Hibalehetőség
Beszélgetés Orbán Előddel

Sirbik Attila

Ekkor veszi észre, hogy az eszközök egyes részei márványból készültek. E nemes és törékeny szobrászati anyagprotézisek funkciótlanná, azaz munkára alkalmatlanná teszik a tárgyakat, így hiába lenne jelen a szobrász, nem tudna alkotni. Ezen tény felismerése után az elhagyott tér metafizikus drámaisága megnő. A távolról gépeknek, eszközöknek tűnő tárgyak: a hidraulikus emelő, a porszűrős szájmaszk és a munkáskesztyű műalkotássá lépnek elő, és érinthetetlenségük miatt a galéria szinte múzeummá válik. A Viltin tere jellemzően az utcáról is belátható, ez Orbán Előd kiállításának tervezése során alkotói kifejezőeszközzé vált, azaz kintről betekintve a kiállítótér a természettudományi múzeumokból jól ismert diorámává manifesztálódik.

Sirbik Attila: Az ismeretlen domesztikálása, hasonlóan a tudományos módszerekhez, azonosságok és különbözőségek felkutatásán alapszik, amelyek a korábbi tapasztalataink és kialakult kognitív sémáink viszonyában kapnak jelentést?

Orbán Előd: Így van, minden érzékszervi és gondolati újdonság ezek alapján kerül rendszerezésre az elménkben, fontos azonban, hogy nyitottak tudjunk maradni a teljesen egyedi értelmezési lehetőségekre, kicsit elengedve a prekoncepcióinkat. Jelen kiállításnál is érdekel a folyton „azonosságokat és különbözőségeket” kereső érzékszerveink kizökkentése éppúgy, mint a jelentéstartományok ütköztetése, illetve az egymást kizáró és egymásnak ellentmondó helyzeteken keresztül egyfajta fura, disszonáns hangulat fenntartása. Mégis mindig szívesen bízom a nézőre a végeredményt és a válaszokat. Mindeközben persze, szokás szerint, fontos szerephez jut a márvány, ami a felhasznált anyagokkal folytat érzékszervi és szellemi párbeszédet.

SA: Miért éppen a márvány?

OE: Az előzőekhez kapcsolódva részben azért, mert pont az anyag már beivódott, talán kicsit túlterhelt, hagyományosabb értelmezését, illetve talán túl fennkölt és exkluzív jellegét szerettem volna ledönteni. Másrészről viszont régóta foglalkoztat a márvány mint időtlennek tekintett, egyetemes szobrászati anyag új kontextusba helyezése progresszív módon. Adódik a kérdés, hogy vajon a valódi tárgyak közé vonva a márványt alacsonyítom le vagy éppen a valódi elemeket emelem fel. A megszokottnál konceptuálisabb látásmóddal közelítek a márványhoz mint anyaghoz és mint tartalmi hordozóhoz egyaránt. Meggyőződésem ugyanis, hogy a kortárs művészetben is markánsan van helye és relevanciája.

SA: Hogyan viszonyulsz, milyen módon reflektálsz az ipar 4.0-hoz, illetve a science facthez?

OE: A kiállításom értelmezési köreinek egyik lehetséges aspektusa valóban reflektál a 4. ipari forradalomra, de csak áttételesen, vagyis inkább a munkák installálásának módja utal rá indirekt módon. A kezelő nélkül maradt gépek a jövőből visszanézve csupán anakronisztikus eszközöknek tűnhetnek majd, melyek működtetéséhez egykor még emberi jelenlétre volt szükség. Ezt a szükséges fizikai és szellemi jelenlétet szünteti meg fokról fokra az ipar 4.0-nak hívott jelenség.

SA: Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy a digitális korszakváltás után szinte már minden szobrászati cél megvalósítható? Számítógép, lézer és nagynyomású vízsugár segítségével, valamint 3D-nyomtatóval a legextrémebb kompozíciók is személytelenül, pusztán ipari eszközök bevonásával elkészíthetők?

OE: Ha a „szobrászati cél” kimerül a formák legyártásában, akkor talán kijelenthetjük, hogy már valóban majdnem minden megvalósítható. Azonban a szobrászatnak nem pusztán a forma lehet a célja, számomra szimpatikusabb, ha az csupán az eszköze! Mivel a teoretikus megközelítés közelebb áll hozzám, nálam a formák inkább vizuális mondatok egy gondolat vagy kérdés felvetéséhez. De kérdésedre visszatérve, az „tudományos tény”, hogy a technikai fejlődés mindig segítette a szobrászatot a tökéletesebb vagy inkább az egyszerűbb kivitelezés felé vezető úton. Ezzel nincs is gond, a probléma (ha lesz) ott fog kezdődni, amikor végleg kivesszük a folyamatból a hibalehetőséget, vagyis az emberi tényezőt. Nemcsak a személytelenséget bukhatjuk el, hanem egyúttal talán a művészként oly fontos szabadságot is.

