Felkészülés az elképzelhetetlen eljövetelére
A dolgok önmagukba való visszahúzódása Hiperkapitalista átalakulás
Azokat a jelenségeket, amelyeket továbbfokoz a járvány okozta karantén, eddig is észrevehettük a komplex technológiai körülmények közötti életmód kapcsán: az online kapcsolattartás fokozódását a különböző virtuális randiszimulátoroktól kezdve a különleges, az interneten át kontrollálható szexjátékokon át egészen a digitális oktatás programjáig, amely az iskolába vinné be a különböző technológiai újításokat. Az elszigetelődés, a szeparáció, az elkülönülés, az elmagányosodás vagy az öngyilkossági ráták potenciális növekedése mind olyan jelenségek, amelyek amúgy is jellemezhetik a hiperkapitalizmus felgyorsult, Jonathan Crary kifejezésével élve 24/7 állapotát.

Új Művészet: Egyes vélemények szerint az emberiség bármihez tud alkalmazkodni. Akár az antropocén okozta új világhoz is azáltal, hogy változtat életmódján?
Horváth Márk: Az emberiséget mint homogén fogalmat túl általánosnak tartom, annak ellenére is, hogy az antropocén mint elméleti keret alapvetően az embernek az ökoszisztémára és a bolygóra gyakorolt drámai hatásából indul ki. Azonban még az ilyen túlzottan is leegyszerűsítő megközelítésben is lehetőség van a differencia felfedezésére, hiszen beszélhetünk geológiai, Föld-rendszerelméleti vagy egy komplexebb, interdiszciplináris antropocénfogalomról, de nem feledkezhetünk meg az antropocéndiskurzuson belül elkülönülő szűk és tág antropocénértelmezésekről sem. Sőt, az antropocénelmélet, miközben rámutat az ember geológiai erőként való hatásaira, felhívja figyelmünket azokra a kiszámíthatatlan, kaotikus hatásmechanizmusokra, amelyek a Föld-rendszer komplexitásából és a különböző szférikus, bolygószintű rendszerek működéséből következnek. Az antropocént tehát nem csupán egy rendszer működésében beálló apróbb zavarként vagy eseményként kell megközelítenünk, hanem a fogalom maga utal valami nyugtalanító megszakítottságra, megzavarodásra.
Azt is mondhatnám, hogy a világ radikális heterogenitására való ráébredés és a nonhumán jelenségek drámai hatásai kényszeríthetik változásra az embereket, az emberek bizonyos csoportjait. Azonban mint poszthumán teoretikus nem tagadhatom le azon meggyőződésemet, hogy a korai 21. századra az ember fogalma nagyon összetett módon alakult át, olyan széttartó és nehezen rendszerezhető irányokba, amelyekre a különböző poszthumanizmusok kínálhatnak leírási kísérletet, és amelynek a bemutatására A poszthumanizmus változatai című könyvünkben vállalkoztunk. Azonban átfordítanám az ok-okozat felvetést, hiszen sokkal inkább egy természetkulturális horizonton végbemenő komplex transzformációról beszélhetünk, amely amúgy is a digitalizáción, technomediális folyamatokon keresztül átalakuló emberfogalmat kezdte ki mindinkább.
Álláspontom szerint az átalakuló, posztantropcoentrikus vagy a kortárs filozófiában végbemenő nonhumán fordulat egyszerre irányítja figyelmünket az externalitás, a kívüliség, a nem emberi valósághorizontjára, és egyszerre képes támaszokat nyújtani az emberfogalmak burjánzó, kaotikus sokszínűségére, amely könnyen zavarba hozhat bennünket. Egyszerre kell ezen egymásba átúszó jelenségegyütteseket vizsgálnunk, tehát a természetkulturális viszonyok átformálódása nem leválasztható a technotudományos struktúra által hajtott hiperkapitalista átalakulásról, amely folyamatosan újraírja azt, hogy mit is jelent embernek lenni. Elkötelezett híve vagyok a jelen ezen kaotikus átrendeződéseihez való nyitott hozzáállásnak. Olyan elméleti keret kidolgozására van szükségünk, amely képes lehet egyszerre a valóság radikálisan átformálódó sajátosságainak visszatérését realista módon megközelíteni, miközben a spekuláción és az experimentáción keresztül fel tudja tárni ezen valóság radikális idegenségét, megközelíthetetlenségét vagy Graham Harman szavaival élve a dolgok önmagukba való visszahúzódását.
