Feljegyzések a pálmaházból
Kezdetben volt a kert II.

Tayler Patrick

A kövér pálmalevelek alatt, a látóterünket szurkáló kaktuszok pazar tripjével szembesülve, a húsevő növények zsíros fénycseppjein csüngve, a növénnyé változó víz és fény koncentrált csendjében mindez a természetről való privát reflektálás táptalajává válik, a világgal történő összefonódás színterévé, ahol védett körülmények között találhatunk rá ökológiai sejtéseink egy-egy újabb kapcsolódási pontjára.

Ez a Kezdetben volt a kert című kiállítássorozat kontextusa, mely második alkalommal ad otthont helyspecifikus utópiák és disztópiák megfogalmazásának a 250 éves Füvészkert tereiben. A kiállítás ez alkalommal is a DESIGN-INSTITUTE és a Füvészkert közös fejlesztési projektjének keretein belül – illetve az Artbrunch programsorozattal kiegészülve – jött létre. Míg az előző alkalommal többek között Benczúr Emese aranyló térversét, Fajgerné Dudás Andrea hernyóegytálételének rokokó szervírozókészletét, Kárándi Mónika impozáns velvícsiaszentélyét, Horváth Gideon kézzel és elméletekkel átgyúrt, taktilis méhviasz objektumait, Mátyási Péter családi portrécsarnokot alkotó növényképeit, Tranker Kata humán és non-humán határait elbizonytalanító, érdes felületű, figuratív szobrait és Vető Orsolya Lia organikus absztrakciót hibrid képszövetté alakító bioromantikus pszeudogesztusait fedezhette fel a befogadó a különböző osztályoknak, családoknak és nemzetségeknek szánt épületekben, addig most egy sor újabb intervenció felkeresése várja az idelátogató művészet- vagy természetkedvelőket.

Az idei kiállítás kurátori vízióját Oláh Orsolya festőművész és Kavalecz Eszter designer fogalmazták meg. Az előző etaphoz képest talán elmondható, hogy a globális történésekkel összhangban – vagyis annak súlyát nem tagadva – az idei kiállítás sötétebb, váratlanabb perspektívákat vetít fel a látogató számára azzal egyidejűleg, hogy az abszurditás, a humor – mint a szellemi túlélés záloga – is nagyobb szerepet kap. E kettőség révén bizonyos kontrasztok is kiemelkednek a befogadáshoz elkerülhetetlenül hozzá tartozó bolyongás során.

Bolla Szilvia vízfelszínbe merítkező, Oh, my howling bladder speaks to me at dawn, The future is where the body ends, Chapter I. című művének szimbolista tekergése, liánokra bomlása a víz és a mesterséges beavatkozás organikus egységét adja. Bolla testszerű gépezete egyetlen keskeny vízsugárban sírja el bánatát, miközben áthatja a sérülékenység elengedésének poszthumán melankóliája. A test mozdulatainak megidézése révén a figura absztrakciója egy pulzáló körforgás részévé válik. A húsevő növények tikkasztó közegében kiemelkedik a mű fojtott agresszivitása és annak költői tartománya. A lágyszárúak hajlongását imitáló mesterséges anyagok ornamentikája a víztükör langyos síkjába íródik.

Stark Attila teljes vállmozdulatokkal felvázolt vadállatainak – Safari-széria – regresszív, bugyuta bája szétrobbantja a felnőtt valóságsík minden spekulatív diskurzusát. A tereket elárasztó, burjánzó flórához hozzárendeli a hiányzó faunát. Stark lényei különböző pontokon bukkannak fel: egy majom a bambuszerdő fás hajtásai között mutatványozik, míg a kaktuszok szűk környezetében és pár ajtónyitással arrébb bumszli lábú neonlények vibe-olnak egyiptomi oldalnézetben – a képsíkban vagy abból kitáncolva. Rendszertani szempontból is kulcsfontosságú vonásaik olykor kerekké simogatott formavilágukban oldódnak fel, a tekintetek komikusan egymás mellé csúsznak. A helyszín nemcsak számunkra szokatlan, hanem ezeknek a lényeknek is újszerű: a szúrós nyelvvel rendelkező struccdinoszaurusz hófehér hátterén még látszanak az olló útját jelölő, szaggatott vonalak.

