Jelenbe ágyazott emlékfoszlányok
Interjú Bagi Attilával

Molnár Judit Lilla

Borítókép: Bagi Attila: M ╱  2022 ╱ installáció: mázazott kerámia, szalma ╱ változó méret ╱  fotó: Weber Áron, a művész jóvoltából

Molnár Judit Lilla: Gyermekkorban a kreatív alkotásnak fontos szerepe van a fejlődésben. Az idő előrehaladtával azonban ez a tevékenység többségében háttérbe szorul, jó esetben később hobbik formájában visszatér, a professzionális alkotóknál pedig ez az önfejlesztő funkció művészeti célú kifejezési igénnyé alakul. Lehetséges azonban, hogy már ebben a gyermekkori alkotóvágyban is felfedezhetőek olyan struktúrák, amelyek a későbbi művészeti tevékenységben is megjelennek valamilyen módon. Találsz a mai alkotói mentalitásodban olyan elemeket, amelyek nyomai már a gyermekkori kreatív tevékenységedben is felismerhetőek voltak? Hogyan alkottál gyermekként?

Bagi Attila: Gyermekként a rajzoláshoz, a vonalképzéshez kötődtem leginkább. Amellett, hogy imádtam indigóval másolni, nagyon sokat rajzoltam fejjel lefelé, amit azóta is szívesen emleget a családom. Általános iskola elején pedig olyannyira csak a rajzolás része foglalkoztatott a képalkotásnak, hogy rendszeresen az osztálytársaim színezték ki a képeimet, mivel én nem voltam hajlandó. Így fordulhatott elő az, hogy az egyik alkalommal egy olyan rajzomat küldték pályázatra, amelyet gyakorlatilag valaki más fejezett be. A legviccesebb eset azonban még óvodában történt, amikor a családunk lerajzolását kaptuk feladatul. Én ezt úgy oldottam meg, hogy a lapon szétszórva meztelenül ábrázoltam a család női és férfi tagjait, ráadásul a férfiaknak változó számú nemi szervet adva. A nagybátyám ekkoriban elég komolyan edzett, így könnyen lehet, hogy ő emiatt kapott hármat is. Aztán persze szegény anyukámnak kellett magyarázkodnia az esett miatt, ami bár akkor nagyon kínos volt számára, de később mégis ez maradt az egyik legviccesebb sztorija.

Megtalálni az összefüggéseket a gyermekkori érdeklődés és a jelenlegi alkotói habitusom között már sokkal komplexebb kihívás. A legalapvetőbb hozzáállás, ami már akkor is és azóta is jellemez, talán a megfigyelés szeretete, illetve az anyagok iránti kíváncsiság. Szerencsére a rajzos, festős kellékek mellett az agyaggal is elég korán találkoztam, és ez a fajta izgatottság a mai napig velem maradt.

MJL: Mivel nem kifejezetten művészeti közegben nőttél fel, azt feltételezem, hogy az ezekhez a gyermekkori alkotói folyamatokhoz fűződő vonzalmad motivált abban, hogy művészeti gimnáziumba jelentkezz. Kérdésem mégis arra irányul, hogy mi volt az első találkozásod a professzionális képzőművészettel. Mikor kezdted el megérteni, hogy mit is takar ez valójában?

BA: Valóban, abszolút nem művészeti közegben nőttem fel. Nem is igazán tudom felidézni az első találkozásomat a képzőművészettel, viszont van egy korai rajzos élményem, amely nagyon meghatározó volt számomra. Egyszer, általános iskolás koromban az egyik tankkönyv borítójáról lemásoltam Matisse Zöld sugaras portréját valami jó, zsíros krétával. Ezt a krétarajzot a mai napig őrzöm. Érdekes, hogy később, művészeti tanulmányaim során aztán eléggé meg is szerettem a fauvizmust. Mikor kezdtem el megérteni, hogy mit is takar ez valójában? Lehet, hogy sohasem…

MJL: Nem titok, hogy gimnáziumban és egyetemen osztálytársak voltunk. Mindketten az akkor nagy összetartó erővel rendelkező Bukta-osztályba jártunk, ami, bár talán nem úgy, ahogy azt sokan képzelnék, de mégis egy erős szellemi közeget is jelentett számunkra. Mit gondolsz, milyen hatással volt ez a művészi gondolkodásodra?

