Ha egyszer csak visszavadulunk
Beszélgetés Szabó Eszterrel Homo Domesticus című kiállítása kapcsán

Lehet-e tágítani a képzelet határait a nők ábrázolásában? Meg lehet-e fosztani egy portrét a „nőiesség” fogalmához mélyen rögzült ideáktól? A kiállított rajzok, festmények, lentikuláris printek és rövid videó animációk ezekre a kérdésekre keresik a választ. A fiktív portrék az utcán, tömegközlekedési eszközön látott arcok emlékeiből összegyúrt karakterek, melyek a minél ismerősebb és tipikusabb elemek újrarendezéséből jöttek létre.

Szabó Eszter: Inercia, 2018, HD-videó, 1 perc

A töprengés esetedben alkotói lételem?

Szabó Eszter: Igen. Munkamódszerem a folyamatos megfigyelés, vizsgálódás. Próbálom analizálni a hétköznapi eseményeket, és ezen keresztül megérteni társadalmi jelenségeket.

A Homo Domesticus arra is keresi a választ, hogy az előítéletes, patriarchális, a reklámtestre fókuszáló mai magyar társadalmi térben miként tapasztalják meg a nők autonóm nőiszubjektum-pozícióikat?

Sz. E.: Nem tudom, van-e olyan, hogy „autonóm nőiszubjektum-pozíció”. Az uralkodó, alapértelmezett szemszög valamikor nagyon régen rátelepedett a világ dolgaira és azóta is kényelmesen elhelyezkedve ott ül mindenen. Meghatározza, hogy hogyan kell a dolgokat átélni, megtapasztalni. Nehéz ebben a nagyon erősen jelenlévő kontextusban előbányászni a női tapasztalatot.

Mikor a Képzőművészeti Egyetemre jártam, meghirdettek egy pályázatot, melynek keretében a festő szakos diákok jelentkezhettek, hogy elkészítsék a mindenkori rektorok portréit az ELTE-n. Kiváló művészek, kiváló, „megfestésre érdemes”, „tisztes” rektorokat festhettek. Nem pályáztam rá, viszont ez adta az ötletet egy kettős portré elkészítéséhez a Tanulmányi Osztályon dolgozó Pongó Istvánnéről és Ollós Istvánnéről. A kép tervezési fázisában el nem tudták képzelni, hogy mit akarok tőlük. Azt javasolták, hogy keressek „szebb” témát, illetve az hallatszott ki a szavaikból, hogy attól tartanak, valami gúnykép fog születni. Ezek az aggodalmak nem őket minősítik. A saját magunkról formált kép egy olyan kép, amelyet a társadalom (a művészet, a tömegmédia, a populáris kultúra) alakított. Eszerint a status quo szerint Pongóné és Ollósné figurája nyilvánvalóan nem kívánkozik ecsetvégre. Végül mégiscsak elkészült a kép, és olyannyira tudtak vele azonosulni, hogy elkérték, és a kép azóta is kinn lóg az irodájukban. A kép a környezetében nyert igazán értelmet, ahol szó szerint láthatóvá teszi a hivatal dolgozóinak valóságát.

Szabó Eszter: Mahagóni, 2019, olaj, fa, 30×21 cm

Az Inda Galériában kiállított munkák ennek a régi gondolatnak a folytatásai, azaz kísérletek a láthatóvá tételre. A nők olyan ábrázolási lehetőségeinek keresése, hogy az ne a „női szépségről” szóljon, ugyanakkor ne legyen benne cinizmus, és gúny sem. Amúgy a mai magyar társadalmi térnél tágabb az a környezet, amiben a női tapasztalattal foglalkozom. Persze tagadhatatlan, hogy itthon egyre erősebb a patriarchális rendszer, és nyilván óriási különbségek vannak az országok között is. Engem igazából a szelídségre, jámborságra, engedelmességre nevelés mint eszköz érdekel, amivel a mindenkori hatalom operál. A mechanizmus, ami eltünteti a nők tapasztalatait, szempontjait. Régi kérdés már ez. Ennek kapcsán elkezdtem kutatni északi reneszánsz portrékat, melyek közt, bár vannak idealizált női portrék, de szép számban előfordulnak olyan arcok, melyek mai szemmel meglepően őszintének tűnnek. Persze a test ugyanúgy be van szorítva lehetetlen formákba, és az arcokra is kiül a kötelező engedelmesség, de legalábbis, ami az arcokat illeti, mégiscsak úgy tűnik, hogy több közük van ezeknek a portréknak a mai hétköznapi karakterekhez. Valószínűleg az egyéni megrendelésre készült portréknál az arcokon nem volt mód a mindent egyformává összemosó „szépség” kényszeres képébe beleszuszakolni az egyéni karakterjegyeket. Innen jött az ötlet, hogy Holbein- és Cranach-portrékat írjak újra nagyfelbontású reprodukciókból az arcot kivágva, kollázsként felkasírozva és beágyazva a saját festményembe, majd az arcra ráfestve azokat a rétegeket, amik ma „kötelezőek”. Az így létrejött portré nem egy konkrét embert ábrázol, hanem a hasonlót, tipikusságot keresve egy általános kép átlagos emberekről.

