Gulliver utolsó utazása
Koppány Attila kiállítása
Lemuel Gulliver, a nyughatatlan hajóorvos, végleg csömört kapva az emberfaj kárhozatos tulajdonságaitól, utolsó utáni utazására indult. Szerencséjére most egy olyan világban találta magát, melyet nem különböző méretű emberi lények vagy beszélő lovak, még csak nem is antropomorf szerkezetek laktak, hanem – Teremtőjük különös intenciója folytán – hol két, hol három dimenzióban megjelenő geometriai idomok. Közös jellegzetességük a háromszög – térben a gúlaforma – volt. Első pillantásra tökéletes békében, nyugalomban jelentek meg Gulliver szemei előtt, aki már-már azt hitte, végre meglelte a végleges rendet, az oly sokáig vágyképként kergetett bizonyosságot. Hosszabb ideig személve őket azonban rá kellett jönnie, hogy még ez a látszólag mozdulatlan idillt sugalló mértani rend sem lehet mentes a földi, emberi vonatkozásoktól, hogy a Piramisvilág valójában emberi, művészi struktúra, s mint ilyen, tele lehet változatokkal, kérdésekkel, játékos csapdákkal akár.
Hiszen éppen effélének szánta őket alkotójuk, Koppány Attila. Amúgy nem ez az első különbejáratú miniuniverzum, melyet ő hozott létre. Voltak világai kristályos, ásványokat idéző kékes rácsszerkezetekből, gomolygó párafelhőkből, sistergő villámkisülésekből is. Színes városa topográfiailag nem beazonosítható, itt a tiszta színcsíkokból épített hasábok, tornyok asszociációs lehetőségeit járja körül, sivatagba, tengerpartra, szigetre helyezve őket, nem mellesleg az egynemű tiszta felületek s egy jóval lazább módon előhívott környezet egymásra hatását vizsgálgatva. Közvetlenül utána készült, önmagára szabott geometrikus sorozata pedig a kísérletek és hommage-ok különleges keveréke.
A Piramisvilág bizonyos tekintetben a Színes város-ciklus folytatása. Itt is egy adott főmotívum helyeződik különféle helyzetekbe, kis paradoxonnal úgy mondhatnánk, ő lesz a változás állandója. Tükröződnek, sokszorozódnak, megperdülnek tengelyük körül, kicsi miszlikpiramisokká esnek szét. Változnak az arányaik, szögeik karcsúsodnak, vagy szélesebbre híznak, belsejük titkos kamrái múmiákat rejthetnek vagy épp mélygarázsokat. Készítésükkor alkotójukat a gondosan megtervezett mű során felmerülő mesterségbeli kihívások is foglalkoztatták, a proporciók, a kompozíciós egyensúlyi helyzetek kérdései, a színdinamika problémái. Vizsgálódik, mérlegel tehát, de mindeközben játszik is, fürkészi a felbukkanó lehetőségeket, s ha elég érdekesnek találja azokat, beleszövi képének építményébe. Így kísérletezik például a csíkos felületek képbe emelésével vagy egy (véletlenül?) antropomorffá váló forma variációival, melyet aztán királyfejként önálló képpé avat. A játék, a véletlen intenció másik, jellegzetesen „koppányi” formája, hogy fegyelmezett, gondosan lefestett, egynemű felületekbe időnként váratlanul belepiszkál, beletöröl, akarva-akaratlanul érzékeltetve azt, hogy immár több évtizedes pályát megjárt művészként túl van a szakma trendek és galériák által előírt, görcsösen szigorú kötelmein, közmegegyezéses szabályain.
A művészt tehát alapvetően festői problémák foglalkoztatják, de nem vonatkoztathatunk el teljesen attól sem, hogy ez a mértani alakzat komoly történelmi-kulturális konnotációkkal terhelt. Fölfelé, egy pontra irányuló formájával, a Föld és az Ég, az anyag és szellem összekapcsolódásának spirituális jelképe, nem véletlen tehát, hogy a világ magaskultúráinak többségében megtalálható. De emellett kemény és szigorú hatalmi jelkép is, az egyeduralkodó védjegye. S talán az sem véletlen, hogy a társadalmak anyagi-hatalmi rétegződését máig piramisalakzatban modellezik a szociológiai felmérések. Így a látszólag „csak” arányokat, téri helyzeteket felvonultató képekbe óhatatlanul beszivárognak a konkrét társadalmi, hatalompolitikai faktorok is.
S ez alighanem nincs is Koppány Attila ellenére, hiszen távol áll tőle a világ dolgairól tudomást sem vevő, mesterségébe begubózó alkotó típusa. A maga művészi áttételeivel ugyan, de mindig is kész volt reagálni a társadalom és a kultúra aktuális eseményeire, legyen szó a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadástól Kundera közép-európai toposszá vált regényéig, A lét elviselhetetlen könnyűségéig.
A ciklusokban, megoldandó problémacsoportok alapján dolgozó művészek általában ragaszkodnak ahhoz, hogy sorozatukat a variációs lehetőségeket végigjárva, lehetőleg egy szólamban, de legalábbis egymáshoz hasonló hangütéssel alkossák meg. Koppány is így tett például a Színes város esetében. Most azonban, a vége felé mintha megsokallta volna az általa addig elfogadott kritériumok diktatúráját. Sorozata utolsó darabjaiban lázad, lerázza a higgadt geometrikus absztrakt művész eredetileg amúgy önként vállalt kötelmeit, s elkezdi dekonstruálni, lebontani témáját. Erőteljes mozdulatokkal megfestett, kapart gesztusok vagy épp könnyed színfuvallatok oldják fel fokozatosan az addigi képek fegyelmét. A változatos festői alapállást mindig előtérbe helyező, az eltérő elemek ütköztetését, találkozásuk kipróbálását a rutinnál többre tartó művész most sem tagadta meg önmagát.
Lemuel Gulliver, mikor ladikján a Piramisvilágból otthona felé hajózott, már tudta, az ideális világot ugyan nem fogja már megtalálni, de az arra irányuló vágy természetét – a művészet segedelmével – immár talán jobban ismeri. Mi pedig abban reménykedhetünk, hogy sem a művészetet, sem a képek nézőit nem sújtja majd a fáraó átka, amiért közelebb merészkedett piramisok titkaihoz.
▬▬▬▬
Koppány Attila: Piramisvilág
Pelikán Galéria, Székesfehérvár
2021. július 2–30.