Iszapból és rothadásból született
Metzing Eszter és Koleszár Stella kiállítása az ISBN Galériában
Vékony Délia
Az európai gondolkodókat és művészeket már a XX. század első felétől visszatérően izgatja a különböző váladékok, mint például a nyák, nyál, mirigyek, vér, takony, hányadék, fekália és egyéb, nem szilárd halmazállapotú, organikus folyadékok természete. A dadaista és szürrealista művészek, később az expresszionisták, majd akcionisták (lásd Bécsi Akcionizmus), az olyan gondolkodók, mint George Bataille vagy a pszichoanalitikusok közül olyan prominens elméleti szakemberek, mint Julia Kristeva különös figyelmet tulajdonítottak ezeknek az anyagoknak. Kristeva abjectként definiálta ezeket, és olyan énhatárokat veszélyeztető erőt tulajdonított nekik, amit az individuum zsigerből elutasít (tehát undorítónak tart) azért, mert tudattalanul ezek az anyagok az én határiaira, az egó elkülönülésére jelentenek veszélyt.
Metzing Eszter: Live Tail Without Hands ╱ 2022 ╱ vegyes technika / latex, áttetsző cérna, vatelin ╱ változó méret
Koleszár Stella: Somnia ╱ 2022 ╱ Casting technika ╱ formába olvasztott üveg ╱ 34x22x20 cm
Később több feminista gondolkodó és művész (pl. Carolee Schneemann, Ana Mendieta) azonban ezeknek – és más rothadó, komposztálódó anyagnak – különös jelentőséget tulajdonított, hiszen valójában az élet hordozói. Az iszap és a rothadás maga az élet lenyomata és táptalaja is egyben, az én és az individuum előtti állapot, a születés teljes potencálja még forma és arc nélkül.
Az Iszapból és rothadásból… című kiállítás, Metzing Eszter és Koleszár Stella alkotásai az ISBN Galéiában, ezeknek az anyagoknak az erejéből indul ki. A galéria dohszagú, nedves terébe lépve egy „barlangban” találjuk magunkat, amit a művészek különböző élő, de individuummal nem rendelkező lényekkel rendeztek be. A barlang valami furcsa, organikus, a tudattalan, de a civilizált antropocén előtti/utáni korokat hívja életre, földtani szempontból ősi, sejszerű, rhizómaként burjánzó, medúzákra, polipokra emlékeztető őseink vagy disztópikus jövőnk világát idézi meg. Szabó Annamária kurátor a bataille-i tudattalan, a forma és individuum előtti/mögötti létállapotra utal, ami a barlangban mint szimbólumban és helyszínben, tudattalanunk démoni, sötét, rejtett, de ugyanakkor nagyon is élő dimenzióiban nyilvánulnak meg.
A tér amellett, hogy barlang, szentély is lehetne. Metzing Eszter gumiból varrt, fehér, csápos királynője és a falakon kúszó, központi sejtcsoportosulással sem rendelező társai Koleszár Stella amorf üvegszobraiban, amik félig vagy egy esetben akár teljesen nőalakok, a barlang legmélyebb pontjára függesztett ősasszony köré csoportosulnak, amely szintén egy határok nélküli, organikusan burjánzó lény. Ebben a figurában megjelenik egy utalás is a rajzfilmek, a gyermeki fantáziák szereplőire, a szörnyellák, gonosz mostohák és boszorkányok világára.
A boszorkányok világa – hasonlóképp az antropocén utáni kor vagy a tudattalan dimenziójához – nem jó vagy rossz, hanem egész egyszerűen más szintű életforma, mint a racionalista, kapitalista, judeo-keresztény elveken alapuló hétköznapjaink. Az ő valóságuk az individuum, a leválasztott én szintje mögött, a racionális óraidő és a háromdimenziós tér elvein túl létezik. A boszokányok világában van ugyan idő, de sokkal lassabban folyik, mert a test, a szövet, az anyag irányítja. Létezik ugyan tér, de az semmiképp sem épített, tervezett, hanem amorf, meleg, büdös, dohos, barlangszerű, határai kérdésesek. A boszorkányok világában az élet és az élőlények teljesen mást jelentenek, mint nekünk, hétköznapi halandónak. Számukra a rizómaszerű, növény és állat közötti burjánzások, félig ember sejtszövevények vagy arhetipikus, akár istenszerű alakok, látomás és álom, egyéni és kollektív fantázia egyaránt életet és valóságot jelent.
Metzing Eszter és Koleszár Stella: Iszapból és rothadásból… ╱ enteriőr ╱ Fotó: Hodosy Enikő
Ebbe az atmoszférába invitál minket a kiállítás, és igazán felszabadító, hogy nemcsak kiállított műtárgyakat bemutató white cube-ba, hanem egy megkomponált belső térbe érkezünk. A nedves levegő, az űrzene, a falakon mászó formák, a homokbuckákon csücsülő alakok teremtik meg a barlangérzetet. Talán ez az irány az, ami a kortárs művészet egyik mentsvára lehetne, hiszen az atmoszférateremtés az emberekhez, a közönséghez való közeledésnek az egyik legjobb eszköze, és segíthet áthidalni azt a távolságot, ami miatt sok kortárs műalkotás távolságtartóan elitistának és érthetetlennek tűnik. Kicsit furcsa ez az irány egy szűk réteget kiszolgáló, kortárs művészeti kiadványokra specializálódott szakbolthoz kapcsolódó galériában, de ha ezt a galéria esetleg programszerűen folytatja, a két antitézis szép szintézist teremt majd.