A képeiden szereplő figurák egyfajta magatartásjegy-sűrítmények?

Sz. E.: Így is lehet mondani. A képek főszereplői többnyire fáradtan bolyonganak a hétköznapokban, és cipelik a (szó szerint és átvitt értelemben vett) terheiket. Mindeközben engedelmesen igyekeznek megfelelni az  „igényes”, „ápolt” nő képének. Van, aki megpróbál mindenhez jó pofát vágni, mások forgatják a szemüket, ráncolják a szemöldöküket vagy éppenséggel heréket rugdosnak dühükben.

Szabó Eszter: A here elhagyása, 2017, HD-videó, 1 perc

Mit jelent a Homo Domesticus?

Sz. E.: Háziasító (-ott) ember. A homo a legtöbb nyelvben egyszerre jelenti az embert, meg a férfit is. Ez önmagában nagyon érdekes jelenség, hiszen jól mutatja, hogy az emberi világ dolgainak alapértelmezett egysége a férfi. A domesztikáció az embernek azon ténykedése, melynek során saját maga szempontjából hasznos eredményekre törekszik. Szelídítés. Az ember azonban nemcsak az állatok és növények háziasítására hajlamos, hanem saját magát is, kiváltképp nőket és a gyerekeket – különféle „hasznossági” szempontok alapján – domesztikálja. Az én játékom az, hogy egy olyan szemüveget teszek fel, amin keresztül láthatóvá válik ez a folyamat. Illetve inkább fordítva mondanám: egy jó régen behelyezett kontaktlencsét veszek ki a szememből, hogy lássam, milyenek lennénk, ha nem lennénk háziasítottak, vagy milyenek leszünk ha egyszer csak „visszavadulunk”.

A reggelente saját arcra felfestett másik arc, szemöldök fölé egy másik vékonyabb, feketébb, ívesebb felrajzolása, a szem köré egy nagyobb szem kidolgozott felfestése, a folyamatosan növekvő haj és köröm más színűre színezése, a bőr fáradhatatlan vakolása, a kényelmetlen, de a testet kiemelő mintákkal díszített ruhák, a lábat kecsesnek mímelő cipők, a szőrtelenítéstől pettyezett bőrfelületek és az ezekkel párhuzamosan tapasztalható mérhetetlen fáradtság, leterheltség, a minimum három táska folyamatos cipelése, a szorongó tekintetek és minél kisebbre összehúzódó testtartások egy olyan világ lenyomatai, mely a teremtés koronáinak kedvére működik. Ezt a jelenséget Tamás Gáspár Miklós egy 2015-ös cikkében „fölcicomázott szolgaiasságnak” nevezte.  Ha valaki ezt a cicomát letörli, akkor láthatatlanná válik. Rengeteg ilyen nő jön-megy a világban. Róluk nem készül kép. Nem írnak ki rá pályázatot.

Szabó Eszter: Cranach: Nő, 2019, kollázs, olaj, fa, 76×67 cm

A mai nomád, nyitott, instabil és flexibilis társadalmi miliőben nehezebb kapcsolódási pontokat találni a képzőművészet és a társadalmi aktualitások között?

Sz. E.: Szerintem nem. Éppen ellenkezőleg; rengeteg globálisan is érvényes társadalmi probléma van a világban, amikhez nem lehet nem kapcsolódni. Ráadásul elég nyomasztó aktualitások ezek. Több, hosszabb-rövidebb időszakot töltöttem külföldön. Legutóbb két évet Észak-Franciaországban (a Le Fresnoy École Internationale des Arts Contemporains-ban végeztem posztgraduális tanulmányaimat). Az óvodában, ahova közben a gyerek járt, pontosan ugyanolyan leharcolt nők dolgoztak, mint itthon. A metrón is ugyanaz a hangulat sok szempontból, csak egy-két dolog más, de amit keresek ebben a projektben azt én éppúgy láttam New Yorkban is, meg Miskolcon is.