ÚM: Az antropocénre mint földtörténeti korra válaszokat adó irányvonal a non-humanizmus és a poszthumanizmus alapján való gondolkodás lehet?
HM: A különböző posztantropocentrikus megközelítések a vizsgálódás középpontjába állítják a különböző nonhumán ágenciákat, a kőzeteket, az üledékes lerakódásokat, a nonhumán állatokat, a légszennyezést vagy éppen az élő és élettelen határán álló vírusokat. Azonban egy metafilozófiai szemponttal is élnék. A gyors és leegyszerűsítő válaszkísérletek helyett a kérdések fokozását, a bizonytalanság növelését is szolgálják a különböző poszthumán megközelítések. A kíváló poszthumán teoretikus, Stefan Herbrechter szerint az elképzelhetetlen eljövetelére kell felkészülnünk, ehhez azonban spekulációra, radikális nyitottságra és valódi posztantropocentrikus perspektívára van szükség, amely miközben részletesen elemzi és vizsgálja önmaga teoretikus és filozófiatörténeti előzményeit, nem fordít hátat az új jelenségeknek.
Az olyan szerzők szerint, mint Clive Hamilton, Christophe Bonneuil vagy Francois Gemenne, az antropocénre kizárólag a természettudományok felől érkezhet adekvát válaszkísérlet, és elsősorban a geológia és a Föld-rendszer tudományok felől várnak megoldást az ökológiai válságra. Ez a megközelítés azonban nem jellemző az egész antropocéndiskurzusra. A természetkulturális viszonyokra, a természettudományos felfedezésekre nyitott humántudományos megközelítések viszont szükségesek ahhoz, hogy a humántudomány megfelelő szakértelemmel és felkészültséggel tudjon válaszlehetőségeket nyújtani az antropocén metakrízisére. Az olyan új irányzatok, mint a spekulatív vagy kritikai poszthumanizmusok, a spekulatív realizmus vagy az új materializmus, képesek lehetnek párbeszédet folytatni a természettudományos, szűk antropocénparadigma képviselőivel is, miközben érvelhetnek egy tágabb transzdiszciplináris megközelítés érdekében is. Nem divatos posztmodern neologizmusokként vagy zavaros szómágiákként kell kezelnünk a különböző poszthumanizmusokat, hanem a jelen radikális újszerűségére és az antropocén metakrízisére adott olyan válaszkísérletekként, amelyek heterogén válaszaikkal és érdekfeszítő felvetéseikkel kinyithatják a humántudományokat szélesebb közönség előtt is.
Mindezek ellenére inkább a kérdésfeltevések és a válaszkísérletek kaotikusságának valamilyen furcsa izgalmáról beszélnék, és nem lennék olyan elhamarkodott, hogy egyértelműen kijelentsem hogy a poszthumanizmus vagy a spekulatív realizmus lehet az az irányzat, amely megtalálhatja a választ korunk égető kérdéseire. De a kérdések feltevésében, a válság megértésében és kialakulása okainak feltárásában elengedhetetlen segítséget nyújthatnak ezek az új irányzatok.
ÚM: Hogy megértsük, a jelenlegi helyzet milyen következményekkel járhat, figyelmünket érdemes a jelent megelőző hosszadalmas, indukáló folyamatra irányítanunk ahelyett, hogy utópikus jövőképeket vázolnánk fel?