SA: A kiüresedett vagy az alkotó által elhagyott terep igazából egy az anyaghasználat által metafizikus dimenziókat életre keltő esztétikai térré avanzsál?

OE: Részben igen, a logikailag hiányzó emberi nyomok szándékos kihagyásával létrejövő rideg esztétikumot és sterilitást pont a feszült és életidegen hangulat fenntartása végett fokoztam. Azért fontos az utóbbi kiemelése, mert ha az élet legapróbb nyomai sem tűnnek fel, a kompozíciók egy időtlen térben kezdenek lebegni, amiről nem tudod megmondani pontosan, hogy ez a jelen, a múlt vagy a jövő.

SA: Kritikus módon viszonyulsz ahhoz a tényhez, hogy a dolgok internete (internet of things, IoT), a kiber-fizikai rendszerek és a mesterséges intelligencia használata megváltoztatja a szellemi és fizikai munkát?

OE: Ez a változás benne van a pakliban, egyelőre elsősorban a gyártósorokon fog jelentkezni, ahol egyrészről növelheti a hatékonyságot és csökkentheti a költségeket, másrészről azonban csökkentheti a munkaerő-szükségletet és növelheti a munkanélküliséget. Lassan az egész társadalomban érezhető lesz, hogy általánosan is csökken az igény az emberi munkára. A művész azonban, jobb esetben, eddig sem a szalag mellett dolgozott, így nem érzem teljesen indokoltnak, ha ilyen technikákhoz folyamodik a művészetében. Bár való igaz, hogy vannak már olyan nagynevű művészek Európában, akiknek már-már gyártósoron készítik el a műveiket a legfejlettebb ipari technológiákat alkalmazva. Számomra a jelen kiállításon a koncepció részét képezte, hogy akár pont a legridegebb és geometrikusabb ipari tárgyakat is teljesen manuálisan, azaz kézzel készítsem el.

SA: Tárgyszobraid összefüggésrendszerei folyamatosan változnak, de lényegében mindvégig az embert jelképezik?

OE: Foglalkoztat, hogy valamit annak tárgyszerű hiányával, de szellemi jelenlétével tudjunk elmondani. Korábbi márványobjektjeimmel például társadalmi és személyiségpszichológiai jelenségeket jelenítettem meg tartalmilag absztrakt, formailag azonban figuratív módon. Tehát ott is az ember volt a tematika, anélkül hogy konkrétan megjelent volna.

A mostani kiállításon az emberi jelenlét egyre erősebben érzékelhető hiányáról és az ezzel kapcsolatos ok-okozati összefüggésekről szerettem volna kérdéseket felvetni nem csupán és kifejezetten művészeti, hanem társadalmi értelemben is. Több kérdés is felmerülhet – például hogy miért üresek a műtermek. A jövőben nem lesz már szükség művészre/művészetre? A pályájukat elhagyó képzőművészek kérdése tágabb értelemben felvetheti akár az egész szcéna kritikáját. A kiállítás azonban felelősök keresése helyett pusztán egy egyre mélyülő problémára hívhatja fel a figyelmet. De kicsit elkalandoztam. Visszakanyarodva az alap felvetéshez, a kiállítási koncepcióm víziója szerint a kiüresedett dehumanizált terekben már csak a tárgyak hordozzák az emberi munka egykori emlékét.

SA: Iski Kocsis Tibor azt mondja a kiállításodhoz írt szövegében, hogy Orbán keze alól ízig-vérig analóg, elmélyült és részletgazdagon megmunkált szobrászati alkotások kerülnek ki egy negyedik ipari forradalom utáni időben. Mi van a negyedik ipari forradalom után? Igazából, bizonyos tekintetben már benne vagyunk az ötödikben, nem? Az ötödik ipari forradalomban a fenntarthatóságnak meg kell jelennie már a tervezőasztalon?

OE: Tibor a korábban is említett, „tudatosan kézzel készített” koncepciót emelte ki, kontrasztba állítva a technikai fejlődésben rejlő lehetőségek mintegy szándékolt kiaknázatlanságával. 5. ipari forradalom? Talán jobb lenne, ha az ipar helyett már inkább az emberben zajlana. Mert, ha az általad említett fenntarthatóság nem jelenik meg a tervezőasztalon, lehet, hogy előbb-utóbb a földünk veszi ki a folyamatból a fent említett hibalehetőséget, vagyis az emberi tényezőt.

▬▬▬▬

Orbán Előd: Empty Places

Viltin Galéria

2021. augusztus 4. – szeptember 11.