ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

Elveszíteni a személyes képet
Csontó Lajos: Egybeesés

Csanádi-Bognár Szilvia

Mark Fisher a Kapitalista realizmus című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy a 2000-es évek emberének memóriája olyan, mintha folytonos újraírásban működne. Mintha az utóbbi évtizedekben világossá vált volna, hogy a Nietzsche által az életigenlés nélkülözhetetlen technikájaként felismert emlékezés és felejtés dialektikája váratlanul sok vakfoltot hagyna maga után, amelyben a memória folytonos jegyzetelés és nyomozás segítségével próbál elbeszélni egy lehetséges életet. Ebben a jegyzetelő és nyomozó igyekezetben jó szolgálatot tesznek a képek, az a sok száz meg ezer fotó, amit évente önmagunkról és a bennünket körülvevőkről, a fontos és egyre kevésbé fontos események tömkelegéről készítünk és osztunk meg. Ezek a képek nemcsak fényesítik a memória fakuló adatait, de rájuk is telepednek, és észrevétlenül alakítják azokat. A képi kultúránk egyre inkább görgetett nyomok túlfogyasztásában működik a nyomok mögötteseinek felismerése nélkül, az emlékezet folyton éhes újratöltésével.

Csontó Lajos: Egybeesés ╱ Ferenczy Múzeumi Centrum ╱ PhotoLab, Vajda Múzeum

Csontó Lajos: Egybeesés ╱ Ferenczy Múzeumi Centrum ╱ PhotoLab, Vajda Múzeum

Csontó Lajos Egybeesés című kiállítása ezt az átalakulást dolgozza fel a fotós saját, évtizedek alatt gyűjtött képeinek újrajátszásával. Az Egybeesés cím véletlen együttállásokra utal; technikai értelemben olyan egymásra világított képeket jelent, amelyek valamilyen asszociáció révén illenek össze, noha eredendően időben és térben nagyon távol álltak egymástól. Megfontolandó a nyilatkozat, amit Csontó a kiállítás bejáratánál futó interjúban tett a képi fordulat újabb stádiumával kapcsolatban. Úgy véli, a változást leginkább egyfajta új képértelmezési kényszer meglétével lehet jellemezni, amelyben a képfogyasztás gyorsulása alig követhető. Ez a folyamat átalakítja a befogadást, ami annyit jelent, hogy a néző már nem időz el a feldolgozásnál, csupán rápillantásnyi az a figyelem, amit a képekre fordít. Csontó Lajos úgy véli, ami a nagy számú mobilos fotózás és görgető befogadás közben elvész vagy ellehetetlenedik, az nem kevesebb, mint az a kép, amit egykor személyesnek hittünk. A fotózás esztétizáló és egyben individuális megközelítése, amely önmagával szemben követelményként állította, hogy ki tudja fejezni az ember egyéni érzelmeit, a saját élethelyzet specialitását és egyedi meglátást biztosítson a közönség számára. A képek sokasodásának logikus következménye azonban nemcsak egy új befogadói attitűd létrejötte, hanem a különböző képtípusok és képi konvenciók megszilárdulása is. A jelenség nem új, kezdetét vette már lényegében a házi fényképezés születésével. Mégis, a valaha volt legnagyobb fényképgyűjtemény, az internet képi világa szembesített csak bennünket azzal, hogy amit korábban egyedinek hittünk, az sem volt egészen az, annak is meg voltak a beállítási módszerei, a képszerkesztési előzményei. E belátás birtokában az Egybeesés nem akar egyéni vagy személyes képeket felmutatni, ha egyszer nemigen lehet. A művész úgy kezeli a saját gyűjteményét, mint egy képbankot, ahonnan kiemelhet, és amelynek az elemeit újraillesztheti a pillanat kénye szerint. Sokszor nem is a saját fotóit használja ehhez, hanem netről letöltött képeket, s ezek olyan tökéletesen keveredtek, akár búza az ocsúval; a szétválogatásukhoz szükséges képesség nem áll a rendelkezésünkre. A keveredés tökélyre vitelét támogatja, hogy a képek nagyítását Csontó a raszterpontok láthatóvá tételéig vitte. Nem tévedés: raszter. A túlnagyított képen a pixelek csupán homályossá tették volna a képeket, ám a raszter optikai játékot eredményezett. Az egymásra világított képek pöttyök játékában olvadnak egybe, majd válnak szét egymástól, miközben pontszerű összetevőik a felületes pillantás számára elvegyülnek.