HM: Az antropocén kezdőpontjával kapcsolatos dilemmák nemcsak azért fontosak, mert sokat elárulnak a különböző antropocénfogalmakról és -értelmezési keretekről, hanem mert a jelen kort egy nagyobb történeti perspektívába szituálják. Horn és Bergthaller szerint az antropocén történetileg helyezi el a jelent úgy, hogy egy törést vagy szakadást vezet be a megszokott temporalitásokba, amely azonban – ellentétben a posztmodernnel – nem a jelen fragmentáltságához vezet, hanem a mélyidő és a múlt rekonceptualizációjához.[1] Lényeges arra is utalnunk, hogy az antropocén történeti definiálása párhuzamosan megy végbe a fennálló geológiai nomenklatúrába történő elhelyezésével. Így ha a koronavírus járványt az antropocén mint metakrízis részeként kezeljük, akkor kapásból egy jóval kiterjedtebb temporalitással állunk szemben. Nézetem szerint az vezethet a COVID–19 kapácsán mélyebb megértéshez, ha a jelenségegyüttes komplexitása mellett azt hosszabb folyamatok során vizsgáljuk egy olyan teoretikus keret segítségével, amely reflektál a saját történetiségére, fogalmi előképeire egyaránt. A jelen kaotikus állapotai közepette egy ilyen önreflexióba hajló fogalmakon történő leírása a természetkulturális viszonyoknak előbbrevaló, mint egy utópia felvázolása. Miközben az olyan elméletek, mint a sötét ökológia vagy az úgynevezett sötét pedagógia, próbálnak támaszokat is kínálni azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetséges élni a jelen megváltozott és átformálódott körülményei között. Az ökológiai válságra és az antropocénre visszatérvén, Crutzen és Stoermer a 18. századhoz, egészen pontosan a gőzgép feltalálásához kapcsolja az antropocén kezdetét. Ezzel szemben Morton a letelepedett mezőgazdaság kialakulását nevezi meg kiindulópontnak, ami nagyjából 7000–8000 éve volt. Hamilton és szerzőtársai is kiemelik a mezőgazdaság döntő szerepét az antropogenikus klímaváltozás kapcsán, azonban kevés bizonyítékkal rendelkezünk azzal kapcsolatban, hogy az ilyen korai emberi hatások milyen fokon is befolyásolták a bolygó egészének klímáját. [2] Parikka kifinomult módon nem kíván túl szigorúan eljárni a kezdőpont kijelölésében, ehelyett több olyan pontot jelöl meg, amelyek erőteljesen változtatták meg a Föld biokémiai folyamatait és fizikai viszonyait. Emellett vannak olyan teoretikusok, akik a korai antropocént támogatják, tehát egészen a mezőgazdaság, a letelepedett életforma kialakulásáig vagy a tűz feltalálásáig kell visszamennünk ahhoz, hogy megértsük napjaink ökológiai válságát.
ÚM: A kialakult válsághelyzet milyen fontos kérdéseket ír át, hoz mozgásba? Érdemes egy új elméleti keret felől vizsgálni bizonyos aktualitásokat?
HM: A koronavírus által kiváltott helyzet elemezhető sok perspektívából. Beszélhetünk a neoliberális kapitalizmus kríziséről, amelyet a kapitalocén megközelítés vethet fel, leírhatjuk a válságot a nonhumán állatokkal való erőszakos, elnyomó bánásmódként, az „antropológiai gép” túlműködéseként vagy a fallogocentrizmus kirekesztő eljárásából fakadó válsághelyzetként. Ezen utóbbi felvetéseket egyértelműen az animal studies képviseli leginkább.
De felvethető, hogy a nemzetközi kereskedelem, az egzotikus állatok, a különleges fogások, a nemzetközi kommunikációs csatározások, a biolaborok, a gyógyászati készítmények és a tömegturizmusból összeálló komplex elrendeződés, amit koronavírus-járványként nevezhetünk meg, a komplexitáselméletek vagy Latour „cselekvő hálózat” elmélete felől érthető meg leginkább. A nyájimmunitás elmélete kapcsán beszélhetünk egy a neoliberális kockázatokra építő biopolitika poszthumán sajátosságairól is. Szerintem a krízis jelenlegi állapotában jobban tesszük, ha ezt a sokféle szempontot megpróbáljuk egyszerre megvizsgálni, átgondolni, és nem köteleződünk el túlságosan hamar egyetlen megközelítés mellett sem. Nem kívánom azt állítani, hogy a filozófiai és esztétikai munkáimban alkalmazott teoretikus keret lenne az egyetlen járható út a járvány megértéséhez, de bizonyos szempontokra izgalmasan mutathatnak rá ezek az újszerűnek ható megközelítések. Eleve a különböző poszthumanizmusok között is olyan jelentős eltérések vannak, hogy nehéz lenne egyetlen közös nevezőt találnunk a járvány kapcsán. Egyes nonhumán-poszthumán elképzelések vagy nihilista megközelítések könnyedén javasolhatnák a járvány elszabadulásának fokozását, mint a túlnépesedett emberiséget csökkentő és ezzel az emberiség ökológiai lábnyomát és terhét visszafogó eljárásmódokat. Elég David Benater Better Never to Have Been című antinatalista analitikus filozófiai művére vagy Patricia MacCormack The Ahuman Manifesto. Activism for the End of the Anthropocene című fontos könyvére gondolnunk.
