Jogod van eltűnni
Biró Dávid: Do you accept cookies?
A kiállítást egy kis előhang, bevezető installáció kontextualizálja. Mobiltelefon-méretű, -formájú kis fekete plexikre különböző idézetek, adatkezelési útmutatók, tájékoztatók és szlogenek kerültek, és az arcfelismerő szoftver jelei pettyezte arcok. A kis szövegek együttese – melyek között ott van a kiállítás címét adó is – pokoli ironikus, hiszen a sok, látszólag igen szigorú, korrekt, adatbiztonságra vonatkozó (GDPR: „A törléshez való jog”), figyelmeztető, beleegyezést kérő, biztonságot szavatoló vagy reklámszlogent („Ami az iPhone-on történik, az ott is marad.”) Zuckerberg 2010-es mondata keretezi, ellenpontozza: „A magánszféra többé már nem társadalmi norma.” A másik ellenpont, hogy tudjuk, ismertek olyan tények, botrányok, amelyek szövegek mögött vannak, és amelyek arról szólnak, hogy egy-egy termék használatának megkezdésekor beleegyezésünkkel nagyon sok esetben szinte minden adatunkról, így a magánéletünkről mondunk le. Hogy csak kettőt idézzünk: Cambridge Analytica és Siri-botrány. De ha csupán a Facebookot nézzük, 2010 óta, mindig külső nyomásra szigorodik ugyan egy kicsit az adatkezelés vagy a kontroll, jelen pillanatban is, félig bevallottan, de adatokat gyűjtenek minden Facebookon kívüli tevékenységünkről. A kontextushoz tartozik természetesen a nem mobiltelefonokon használt, hol túl jó, hol buta arcfelismerő technika problémahalmaza. Még megfelelő kontrollal és jogilag szabályozott környezetben is majdhogynem időzített bombának tűnik használata – noha egyébként a bűnmegelőzésben, felderítésben biztos, hogy hasznos –, de egy diktatúrában szimplán a totális felügyelet legfontosabb eszköze.
Visszatérve a mobiltelefonos funkcióra, kifejezetten ironikus, hogy alapvetően a nagyobb adatbiztonság érdekében reklámozzák a korábbi pinkódos vagy ujjlenyomat-olvasós megoldások helyett az arcfelismerést. Holott adataink nagy részét, sőt akár az arcunkat is, fotókról vagy éppen a gép kameráján keresztül a gépen futó egyéb alkalmazások – akár a Facebook, akár a Google –, már eleve használják, birtokolják, vagy erre lehetőségük van.
Biró képeit nézve nehéz egyértelmű logikát felfedezni és következtetéseket levonni abból, mit miért választott arcnak az arcfelismerő. Sok esetben mintha a forma, máskor mintha az árnyékok elhelyezkedése lenne arcszerű. Meglepő a próbabábu feje, amit pusztán a színes tapaszok és/vagy a háttér együttese miatt nem ismert fel. A legmeglepőbb persze, hogy a program bármit arcnak ismert fel a látványokból, hiszen ezek a Biró korábbi munkáiból ismerős vizualitást építik, fejlesztik tovább. Izgalmas, vibráló, szintetikus színvilágú, nehezen besorolható, többféle illúziót felkeltő térbeli montázsok, nehéz eldönteni, fotók, festmények vagy éppen 3D-tervek. A felismerhető és felismerhetetlen, tépett, darabolt, robbantott formák absztrakt térben helyezkednek el, de inkább lebegnek, mert nincs támpontunk a tér kiterjedését, mélységét illetően. Minden vibrálni látszik, az elemek mintha folyton változtatnák a pozíciójukat. Olyan érzés nézni ezeket a fotókat, mintha egy autofókuszos fényképezőgéppel próbálnánk mostoha fényviszonyok között fényképezni, a motor folyamatosan fókuszál, de nem találja, mire élesítsen, és így soha nem jut nyugvópontra.
A munka egyik különlegessége, érdekessége az a csavar, hogy nem nekünk, befogadóknak készült, hanem egy szoftvernek, tesztábra céljából. Mi voltaképp csak utólag kapjuk meg a teszteredményeket és elgondolkodhatunk, mihez is kezdjünk velük. Ha a elvonatkoztatunk a mobiltelefonos funkciótól, mert ebben a tekintetben kevésbé jelentésteli a kísérlet, akkor elmondhatjuk, hogy jelen pillanatban van még remény, van még jogunk a törléshez. Pontosabban, amennyiben elhárulnak a jogi akadályok, és az utcai kamerák képessé válnak az arcfelismerésre, ha nem akarjuk, hogy arcunk is puszta adattá váljon, némi munkával eltűnhetünk. A smink, tapaszok vagy éppen egy kiegészítő, egy ékszer segítségével. Persze minden technológiát a permanens fejlődés jellemez, ráadásul megfelelő fejlettséggel már az öntanulás is, hiszen egyre több képpel, adattal egyre finomodik a szoftver arcfelismerő képessége, így egyre nehezebb lesz majd kijátszani és eltűnni.
A Biró által megalkotott képsorozat vagy inkább portrékatalógus azonban – bármennyire abszurdan hangozzék ez – önmagában is érdekes látvány, hiszen egy a referencialitástól eloldott, digitális, virtuális struktúrát látunk analóg módon felépítve és lefotózva. A Do you accept cookies?-ban Biró a korábbi munkáinál komplexebb, magasabb színvonalú vizualitást alkotott azzal a többlettel, hogy jelen esetben még inkább feloldódni látszanak a mediális határok, ami elbizonytalanítja a szemlélőt a tekintetben, mi is az, amit lát? Így a kiállítás dupla csavarja, hogy nem pusztán egy szoftverrel való kísérlet tesztábráit látjuk, hanem mi magunk is tesztelve vagyunk.
De hát, épp ilyesmikre (is) figyelmeztetnek a kiállítás bevezetőjében a kis fekete, egyébként sírkövekre emlékeztető plexik szövegei. Ha elfogadtuk a sütiket, akkor nekünk már annyi. Hasta la vista, baby!
Biró Dávid: Do you accept cookies?
Trapéz Galéria
2020. június 9. – szeptember 18.