Csontó Lajos: Egybeesés ╱ Ferenczy Múzeumi Centrum ╱ PhotoLab, Vajda Múzeum

A fotókon alkalmazott rétegzés visszautal Barthes leveles szerkezetként definiált fotófogalmához, de ugyanakkor egyértelműen el is tér tőle. Ebben a kép (akkor még mint anyag – képpontok és papír) áttetszőnek mutatkozott, ami mögött az „egykor így és így volt” valóságba nyerünk bepillantást. Csontó Lajos képei azonban egészen máshogyan működnek. Olyasmit mutatnak, amiről régóta van tudomásunk, csak olyan elvontan hangzik, olyan valószínűtlennek tűnik a képlet, hogy az ellene való védekezés során minduntalan el is feledkezünk róla. A fotó ugyanis ahelyett, hogy ablakot nyitott volna a világra, épp a valósághoz való hozzáférést tette reménytelenül bonyolulttá. Vagyis a Barthes által megnevezett rétegek közül mi mást, mint a valóságot vesztettük el. Csak a képe maradt.

A falakon installációként elrendezett öt óriásnagyítás korunk öt, kiemelten nehéz témáját emeli ki jól ismert képi klisék alkalmazásával. A jelek elbizonytalanodását, a valóság- és a testtudat elvesztését, az elköteleződés háttérbe szorulását a nomád, a boldogságát folyton a jövőben kereső ember állandó útkeresését, az érzelmi kifejezés és érzelemazonosítás képességével nehezen boldoguló individuum állandó érzelmi betöltetlenségét, valamint a hithez való viszony örök bizonytalanságát.

Csontó Lajos: Egybeesés ╱ Ferenczy Múzeumi Centrum ╱ PhotoLab, Vajda Múzeum

A kiállított képek fekete-fehér nyomtatása egyfajta régiességet, a valóságtól való elemelést érzékeltet, míg a kiállítás alaptémája egyszerre beszél a kultúraelmélet legfontosabb kérdéséről és a mindennapi élet digitális kultúra által kínált, dilemmákat generáló tapasztalatairól. Biztosít ugyan némi esztétizáló finomítást a tárlaton, ám ennek ellene dolgozik a raszterpontos bontás és az egymásra világított képek talányos együttléte. A kijelentés, hogy a személyes kép ideje véget ért, egyet jelent a fotóművészet józanító arcul csapásával. Tehet-e mást a művész, minthogy elemzi a képkorszakot, amelybe beleszületett? Ha már elemez, képes-e önmagára vonatkoztatni a felhalmozott képi kultúra elemeit? És ha a tevékenysége nem teremtő többé, milyen eszközökkel tud túllépni az ismétlésen? Csontó Lajos kiállítása erre az utóbbi kérdésre a memória pontszerű képeinek újrakeverésével válaszol, a memóriazavar frusztrációját kreatív újrarendezéssel próbálja kezelni. Amikor a képeket egymásba játssza, a feldolgozatlan, átpörgetett, értelmét vesztett képi sokaság elemei olyan váratlan együttállásokat hoznak létre, amelyek mellett kénytelenek vagyunk újra elemezni, egyik vagy másik réteghez sorolni a raszterpontokat. Hirtelen lefékezzük a görgetés ritmusát, és változtatunk a beidegződött befogadói technikán.

A kiállítás, noha még nem bontották le, az energiaárak emelkedése miatt bezárt, hamarosan azonban online formában megtekinthető a Ferenczy Múzeum Centrum honlapján keresztül.

A kiállításról készült kisfilm itt elérhető.

Csontó Lajos: Egybeesés
Ferenczy Múzeumi Centrum
PhotoLab / Vajda Múzeum
Kurátor: Kopin Katalin
2022. október 30-ig

Pin It on Pinterest