ÚM: Annak felismerése, hogy úgymond poszthumán kondíciók között élünk, kikényszeríti, hogy alapvetően változtassunk az emberről és a környezetéről való gondolkodáson?
HM: A fontos poszthumanista teoretikus, Donna Haraway Chthulucén-fogalma rámutat, hogy az ember különböző nonhumánokkal és dolgokkal alkot kibogozhatatlan hálózatot. [3] Haraway több fogalmat is megalkot az ökokrízis horrorisztikus természetkulturális valóságra. Az antropocén fogalma mellett bevezeti a chthulucén elnevezést is. Az összetett természetkulturális viszonyok közötti létezés belátása elengedhetetlen akár a koronavírus megfelelő megértése kapcsán is. Francesca Ferrando poszthumanizmusról szóló, bevezető igényű könyvében egy külön fejezetet szentel a poszthumanizmus és az antropocén kérdéskörének és a két fogalom kapcsolatának. Ferrando szerint az antropocentrizmus problematikussága az a kulcsmomentum, ahol a két teoretikus irányzat legszorosabban összefügg. Az ember centralitása nemcsak az individuációt vagy az elkülönülést jelenti a többi létezőtől, hanem ezen episztemológiai kiindulópont erőszakot jelent, amely értelmében a nonhumán másokra van erőltetve. Az antropogenikus környezetváltozás így nem más, mint ezen szisztematikus erőszak geológiai implikációja, amely a természetet és a világ nonhumán alteritásait éri. [4] Ferrando központi állítása az, hogy az ökológiai válságot csak az emberközpontúság dekonstruálásával és meghaladásával orvosolhatjuk, tehát az antropocén korban egy posztantropocentrizmusra van szükség. Az antropocentrizmussal való folyamatos teoretikus küzdelem fontosságára irányítja rá figyelmünket Chakrabarty is. Kizárólag akkor érthető meg az antropocén, ha más kiindulópontból vagy perspektívából tekintünk a világra, amely nem helyezi az embert mindenek fölé. [5] A járvány előli visszahúzódás megmutatja, hogy a valóságot mennyi más dolog tölti meg, és bizonyos állatok visszatéréséről szóló valódi vagy akár hamis beszámolók egyértelműen arra mutatnak rá, hogy az ember nélkül is izgalmas és nyüzsgő a valóság mint olyan. A madarak, a különböző halak vagy a velencei delfinek visszatéréséről szóló fake news képek egyaránt üdvözlik az ember időleges háttérbehúzódását.
A filozófiai poszthumanizmus és a különböző antropocén narratívák mindezen posztantropocentrikus perspektíva kiépítésén dolgoznak. Ferrando felteszi azt a fontos kérdést, hogy hogyan lehet elérni ezt a posztantropocentrikus paradigmaváltást. Egyfelől az ember fajalapú kiemelése problematizálható, másfelől a részben ebből fakadó individuális elkülönülésen alapuló autonómiafogalom is dekonstruálható, hiszen ez a megközelítés „az emberi testnek a Földtől való abszolút mértékű szeparációján alapul.” [6] Ferrando szerint makroperspektívából vizsgálva az ember elkerülhetetlen kapcsolatban van a bolygó különböző rendszereivel, azok nélkül nem lenne képes túlélni. A poszthumanizmusnak az összetett és az ökológiai válság során megváltozott természetkulturális viszonyrendszer fogalmait és teoretikus kiindulópontjait kell feltárnia. Ferrando szerint a felvilágosodás temporalitása és teoretikus megközelítése kevéssé használható az antropocénben, és olyan új elméleti megközelítések kellenek, amelyek képesek megragadni ezt a hibridizációt. [7]
ÚM: Már a globális pandémia megjelenése előtt szemtanúi lehettünk annak, hogy pédául a vizuális design milyen módon reflektált a felgyorsult termelés és fogyasztás problémáira, a rohanó életmód közhelyeire, a humán és ökológiai katasztrófa fenyegetéseire. A Slow Life-jelenség most aktuálisabb, mint „valaha”?
