Izgő-mozgó képek
Az jut legmesszebbre, aki el se indul
2019-ben a Műtőben A figyelem eltulajdonítása címen tartott kiállításának kiinduló motívuma egy középkori festmény volt, azon is a fiát éppen felfaló Szaturnusz keze, mely az eseménytől elfelé mutat, a semmibe – a figyelem külső irányításának ezen formai allegóriája tér vissza újabb munkáin is. Digitális korunkat egy olyan kaotikus átmeneti időszaknak tekinti, melyben állandóak a vizuális és audiovizuális ingerek, ettől koncentrálóképességünk időtartama (attention span) lecsökken, ugyanis sziszüphoszi módon rohanunk egyik érdekességtől a másikig, nem hagyva magunknak esélyt arra, hogy valamiben valóban elmélyüljünk. Az Invitation to Practice Boredom az unalmat csillantja fel előttünk esélyként: mindenki, aki maradt már internet nélkül néhány órára, tudja, hogy még a parketta mintája is jelentésekkel teli alakzatokat tud felvenni, ha elég sokáig nézzük, a házi karanténok pedig kiváló lehetőséget biztosítanak az érzékszervek túlterheltségéből (sensory overload) kiszakadt önvizsgálatra.
Az unalom a figyelem egy különös alakzatát képes megteremteni statikussága által – a Kísérteties ismétlődéseken (2020) Szaturnusz figyelmet irányító keze a fix ponttá vált nézőként betűzi ki a folyamatosan pörgő eseményeket, mivel a festett vászon előző századi hirdetőtáblaként jár körbe. A kéz akár kurzor is lehetne, mely mozdulatlanul görgeti a hírfolyamot, az értelmező tárgyától eltávolodva szemlélődik a Parnasszusról. Az eltávolodásra szükség van, mert a vászon sötét és iszapos, félő, hogy ha a kéz nem lenne rögzítve, egyszerűen beszippantaná, ahogy a katasztrófákról szóló híradások rántják letargiába az embereket. A néző saját túlélése érdekében hidegül el, az elidegenedés túlélési taktikaként tűnik fel, mert míg az olvasni tanuló gyerek az ujját vezeti a sorokon, addig itt mintha a sorok vezetnék az ujjat. A Túl fáradt eldönteni (2020) című installáción a gép által láncon rángatott kéz számol be arról, hogy a sorok által vezetett ujj mennyire kiszolgáltatott: egy percre sem lehet nyugta, nem találhat saját jelentéseket, mert a fáradtság kizárja az unalom lehetőségét, unalom nélkül pedig nem jöhet létre érdek nélküli és reflektált értelmezés a fekete félhold árnyékában.
A Nyomasztás (2020) mintha azt magyarázná, hogy miért vagyunk túl fáradtak dönteni: lehetőségünk sincs a pihenésre. A leginkább talán nyugágyra emlékeztető, falra rögzített installáció egyrészt pozíciójából, másrészt anyagából fakadóan sosem lenne képes betölteni funkcióját, tudniillik azt, hogy megpihenjenek rajta, és ezt az érzetet csak fokozza A Túl fáradt eldönteniből származó ritmikus, fülsiketítő zaj, amit a kéz földön való vergődése okoz. A vásznon kavargó minták eltűnnek a redők közt, hiányérzetet és vizuális zavart hagyva maguk után, a gép csattogása staccatóvá töri a gondolatainkat: a tér egyszerre támadja a szemünket és a fülünket, ellehetetlenítve annak a nyugodt állapotnak az elérését, amelyben képesek lennénk az értelmezésre.
Ez elől keres Agg Lili menedéket, amikor a kép síkját megtörve gyerekjátékszerű bunkert kreál Védekező mechanizmus (2020) című szoborfestményéből. A képvihart megunt művész a képrombolás egy szokatlan formáját választja: nem semmisíti meg teljesen a képet, hiszen a sárga pettyekből és folyásokból álló mintázat a felszínen marad, de úgy alakítja a keretet, hogy a kép mögé, jobban mondva alá lehessen bújni. Az unalom eredendően statikus figyelmi forma, amennyiben az az alaphelyzet, hogy egyéb inger híján egy objektumot vizsgálunk hosszasan, mégis rendkívül aktív, hiszen körbejárásra késztet. Ez lehet pusztán gondolati, amikor egy kérdést minden nézőpontból megvizsgálunk, és könnyen túlzásba eshetünk, ilyen például a túlgondolás, az overthinking esete, de erről a tőről fakadnak az összeesküvés-elméletek is, amikor a túlzott figyelem miatt már ott is összefüggéseket látunk, ahol valójában nincsenek. A körbejárás azonban megvalósulhat fizikailag is, ahogy egy tárgyat forgatunk sokáig szórakozottan a kezünkben, vagy ahogy az unatkozó gyerekek új funkciókat találnak hétköznapi tárgyaknak, minden játékká, egy grandiózus előadás kellékévé válik a kezükben. A szoborfestményt körüljárva az juthat eszünkbe, hogy akár bele is bújhatnánk, magát a képet tehetnénk a kép előli menedékünkké, hiszen belülről, alulról nem láthatjuk a vizuálisan stimuláló vászon színén lévő mintázatot. Vagy már eleve unatkoznunk kell, hogy felismerjük a kínálkozó lehetőséget megváltozott nézőpontunk révén, vagy be kell sokallnunk a folyamatos ingerektől, hogy a remeteség vonzó opcióvá váljon, ahol kedvünkre élvezhetjük az unalmat.
Míg a kialakult helyzetben jobbára azt a tanácsot adják a mentális egészség megőrzésére, hogy kezdjünk új hobbikba, jógázzunk a tévé előtt vagy tanuljunk meg kenyeret sütni, addig ez a kiállítás talán arra biztat, hogy üljünk le a kanapéra, és unatkozzunk végre egy jót. Húzódjunk a Védekező mechanizmus bunkerébe, zárkózzunk el a felesleges információktól, és kézimunkaként vegyük magunkhoz a Meghívás az unalom gyakorlására (2020) című installációt: biztos és mozdíthatatlan pontként, mint a falra rögzített kéz, próbáljuk meg kibogozni a gordiuszi csomót, ahelyett, hogy szétvágnánk – nem lesz gyors és nem lesz könnyű, de a kényszerpihenő után lesz egy marék fonalunk, amely segítségével majd elindulhatunk.
Mostanában egyre gyakrabban hangzik el a konceptualizmus kritikájaként, hogy a nézők és a szakma is unja már a fenyőfaléceket és a monokróm felületeket. Agg Lili jelenlegi kiállítása azt bizonyítja, hogy unatkozni nem feltétlenül rossz, hiszen az unalom mint kontextus új nézőpontokat nyit meg. Egy hideg és csendes közeg eltávolíthatóan hathat a nagy érzelmekhez és nyüzsgéshez szokott szemlélőnek, de a meditatív állapot olyan elméleti síkokat nyithat meg, amelyeket máshogyan nem érhetnénk el. Ezen síkok nélkül pedig pont azokat a színfoltokat veszítenénk el, amelyekre a konceptualizmus látszólagos egyszínűségének kritikusai vágynak.
AGG Lili: Invitation to Practice Boredom (Meghívás az unalom gyakorlására)
NAGYHÁZI CONTEMPORARY
2020. november 6. — 26.