Stark apró termetű nagymacskái védik Ulbert Ádám három, lebegve installált festményét, melyek a Megnevezetlenek-sorozat részét képezik. A képeken ábrázolt, csápokkal tapogatózó lények növény és állat közötti entitások, melyek finoman oszcillálnak a síkmetszet tipologizáló sziluettfétise és az érintetlen, ismeretlen lény külső burkának sértetlensége között. Mintha tudnánk, hogy mit látunk, de nem lenne rá megfelelő szavunk: a megnevezés aktusának brutalitását Ulbert egy empatikusabb irányba tereli, ahol a definiálatlanság ad biztos menedéket a motívumok számára. A képek az Ulbertre jellemző homályosan magabiztos, nagyvonalúan lomha stílusukkal az üvegház fényeiben bizonytalan térbeliséggel úsznak elénk.

Kiss Tibor teljes színskálát átölelő, Chateau című sorozata talált fóliák hiperesztétizált felületein bontakozik ki. Amikor elsétálunk a művek mellett, a lakkfilc rajzokkal borított síkok berezonálnak egyfajta audiotrackkel egészítve ki az intenzív vizuális élményt, miközben madarak csicsergését is hallhatjuk. Hasonló „kulturális ütközőzónát” tapasztalunk, amikor a felületek technoérzékiségét és a motívumok antikvitásból öröklött vonalkultúráját egyszerre nézzük: a gigantikus vázákba tűzött vágottvirág-csokrok szolid abszurditását csak a geometrikus fénysíkokra bomló felület kavalkádjában megbújó emberalakok pózolása fokozza.

Szinte tökéletesen ellentétes esztétikai terepen szökkennek szárba Kis Róka Csaba brutális asszemblázsai. A szomszédos háború hatására készült művek tudatosan szegényes anyaghasználatukkal, vállaltan DIY-jellegű összetákoltságukkal eszünkbe idézhetik azokat a kolonialista rémképeket, amelyek az „idegen” kultúrákkal szembesülő gyarmatosító tekintet elborzadását fémjelzik. Az új valóságokat totemekkel, istenségekkel megnyitó alternatívák kezdeti félelmetességét emeli ki. Ezekből a traumákból azonban egy-egy közösség fokozatosan felépítheti azt az otthont, amiben a sérülések nyomán kialakul a kollektív lét szellemi alapja. Kis Róka Csaba pálmalevelek alatt installált konstrukcióiban stencilezett vicsorok tűnnek fel, hogy a láncok ipari felcsillanásaival, a parókák plasztik vízesésével együtt egy disztópikus vízió kellékeivé váljanak. A Welcome to the Orkland (2022) című installáció a művész számára az „elbeszélhetetlenség kísérleti modelljeként” nyer értelmet.

Tóth Márton Emil kádakban fürdőző tojásférgei kopottas, kibernetikus lények. A vízvezetékszerű belsőségekkel rendelkező férgek húsos burka mögött konstruktivista szerkezetük bukkan fel. Elsőre talán nem is tűnik fel, hogy műveket látunk, és nem valamilyen haldokló élőlényt. A vízben szétterülő, abból kibukkanó egyéniségek a növények friss hajtásaival és elöregedett, fokozatosan leváló részeivel egyaránt párhuzamba kerülnek. Talán már évezredek óta tűrik az időjárás-változás kihívásait. A kádakba installált, hengertestű entitások központi helyen, a pálmaház bejáratával szemben fogadnak minket, azonban kisebb, fallikus társaikat csak akkor vesszük észre, ha a térdeink alatti régiót is végigmustráljuk.

Tóth műveinél megtorpanva a Fuzzy Earth művészduó – azaz Gedeon Tekla és Sebastian Gschanes – lebegő sátra is fölénk magasodik, másrészt Süveges Rita maratott tükreit is megpillanthatjuk. A Fuzzy Earth Pollen, Kókusz és Fitolit (2022) című, szószékszerű, barokkos textilszobrának felületén, mely az égbe szökő óriáslevelek horizontján bukkan fel, egy spekulatív fikció szimbolikája bontakozik ki, mely a társadalom romboló tevékenységének állít emléket, megnevezve azt a három dolgot, ami a pusztulás után visszautal a hajdani növénykultúrák gazdag együttmozgására. A Füvészkert megőrző funkcióját is játékba hozó mű kiemeli az ökológiai válság feszültségét, és azt mitológiai síkon beszéli el.

Süveges Rita a helyszín belső dinamikáját a művéhez kapcsolódó koncepcióját a következőképpen fogalmazta meg: „A Füvészkert, amely eredetileg gyógynövények orvosi célú bemutatására alakult, mára a benzingőzős főváros aprócska, ám annál egzotikusabb utazást kínáló, zöld oázisa. Egy mesterségesen épített és fenntartott táj, amely mégis a legtermészetesebb zöld felület a pesti betonban.” Süveges ökológiai-elméleti-festészeti-képzőművészeti tevékenységét ezúttal helyspecifikusan installált, maratott tükrökkel egészítette ki, melyek különböző evokatív fogalmakat és kifejezéseket – Polyculture, Luxury of Diversity és Dark Green – eresztenek át és tükröznek vissza a környezetre, egymásra olvasva a diskurzust és a diskurzus tárgyát. A pengeélesen kirajzolódó, áramvonalas objektumok megbontják a környezet flowját, de precíz sziluettjükön belül továbbáramlik a zöld hajtások, levelek pazar végtelenje. Süveges művei kapcsán a növény- és állatvilág a rejtőzés és feltűnés kettős dinamikája által meghatározott túlélési ösztöne kerül játékba, míg a fogalmi szféra megszólítása révén az emberi kultúra párbeszédeken keresztül alakuló szövevényének kurrens dilemmái is felmerülnek.

Oláh Orsolya installációja e tereken kívül, a virágzó japánkert melletti kastély oldalára kúszik fel. Konceptuális értelemben felfoghatjuk a kiállítás egyik lehetséges kijárataként is. A művész textillétrája, mely egy borostyánnal benőtt, vakablakszerű építészeti elemhez vezet, a felfelé törés lehetetlenségét költői és humoros módon tárja elénk. A vár, erőd, kastély motívumát feminista kritikai nézőpontból vizsgáló művész ikonográfiai műveletek sorozatán keresztül egy virág, az írisz – szinte csak színéről beazonosítható, léptékében kolosszálissá növesztett – képmását hímezi vastag szálakkal a létra kilenc fokára. Az ironikusan Látványos lehetőség (2022) címre keresztelt installáció egyik fontos előképe Csapody Vera, aki a magyar botanikai illusztráció fontos, ám a képzőművészeti diskurzus szempontjából elhanyagolt terület képviselője. Az írisz ábrázolását is az ő művéből emelte át Oláh Orsolya, így is jelezve az alkotókat – a konceptuális célok eltérése ellen is – láthatatlanul összekötő szálakat.

A kiállítássorozat a helyspecifikus kísérletezés egyik legizgalmasabb laboratóriumává nőtte ki magát Budapesten, mely ráadásul a Füvészkertben sziporkázó zöld mágiához is közelebb ránt minket. A whitecube terek sterilitása helyett itt végre banánlevelek keretezik gondolatainkat.

▬▬▬▬

Kezdetben volt a kert II.
ELTE Füvészkert
2022. április 23. – május 31.