HM: A lelassulást – alapvetően a kapitalizmus folyamatos akcelerációjára történő reakcióként – nem tartom alkalmasnak az egyre gyorsuló és potenciálisan egyre gyakoribbá váló globális pandémiák által felvetett kérdések megválaszolására. Túlságosan bináris, túlságosan reaktív, ha akarom, akár reakciósként is körülírható. A katasztrófának való kitettség sajátos esztétikát hoz létre: „az emberi ágencia utolsó pillanatán keresztül ítéljük meg és fogjuk fel az antropocént.” [8] A művészet olyan vizuális, szenzuális és esztétikai stratégiákat, valamint kifejezési eszközöket kínálhat, amelyeket nem korlátoz a tudományos objektivitás igénye, és a politikai moralizmus sem. [9] Számomra izgalmasabb a művészet és a vizuális design tobzódó heterogenitása és gyorsuló jellege. A lassulás és a teljes leállás mintha csak hirtelen és rövid ideig fenntartható válaszkísérlet lenne, de nem lehet ezen keresztül felelni a kortárs természetkulturális krízisekre.
A vizuális design összefügg a különböző antropocén művészeti kezdeményezésekkel. Az antropocén esztétika nem más, mint az ökokatasztrófának való kitettség vagy a környezeti változás apokaliptikusságában való exponáltság állapota. A művészet így az ökológiai válsággal való szembenézés által keltett bizonytalanságot, azonnaliságot és a vészhelyzet jelentette sürgősséget is képes lehet tematizáni. [10] A poszthumanizmus a jelen sürgető válságjelenségeire, az összeomló ökoszisztémára adott teoretikus megközelítés, amelyre sokkal inkább a gyorsaság, a hirtelenség vagy az azonnaliság jellemző. Mindeközben azonban új elméleti és esztétikai szökésvonalakat is meg akar nyitni. Reakció helyett akció, antiviralitás helyett hiperviralitás. Az antropocénpoétika abból indul ki, hogy a művészet képes olyan „bátor fogalomtársításokat és perspektíva-nyitásokat megtenni”, amelyeket a túlságosan szűk „akadémiai zsargon meggátolna.” [11] A művészet képes reagálni az antropogenikus környezeti változás megrendítő átalakulásai közepette, sőt annak „drámai jellegét is képes megragadni.” [12] Davis és Turpin nézetében az antropocén kaotikus világa képes újraindítani észlelési és érzékelési képességeinket, amelyek új kifejezési módok felé is nyitottak. [13]
ÚM: Ha hirtelen átállunk, és maradunk az online tanulásnál, a home office-nál és a valós szociális kapcsolatok korlátozásánál, az hogyan érintheti a kulturális és azon belül a művészeti életet?
HM: Nyilvánvalóan a digitális technológiák további előretörésével jár együtt, amely amúgy is részét képezi korunk posztmodern kapitalizmusának. Azokat a jelenségeket, amelyeket tovább fokoz a járvány okozta karantén, amúgy eddig is észrevehettük a komplex technológiai körülmények közötti életmód kapcsán: az online kapcsolattartás fokozódását, a különböző virtuális randiszimulátoroktól kezdve a különleges, az interneten át kontrollálható szexjátékokon át egészen a digitális oktatás programjáig, amely az iskolába vinné be a különböző technológiai újításokat. Az elszigetelődés, a szeparáció, az elkülönülés, az elmagányosodás vagy az öngyilkossági ráták potenciális növekedése mind olyan jelenségek, amelyek amúgy is jellemezhetik a hiperkapitalizmus felgyorsult, Jonathan Crary kifejezésével élve, 24/7 állapotát. Azonban a technológia bizsergető forrósága és különös idegensége a hibridizáció és az intimitás új queerformáit nyithatják meg, ezért itt sem tartom szerencsésnek a binaritásokban való gondolkodást. Miközben az emberi kapcsolatok zárójeleződnek, újfajta, amúgy is végbemenő technológiai változások és kiborgizáció lehetőségét megnyitó technointimitások törhetnek elő, amelyekről nem feledkezhetünk meg.
ÚM: Mennyiben meghatározó a média szerepe a kialakult helyzetben? Hogyan tudunk megfelelő módon tájékozódni?
HM: A jelenlegi járvány terjedésében legalább akkora szerepe van a krízismotorként működő médiának, mint magának a vírusnak. A digitalitás virulens működési logikája sok tekintetben hasonlítható egy járványhoz. Azonban ez nagyrészt eddig is így működött, kattintásvadász címek, pánikkeltés és a digitális valóság kaotikus, egyre gyorsuló sajátossága jellemezte az online médiát. A társadalmi gyorsulást a kapitalizmus összeomlásáig fokozó akceleracionista mozgalom perspektívája alapján úgy is megközelíthető a járvány, hogy a lelassuló, visszahúzódó humán jelleg annál könnyebben gyorsuló, virulensebb nonhumán ágenseknek adja át a helyét. A lassuló, elöregedő nyugati társadalmak visszahúzódása a négy fal közé megnyitja a technológia szféráját adaptálódóbb, gyorsabb és a virális realitáshoz alkalmazkodóbb jelenségek előtt.
