJL: A szöveg mint vizuális művészeti eszköz a munkásságod fontos eleme. Doktori kutatásodban is a képzőművészeti alkotásokon megjelenő szövegek szerepét vizsgálod. De mi a véleményed a művek „mellett” elhelyezkedő szövegekről? Számodra fontos az, hogy szövegesen is artikuláld a munkádhoz kapcsolódó gondolataidat? Ezek a szövegek inkább kapaszkodót nyújtanak a műhöz vagy kiegészítik azt?

MT: Szerintem fontos a szöveg jelenléte a kiállítótérben. Én az a típusú befogadó vagyok, aki először olvas, csak azután nézi meg alaposan a műtárgyakat. De nem gondolom, hogy ennek feltétlen így kell lennie. Sok esetben nincs is szükség szövegre, és a szöveg jelenléte csak elvesz a mű jelentéséből. Vannak olyan esetek is, amikor elengedhetetlen a szöveg, különben teljesen el lennénk veszve a mű értelmezésében. Szóval azt gondolom, hogy egyrészt a mű jellegétől függ, de a művésznek mindenképpen nagyon tudatosan kell eljárnia a szöveg jelenlétét illetően. Legyen eldöntve, hogy mit fogalmaz meg írásban és mit nem. Az sem jó, ha valami feketén-fehéren le van írva, de a teljes homály sem megoldás.

MJL: A generációkutatók megközelítőleg az 1980–1995 között születetteket azonosítják Y generációsként. Születési éved szerint még az Y generációhoz tartozol, de közel vagy a Z-hez is. Hogy látod, meg lehet szignifikánsan különböztetni ezt a két korosztályt egymástól? Hogyan jellemeznéd sajátodat?

MT: Nem generációs különbségeket látok, inkább felfogásbeli szakadékokat, sokszor életkortól függetlenül. Biztosan lehet tenni érvényes megállapításokat a témában, de nem bocsátkoznék ilyen általánosításokba.

Az interjúsorozat a ÚNKP Felsőoktatási Doktori Hallgatói Kutatói Ösztöndíj támogatásával valósul meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap jóvoltából.