BA: Óriási hatást gyakorolt, ez nem is kérdés. Mind a mesterekre, mind a diákokra jellemző volt a bátor gondolkodás, a kísérletezés, a térbeli kilépésre való nyitottság, ami akarva-akaratlanul is átragadt a fiatalabbakra. Ez a hozzáállás, illetve a különböző anyagok széles körű használatából fakadó tapasztalat pedig egyfajta magabiztosságot szült. Legalábbis magamon ezt vettem észre. Persze amikor 18 évesen bekerültem az osztályra, és láttam, milyen jó dolgokat csinálnak a felsőbb évesek, először inkább kicsit megszeppentem, később azonban, ahogy magam is felvettem a ritmust, ez egészséges magabiztossággá alakult.

MJL: Emellett pedig természetesen volt az intézményes környezet is, amely megpróbált intellektuálisan formálni minket. Érezted-e úgy, hogy az egyetemi (és az azon kívüli) kulturális közegben egyfajta elvárás, hogy konceptualizáld a műveidet?

BA: Igen, akkoriban úgy éreztem, van valami nyomás rajtam, rajtunk a munkáink tartalmi mondanivalójával kapcsolatban. Ez az érzés azonban hullámzó volt, valamikor jobban éreztem a súlyát, máskor pedig egyáltalán nem érdekelt. Ma már úgy látom, hogy ez a konceptualizálás iránti elvárás inkább csak egy projekció volt a huszonéves énem részéről. Valószínűleg valami akkor aktuális lelki/szakmai megingás generálta.

MJL: Abba a korosztályba tartozol, amelynek a tagjai még az offline világba születtek, de a digitális bumm egész fiatalon érte őket. Mára pedig a különböző közösségimédia-felületek kiemelt részeivé váltak az életünknek. Az Instagram például művészeti portfóliós platform szerepet is betölt. Mit gondolsz, milyen lenyomatai lehetnek ezeknek a tapasztalatoknak a művészetedben, az alkotói gyakorlatodban?

BA: Elég sokáig próbáltam minimalizálni az online jelenlétem, az időm nagy részében igyekeztem offline maradni. Talán ezért is alakult úgy, hogy a művészeti gyakorlatomban csak a legalapvetőbb módon van jelen az internethasználat, például a Google képkeresőjéhez fordulok, ha éppen elakadok valami ábrázolandóval, amit nem tudok hirtelen élőben megnézni.

Az Instagram szerintem portfólióként szuperül működik, viszont nagyon nehéz dolga van azoknak, akik valamilyen lelki instabilitás miatt hasonlítgatásokba kezdenek a platformon, mert sajnos erre is kimondottan alkalmas. Engem azonban szerencsére egyáltalán nem befolyásolnak a munkámban az innen áradó tartalmak.

MJL: Mióta lediplomáztál, eltelt nyolc év, és mára sikerült képzőművészként megszilárdítani magad. Hogyan élted meg és hogyan élted túl a diploma utáni évek bizonytalanságát? Az első pár évben, ahogy a legtöbb friss diplomásnak, neked is visszaesett az alkotói lendületed. Milyen egzisztenciális és művészeti nehézségekkel kellett megküzdened ez idő tájt, illetve hogyan sikerült újra lendületbe jönnöd?