ÚM: “Nemcsak anyagi mivoltában lesz sérült a Föld a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája. A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásban találunk: a szellemekben, illetve az angyalokban” – mondta még idejekorán Paul Virilio. Az ún. távjelenlét jelenlegi eszkalálása véleményed szerint milyen következményekkel járhat?
HM: Virilio profetikus meglátásai több szinten is értelmezhetőek. Egyfelől a nagy keresztény anarchista teoretikus a modernitás egészét a társadalmi gyorsulás által meghatározott jelenségként írta le, amelynek lényege maga a gyorsulás, és nem törekedik másra, mint további gyorsulásra. A dromokrácia az a rendszer, amely elősegíti a társadalom további gyorsulását. Radikálisan alakul át a bolygó, otthontalanná, áttekinthetetlenné és idegenné válik, és a felgyorsult világról szóló filozófiának ebből az idegenségből kell kiindulnia.
Az olyan kortárs teoretikusok, mint Kroker vagy Land, filozófiájukban továbbgondolják Virilio felvetéseit. Az idegenség, az elidegenedés fokozódása alapvető jelensége az ökológiai válságnak. Morton sötét ökológiafogalma is számol ezzel az idegenséggel, a felbomlóban és összeomlóban lévő bolygón való fennmaradással. Élet és halál egymást fertőzi át, amelyhez képest a vírus élő/élettelen hibriditása csupán részjelenségnek vagy partikuláris megnyilvánulásnak tekinthető. Virilio alapján úgy érezhetjük, hogy valami kísérteties, radikálisan újszerű, valami megnevezhetetlen járja át a világot, amely felbomlasztja a valóságot, és a bolygó egészét nyersanyaggá degradálja. A töredékes gondolkodás, a posztmodern teória mintha a szétmart valóság darabjaiból kívánna valami újat megalkotni, amely darabjaiban mégis a feloldódott múltba van beágyazódva. Az emberi jelenlét kirekesztődését álláspontom szerint nagyon korán és drámai erővel írta le Virilio.
ÚM: Krízishelyzetet totalitárius vagy demokratikus eszközökkel érdemes kezelni?
HM: Az eddigi válaszkísérleteimből is kitűnik, hogy alapvetően egy posztantropocentrikus, heterogén megközelítés híve vagyok, az olyan elemzési módszernek, amely a megszokott válaszadási módokon túlmutató, komplexebb módon viszonyul a valósághoz. A vírus, mint egy nonhumán alteritás, egy olyan radikális másság, amely megmutatja, hogy az emberi társadalom nem leválasztható a természetről, az folyamatosan, újra és újra, különböző formában akár hibridizálódva, akár szimulákrumként felüti a fejét. A non-antropocentrikus vagy non-humán fordulat különböző megközelítései sokszor egy lapos ontológiával dolgoznak, amelyhez közelebb állna egy demokratikus krízishelyzet-kezelés.
Azonban a hálózatok alakulása kapcsán arra is érdemes felfigyelnünk, hogy a demokratikus vágyaink vagy elképzeléseink sokszor nem emberi tényezők miatt csorbulhatnak. Természetesen ahogy Agamben és több más filozófus is rámutatott, a kivételes állapotra való hivatkozás komoly biopolitikai és társadalmi kérdéseket vet fel, és hosszadalmas, reflektált elemzést igényel. Ha a koronavírus terjedését Bruno Latour alapján egy cselekvőhálózatként képzeljük el, ahol a különböző aktánsoknak eltérő szövetségesei és hatásai vagy erői vannak, akkor jelen esetben a Covid–19 elkerülhetetlenül is központi tényezőnek tűnik. Természetesen nem beszélnék még a vírus diktatúrájáról, de érdemes emlékeztetni magunkat, hogy nem csak az ember cselekszik, és a legtöbb hálózatban nem az ember a legerőteljesebb szereplő. Akkor is igaz ez, ha a különböző antropocén elméletek éppen az ember geológiai tényezővé való alakulását mutatják be. Nem gondolhatjuk azt, hogy a cselekvés kizárólag emberi privilégium, és nem feltételezhetjük azt, hogy az ember minden más tényező, élő vagy élettelen dolog felett képes lehet uralkodni.