Az azonosság és a különbözőség szétválasztásának, a másság létrehozásának fontos szerepe van az énkonstrukció folyamatában?

Sz. E.: Hogy pontosan minek van szerepe az énkonstrukció folyamatában, arra nem tudom a választ, de az biztos, hogy sok alapfogalom rögzül gyerekkorban, és hogy a mesék (régi népmesék és kortárs műmesék egyaránt) világképe erősen meghatározza a mindenkori társadalmi konszenzust. Nemcsak Micimackó, hanem mindenki szereti azokat a történeteket, amik – még, ha áttételesen is, de – róla szólnak. A mesék túlnyomó többségében a főszereplő(k), akikkel az olvasó azonosul, fiúk. Összetett karakterük van, esendőségeikben magára ismer mindenki (fiú is, lány is), a problémákat pedig a legkülönfélébb módokon oldják meg. Persze van sok híres klasszikus női főhősökkel, de ezek sok esetben egydimenziós karakterek, minden esetben szexualizáltak, azaz vonzók és jámbor teremtmények, akik fölött a férfiak támadók vagy védelmezők formájában, de teljes jogú hatalommal bírnak. Ez a háziasított lét a „lányos”.

Szabó Eszter: Csak némi maradék anyagra és néhány kiegészítőre van szükség ahhoz, hogy szívet melengető húsvéti dekorációt készíthessünk, 2019, olaj, fa, 40×25 cm

Ott vannak például a hupikék törpikék: felvonultat egy halom karaktert, akik különféle tulajdonságokkal bírnak, de mind fiúk. És van Törpilla, akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy lány. Elsősorban nem az igazságtalanság érdekel ebben, hanem a kettős tudat, amit ez eredményez, amelyben a lányok úgy próbálnak meg önmaguk maradni, hogy közben folyamatosan egy külső szemmel is vizsgálják magukat, és igyekeznek megfelelni egy képnek, amit róluk alkotnak. Ehhez kapcsolódik a Mária című videó is, melynek főszereplője egy általam festett portré animált változata, aki arról panaszkodik (nekem), hogy nem hasonlít önmagára. A saját magát kritizáló portré egy idealizált valóságot kér számon egy festményen. És ez a kiindulópontja azoknak az illusztrációs munkáknak, amelyeken jelenleg dolgozom. Az egyik a Földesúr menyasszonya című norvég népmese (Csimota kiadó), melyben egy parasztlány tesz lóvá egy pöfeteg földesurat, aki feleségül akarja venni, a másik pedig egy meseantológia (Közkincs kiadó), ami különféle népek meséiből áll, amelyekben lányok, asszonyok vagy különféle anyalények a főhősök. Ezeknek a női karaktereknek az összetettségét vizuálisan megjeleníteni izgalmas kihívás.

Szabó Eszter: Mária, 2010, HD-videó, 2 perc

Társadalmunk az identitást adottságból feladattá változtatja át?

Sz. E.: Szerintem az identitás egy a szűkebb közösség és társadalom által konstruált dolog, amit mostanában divatos úgy kezelni, mintha egy velünk született adottság lenne (lásd a South Park 21/3 epizódját).

Bizonyos tekintetben közel áll hozzád a szabadság fogalmának kutatása, illetve a szabadság kudarcának felmutatása?

Sz. E.: A szabadság kérdése a szabad akarat értelmében érdekel. Szeretem ízlelgetni a kényszerpályán robogó, de közben mindezt saját döntéseként megélő ember képét. És persze azét is, aki nem saját döntésként éli meg, és dühös. A szabadság egyéb vonatkozásai is nyilván érdekelnek, de nem küzdök érte aktívan, nem vagyok emberjogi aktivista vagy ilyesmi. Tisztában vagyok vele, hogy a munkáim nem javítanak közvetlenül bárkinek a helyzetén.

Az irónia és a túlzás fontos számodra az alkotás folyamatában?

Sz. E.: A túlzás nem tudom mennyire jellemző a munkáimra – inkább az egyéniből az általánosba emelés, a közös tapasztalatok megjelenítése, az irónia a fontos, illetve a humor. A munkáim létrehozása közben igyekszem ügyelni rá, hogy a viccesnek szánt, kritikus hozzáállás ne forduljon át bántó, felszínes általánosításba.

Szabó Eszter: Homo Domesticus

Inda Galéria, 2019. május 8. – június 14.