Heavy Chains of Sentimentalism
Beszélgetés Rózsa Luca Sárával

Rózsa Luca Sára: Me and Myself Having a Conversation in the Woods ╱ 2021 ╱ olaj, vaszon ╱ 200x160cm ╱ Fotó: Wertán Botond

Sirbik Attila: Sokan Lilitben látják a bibliai Éva ellenhősnőjét, aki nem vetette alá magát a patriarchális hagyományoknak. Mit gondolsz erről, foglalkoztatott Lilit alakja? 

Rózsa Luca Sára: A kiállításon megidézett mítoszokat – így magát a bűnbeesés szimbolikus történetét – nem a nőiségem szempontjából vizsgáltam. Ezért, ha meg lehet kockáztatni ezt a kijelentést, Lilit szinte eszembe sem jutott. A kulcsgondolat nem a patriarchális hagyományok kritikája volt, hanem az embernek azon késztetése, hogy a világot értelmezni akarja. Véleményem szerint ez az érteni vágyás évezredek óta azért áll fenn, mert az életünket alapvető ellentmondásban éljük: mi végesek vagyunk, a világ pedig időben és térben is végtelen.  

SA: A paradicsomi állapot szimbolikája, a bűnbeesés, illetve a kiűztetés pillanatának metaforája együttesen képezik azt a kiindulópontot, ahonnan elindulva kutatást végzel? 

RLS: Talán kutatásnak túlzás lenne nevezni a tevékenységemet, inkább csak elmélkedem a dolgokon. Az érdekel, hogy azok a mítoszok, melyek különböző kultúrákban, kissé eltérően ugyan, de hasonló jelenségeket megmagyarázva jelentek meg a világ más-más pontjain, mennyiben lehetnek relevánsak ma, úgy is, ha lecsupaszítjuk róluk a hitet, adott esetben a babonát. Az általam idézett paradicsomi történet engem több szempontból is megfogott. Egyrészt nyilván eredet- vagy kezdetkutatásról van szó. Másfelől pedig talán arra kereshetett választ az ember, hogy miért érez bánatot. A tudás fájáról leszakított alma kíváncsiságot, kételyt, gondolatokat engedett be az ember életébe, mely aktus által feltárta a kapukat fájdalomnak is. Természetesen egy gondolkodó ember számára nem lehet opció már a boldog tudatlanság állapota, mégis ismerjük ennek a szörnyű árnyoldalait, és ezt olykor igazságtalanságként élhetjük meg. 

Rózsa Luca Sára: Heavy Chains of Sentimentalism ╱ Viltin Galéria ╱ 2021 ╱ Fotó: Biró Dávid

Rózsa Luca Sára: Heavy Chains of Sentimentalism ╱ Viltin Galéria ╱ 2021 ╱ Fotó: Biró Dávid

A vízözön vagy a világégés kultúrákon átívelő történetei szerintem különösen relevánsak ma, hiszen valamiféle természeti, sőt klímaváltozást sejthetünk a mítoszok mögött, melyeket a kor embere isteni csapásokként élt meg. Furcsa módon, most azt érzem, hogy körbe értek a szálak: a 21. század egyik kulcsproblémája a globális klímaválság, mely áradásokkal és erdőtüzekkel fenyeget. E csapások azonban az ember – a tudás fájáról evett ember – Földön kifejtett tevékenységének köszönhetőek. (Az is érdekes kérdés egyébként, hogy válságait a történelem során mindig egyszerinek, kirívónak éli meg az ember, de vajon hol húzódik a határ a törvényszerű evolúciós folyamatok és a valódi rendellenesség, a katasztrófa között?) 

SA: Mit jelent számodra az anyag és a teremtés gesztusa? 

RLS: Érdekes, hogy a mostani, Heavy Chains of Sentimentalism című kiállításra való felkészüléskor gondolkodtam el ténylegesen először azon, hogy a kezem között formálódó anyag valójában egy teremtési aktus. Ez valószínűleg amiatt is van, hogy korábban nem csináltam szobrokat, és az új médium új tapasztalatokat hozott magával. Egyébként nem szoktam sokat gondolkozni ezen, mert mindig félek a teremtés értelmetlenségének kockázatától. Ebben az esetben is csak azért engedtem be ezt a gondolatot, mert fantasztikus volt fizikai tapasztalat szintjén megélni kicsit azt, amiről a kiállítás is szól. 

Rózsa Luca Sára: Boa in Paradise ╱ 2021 ╱ olaj, vászon ╱ 250×200 cm

SA: A tapasztalat maga az örökös hiány, amely szentimentálissá tesz minket? 

RLS: Szentimentálissá szerintem a nosztalgia, az érzelmi felfokozottság és a csekély mértékű racionalizmus tesz bennünket. Ez persze biztosan valamilyen hiányból, megmagyarázatlanul hagyott kérdésből fakad. 

SA: A szentimentalizmus, ha nem figyelünk eléggé, hanem engedjük a dolgokat önmagukban létezni és érvényesülni, ha kivonjuk a képletből a tudatosság fegyelmét, akkor könnyedén összekapcsolódhat az utópia fogalmával is akár? 

RLS: Szerintem attól függ, hogy az ember szentimentalizmusa a jövőre vagy a múltra irányul – többnyire a jelenből való kilépésként. A szentimentális embert érzelmei vagy a múltba viszik vigasztalódni, mely inkább eredményezhet disztópikus jövőképet, vagy valamiféle inverz nosztalgiával a jövőbe tekint, és utópisztikus vízióval nyugtatja magát. 

SA: Mi mozgat meg inkább, a könnyedség vagy a nehézség? 

RLS: A kettő közötti hajszálvékony peremterület. 

Rózsa Luca Sára: Heavy Chains of Sentimentalism ╱ Viltin Galéria ╱ 2021 ╱ Fotó: Biró Dávid

SA: Ha választhatnál, milyen irányba manifesztálódjon a vágyad, hogy újra életre kelts valamit, ami elmúlt, merre indulnál? Eszményként a múltba, hiányként a jelenbe vagy utópiaként a jövőbe? Vagy inkább azt mondanád, hogy ezek az idősíkok, emlékek és vágyak keresztül-kasul átszövik egymást? 

RLS: Egyre erősebb élményem a ciklikusság. Az a fajta ismétlődés, mely egyaránt tapasztalható egy emberi életen belül, ahogy a történelemben, az evolúcióban vagy a világban. Emiatt, ha valamit életre kelthetnék, azt hiszem, valami újat keltenék életre. Erről egészen konkrét vízióim vannak egyébként, de talán túl nagyképű lenne ezeket konkretizálni, mégiscsak a világ sorsáról van szó, még ha csak a képzelet szintjén is. 

SA: A szentimentalizmus és az utópikus vágyak közös nevezőjét az elvágyódásban találhatjuk meg? 

RLS: Azt hiszem, igen, ez a legjobb közös nevező, csak az előbbi talán kicsit jobban sajnálja magát. 

▬▬▬▬

Rózsa Luca Sára: Heavy Chains of Sentimentalism

VILTIN GALÉRIA

2021. június 16. – 2021. július 31.