ÚM: Akár a saját szakterületed tekintve, milyen alulról építkező, civil kezdeményezések segíthetnek minket majd a jövőben?
HM: Nyilvánvalóan támogatandóak az olyan művészeti, humántudományos és természettudományos kezdeményezések, amelyek a jelen feltárásán fáradoznak, és igyekeznek a közérthetőségnek és bizonyos fokú esztétikai élmény igényének eleget tenni. Több izgalmas kezdeményezést láttam, amely korábbi járványhelyzeteket ismertetett, de említhetem az Urbanomic PlaguePod Live kezdeményezését vagy az Identities LockDown Theory többtíz részből álló sorozatát, a Prae-n futó Poli-p esszésorozatot, amely első részének társszerője vagyok, és a Covid–19-re adott biopolitikai válaszkísérletekkel foglalkozik, illetve figyelemreméltó az Xtrorealm által indított Klímaképzelet Reader is.
Mindenképpen izgalmasak azok a kísérletek, amelyekre legújabb kutatásaim során bukkantam: az antropocén poétikáról, a sötét ökológiáról vagy ökogótikáról szóló esztétikai megközelítések nemcsak elméleti segítséget nyújthatnak, hanem korábbi festmények és klasszikus szövegek a jelen metakrízise által átfertőzött újraolvasását is generálhatják. A félelem és az otthonosság, a bezárkózás és a megnyílás binaritását dekonstruáló megközelítésekre van szükség itt is, és az otthontalanság élvezetéről, az emberi állapot zártságába való transzgresszív megnyílásokat hozó művészeti gesztusokra és kísérletekre. A fantáziánk vírus általi átfertőződöttségének spekulatív kitörései különös örömöt jelentenek számomra.
ÚM: Egy olyan időszakban, amelyben megrendül a médiába és a tudományba vetett bizalom, miben bízhatunk?
HM: Olyan hálózatokon keresztül kell értelmeznünk valóságunkat, amelyben a média átalakítja, átformálja a valóságot, nem is feltétlenül reprezentációról beszélnék, hanem szimulációról. Már több mint fél évszázada beszélnek a spektákulum társadalmáról vagy a szimulációs technológiák által kreált mesterséges vagy virtuális valóságokról. Már a koronavírus kapcsán felmerülő különböző összeesküvéselméletek és furcsa elképzelések előtt is jellemző volt, hogy az emberek egyre kevésbé bíznak a médiában. A digitális média működése sok tekintetben hasonlatos magához a vírushoz és annak ragályos terjedéséhez.
ÚM: Izoláció vagy nyájimmunitás?
HM: Megint a kettősség, megint az oppozíció és megint a túlzottan leegyszerűsítő vagy-vagy merül fel ebben a kérdésben is, miközben mégis jelen állapotunk alapvető problémájára mutat rá ez a kérdés. A kontingencia új poszthumán rezsimjei című tanulmányunkban Foucault biopolitikai meglátásait ötvöztük Levy R. Bryant és Rocco Ronchi filozófusok spekulatív felvetéseikkel, akik az idegenség és az ismeretlenség redukálhatatlanságait nem elfedő töredékes gondolkodás mellett érveltek. A tanulmányban elsősorban a nyájimmunitást mint neoliberális biopolitikát elemezzük, de a technológiával hibridizálódó vagy kiborgizálódó izolációt is érdemes poszthumán perspektívából megvizsgálni.
Eleve sohasem beszélhetünk tökéletes izolációról vagy tökéletes nyájimmunitásról, valószínű ha minden ember eltűnne vagy elpusztulna a járványtól, akkor sem lehetne a sokak által vágyott teljes elkülönülést végrehajtani, hiszen még a halálban való izoláció során is a testek és maradványok különböző furcsa entitások és átformálódások játékának lennének kitéve. Minden nyájimmunitásban ott van az izoláció esélye, és a legteljesebb izolációs kísérletekben is meghúzódik a nyájimmunitás tobzódása. Az online térben terjedő különböző vírusok és férgek kapcsán beszélhetünk az izoláció társadalmának különös nyájimmunitásáról, ahogy a komputerek és a különböző eszközök felfokozott igénybevétele újabb és újabb számítógépes vírusok támadásai során egy virtuális nyájimmunitásra tesznek szert. Sokkal összetettebb a viralitás fogalma is, hiszen a posztmodern társadalom kapcsán Jean Baudrillard számtalan könyvében foglalkozik ezen fogalom sajátosságaival, ahogy Jussi Parikka is.