BA: A diploma után egy évig nem volt műtermem, dolgoznom kellett, hogy előteremthessem rá a pénzt. Azután sem ment zökkenőmentesen a fonal felvétele, miután újból lett műtermem. Elég lassan jöttem bele az alkotómunkába, főleg, hogy még továbbra is teljes állásban dolgoztam ekkor. Tudom, hogy vannak, akik ezt képesek megoldani, nekem mindenesetre ez nem ment. Így felmondtam, és fix beosztás helyett alkalmi munkavállaló lettem, amely mellett már jelentősen több idő jutott a műteremi munkára. A szintén képzőművész barátnőm, Kárándi Móni is így tett később, így ketten könnyebb volt átverekedni magunkat a nehézségeken. Anyagilag elég rossz évek következtek, ami természetesen pszichés és párkapcsolati mélypontokhoz is vezettet, de megbeszéltük, hogy mik a céljaink, meddig vagyunk hajlandóak elmenni azok megvalósítása érdekében, meddig tudjuk, meddig akarjuk ezt így folytatni. Aztán szerencsére a műtermi munka előtérbe helyezése szépen fokozatosan meghálálta az ebbe fektetett energiákat.

MJL: Milyen tapasztalataid vannak a hazai intézményrendszerrel? Milyen szerepet töltenek be benne a független kiállítóterek, a kereskedelmi galériák és a nagy presztízsű intézmények? Hogy látod manapság, mi számít jobban, hogy sikerüljön megvetned a lábad a szakmai intézményi rendszerben, vagy hogy leszerződtessen egy galéria?

BA: Izgalmas kérdés. A független, non-profit helyek elképesztően fontosak és jelentősek. Nagyon becsülöm és tisztelem azokat, akik képesek menedzselni (sokszor munka, műtermi aktivitás mellett) például egy projekt alapokon működő off-space-t. Ezek a helyek – amellett, hogy pályakezdőként gyakorlatilag a legnagyobb lehetőségeink – később is kulcsfontosságúak lehetnek egy-egy jól kivitelezett kiállítás kapcsán.

Egy-egy galériához való szerződés már egy összetettebb kérdés. Csak akkor működhet megfelelően, ha teljes mértékben társi viszony tud kialakulni a művész és a galerista között. Sokszor hallom, és meg kell mondjam, kimondottan utálom például „az én művészem” kifejezést, mert ez totális alá-fölérendeltségi viszonyt takar. Egyszerűen érthetetlen, hogy ez a fajta béklyó, ami akár fontos lehetőségektől is elvághat egy képzőművészt, ha nincs kellő nyitottsággal kezelve, egy a galeristától független kínálkozó helyzet. Sokszor sajnos az az egyszerű gondolat marad a fontos, hogy valaki el ne vegye a művészemet, vagy hogy ne más kapjon százalékot egy eladás után. Eközben azt látjuk, hogy egy esetleges jó külföldi szereplés akár itthon is óriásit lendíthet a művész karrierjén, ami hosszabb távon az anyagalériának is kedvező. Viszont egy egészséges, jól működő kapcsolat mindkét felet bizalommal és önbizalommal tölt el, ami egy nyugodt, aktív, ambiciózus munkavégzést indukál.

A nagy presztízsű múzeumokban és kiállítóterekben való szereplés, illetve a munkák értékesítése nagyjából ugyanolyan fontos, bár utóbbi nem hangzik annyira romantikusan. Nyilván bekerülni egy komoly múzeum gyűjteményébe felbecsülhetetlen szakmai visszaigazolás, viszont nem árt, ha van miből fedezned a munkád költségeit.

MJL: Évek óta közös műtermet bérelsz Kárándi Mónikával és Rózsa Luca Sárával. Már az ötödik közös, Púder című kiállításnál jártok korábbi műteremtársatokkal, Dér Adrienn-nel négyesben. Bár mindannyian különálló művészeti tevékenységgel rendelkeztek, a köztetek lévő emberi kötelék a munkáitokon is meglátszik. Ezen a szoros barátságon alapuló művészeti kölcsönhatáson kívül vannak-e olyan alkotók vagy művészeti tendenciák, amelyekről úgy érzed, hatással vannak vagy voltak a művészeti nyelved alakulására? Illetve te magad hogyan alakítottad azt, tudatosan vagy ösztönösen?

BA: A köztünk lévő egymásra hatás meglehetősen természetes folyamat, amely automatikusan előjön, ha ennyire együtt vagyunk valakikkel. Ezenkívül is biztos van, ami vagy aki hatással van rám, de ezek szerintem durván tudat alatt működő folyamatok, így nem igazán tudok említeni alkotót vagy tendenciát. Inkább csak olyan példa jut eszembe, ahol ennek a műtermi, egy légtérben való dolgozásnak a hatása dolgozik bennem mint előkép vagy inkább emlékkép. Legutóbb például pont egy mosdós képet fejeztem be, és egyből eszembe jutott Menyhárt Norbi osztálytársam, akinek nagyon szerettem az egyetem alatt festett fürdőszobai enteriőrsorozatát. Biztos nem véletlen, hogy végig a fejemben járt, úgyhogy meg is írtam neki, min dolgozom épp.

Könnyebben tudnék olyan irányzatokat mondani, amelyektől tudatosan próbálom távol tartani magam, mert besokallok tőle vagy számomra nem releváns tendenciákat említeni, de ezeket nem szeretném itt felsorakoztatni. Sokkal inkább hatással van rám a jelen észlelése és az emlékfoszlányok vagy leginkább talán ennek a kettőnek a bűvös kapcsolata.

MJL: Sok munkáddal kapcsolatban az az érzésem, hogy egy-egy el nem mesélt történet húzódik meg mögöttük. Főként a figurális festményeidről gondolom ezt, mivel a megfestett tárgyak, szituációk önkéntelenül valami jelentést hívnak be az agyamba. Neked mi a személyes viszonyod a műveid jelentéstartalmához, és fontosnak tartod-e azt, hogy a nézők hozzáférjenek?

BA: Jól látod, történetekről vagy történetfoszlányokról van szó. Örök dilemmám ez a kérdés, a mai napig nem tudom igazán, mennyire kell ezeket tudnia a nézőnek. Sokszor úgy gondolom, hogy elég, sőt izgalmasabb, ha a befogadó érzi, hogy történetnek kell húzódnia a kép mögött, és ez az érzés beindítja a saját történetét egy hamutállal, egy becsomagolt mosdóval vagy egy kukinappal. Általában, amikor ezen gondolkodom, az billent el a „nem feltétlen kell tudnia” irányába, hogy a műtárgyak befogadásának nagyon fontos része azok nézése, valamint a gondolkodás folyamata. Ezzel kapcsolatban pedig az az érzésem, hogy a „tudott” információ sokszor elegendő a néző számára ahhoz, hogy a vizualitást már csak a lehető legprimerebb szinten tudja befogadni, mivel tudat alatt elkényelmesít az, hogy „tudom, miről szól ez a cucc”. Ennek ellenére bármikor szívesen mesélek a sztorikról, ha valaki kíváncsi rájuk. A címekben is próbálok utalást tenni rájuk, illetve volt már, hogy szöveg formájában is szerepeltek egy-egy eseményen, de ilyenkor is játékosan, az egyértelműséget mellőzve.

MJL: Milyennek látod a magyar harmincas képzőművészeket? Mit gondolsz, vannak ennek a generációnak, közegnek olyan közös tapasztalataik, amelyek megkülönböztetik őket más korosztályoktól vagy más nemzetektől?

BA: Persze, vannak olyan kollektív tapasztalatok, amelyek sokszor tetten érhetőek egy-egy munkán. Például az én képeimen is találhatóak olyan elemek, amelyekhez generációs tapasztalatok fűződnek, így a belőlük szövődő történetek is biztos azoknál a befogadóknál működnek a leginkább, akiknek vannak saját élményeik velük kapcsolatban. Például csíkos nejlonzacskóban vitték haza a zöldséget a piacról, vagy gyerekként ők is ragasztottak nyállal kukiszobrot (puffasztott kukoricapehely, valaki pukinak vagy pufinak ismeri). Nagy felsorolásba vagy közhelypuffogtatásba azonban nem szeretnék belemenni a generációmmal kapcsolatban. De elvitathatatlan a tény, hogy a közös élmények és tapasztalatok képesek lehetnek egy egész közeget kollektívan érdekessé tenni.

Az interjúsorozat a ÚNKP Felsőoktatási Doktori Hallgatói Kutatói Ösztöndíj támogatásával valósul meg a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap jóvoltából.