ÚM: És akkor a végére: milyen jövőképet „jósolsz”?
HM: Az interjúban végig egy metakrízisről beszéltem, azaz az ökológiaválságról mint egy olyan átalakulásról, ami radikális bizonytalanságra kárhoztat bennünket, és beárnyékolja a valóság megannyi aspektusát. A koronavírus-járvány a különböző krízisek sorozatába illeszkedő olyan esemény, amelyet roppant nehéz a jelenlegi helyzetben értékelnünk vagy abból bármilyen mélyebb tanulságot levonni. A töredékes gondolkodás együttjár a túlzottan leegyszerűsítő jövőképekkel szembeni szkeptikussággal.
Nyilvánvaló, hogy a környezethez való viszonyulásunk átalakítása elengedhetetlen ahhoz, hogy fennmaradjon az emberi civilizáció valamilyen formában. De mintha nemcsak a múlt – akár a földtörténeti múlt – kísértene bennünket, hanem a sok összeomlott jövőkép is élőhalottként járna körülöttünk. A szellemek, kísértetek, élőhalottak sejtelmes jelene kiegészül a viralitás láthatatlan fenyegetésével. Visszahúzódásunkkal és háttérbe vonulásunkkal rövidebb vagy hosszabb ideig mi is kísértetté válhatunk, korábbi életünk digitális lenyomataivá. A hiperkapitalizmus inhumán technológiáit magunkhoz ölelve maradhatunk szellemekként jelen a kísérteties és folyamatosan visszatérő jövőképek közepette. Eltűnés és felbukkanás, hibridizációba torkolló visszahúzódás és megfertőződéssel járó feltűnések alkothatják a következő évtizedeket, amelyre a jövő talán túlságosan megszokott kifejezés lenne.
[1] Horn és Bergthaler: The Anthropocene.
[2] Clive Hamilton – Christophe Bonneuil – François Gemenne (2015) Thinking the Anthropocene, 1., In Hamilton – Gemenne – Bonneuil (szerk.), 2015: 1–13.
[3] Donna Haraway: Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene.
[4] Ferrando: Philosophical Posthumanism, 2019: 103.
[5] Dipesh Chakrabarty (2015) The Anthropocene and the Congergence of Histories, 45–46., In Clive Hamilton – François Gemenne – Christophe Bonneuil (szerk.), 2015 The Anthropocene and the Global Environmental Crisis. Rethinking Modernity in a New Epoch (New York: Routledge), 44–56.
[6] Ferrando, 2019: 105.
[7] Ferrando, 2019: 106–107.
[8] Myra J. Hird (2017) Proliferation, Extinction and an Anthropocene Aesthetic, 256., In Jami Weinstein – Claire Colebrook (szerk.), 2017. Posthumous Life. Theorizing Beyond the Posthuman (New York: Columbia University Press), 251–270.
[9] Davis – Turpin, 2015: 3., In Davis – Turpin (szerk.), 2015: 3–31.
[10] Horn és Bergthaller, 2019: 96.
[11] Farrier, David (2019) Anthropocene Poetics. Deep Time, Sacrifice Zones, and Extinction (Minneapolis: University of Minnesota Press), 5.
[12] Uo.
[13] Heather Davis – Etienne Turpin (2015) Art and Death: Lives Between the Fifth Assessment and the Sixth Extinction, 5., In Heather Davis – Etienne Turpin (szerk.), 2015. Art in the Anthropocene. Encounters Among Aesthetics, Politics, Environments and Epistemology (Open Humanities Press), 3–31.
Horváth Márk: Budapesten élő filozófus és kutató, az Absentology és a Poli-p kollektíva társalapítója. Kutatási területe a poszthumanitás, a spekulatív realizmus, a virtualitás és a digitalizáció, az antropocén és a sötét ökológia, illetve Bataille és Baudrillard filozófiája. Legújabb könyvei: A poszthumanizmus változatai (Lovász Ádámmal és Nemes Z. Márióval), A valóság visszatérése (Losoncz Márkkal és Lovász Ádámmal) és Az eltűnés intenzitásai. Fényjátékok és szóródások Szűcs Attila festészetében (Lovász Ádámmal)
Az interjúsorozat további részei itt olvashatóak: