Just a perfect day
Bagi Attila és Kárándi Mónika kiállításáról

Danka Zsófia

A Just a Perfect Day cím Lou Reed 1972-ben született melankolikus szerelmes számát juttatja eszünkbe, mely finoman tematizálja a kiállított művek viszonyrendszerét. A közösen eltöltött majd’ egy évtized alatt a művészek egymásra gyakorolt hatása, inspirációja, gyakorlatuk távolodása és közelítése adta a kiállítás apropóját. A közös és egyéni növekedés folyamatai fogalmazódnak meg, amely kettejük mikrokozmoszát feltárva vizsgálja a partnerség kérdéseit.

Kárándi Mónika korábbi sorozatain látható, science fiction benyomást keltő poszt- vagy inkább prehumán tájain – melyek egyszerre lehetnének mélytengeri dűnék és kietlen sivatagok – újprincípiumok jelentek meg. Az eddig helyenként enerváltan hajlongó, tekeredő flóra és fauna után határozott elmozdulást látunk. Az utóbbi évek antropomorfizálódó alakjai lassanként leváltak a növényvilágról, és különálló, spirituális entitásokká váltak (Endless journey, 2021, The Birth of the one, 2021). Alakjainak megformálása egyszerre emlékeztet az emberi test redőire, állati szőrre és különböző fitogén anyagokra. Bagi festészetére az univerzumépítés aprólékos aktusa helyett a kognitív képek kifinomult feldolgozása és szétbomlasztása jellemző. A töredékes emlékképek szintetizálásával tesz kísérletet azok koordinátarendszerbe helyezésére.

Kárándi munkáin a képzelet teremtette protagonisták jeleneteit látjuk, míg Bagi saját magát helyezi ebbe a pozícióba, a fantázia eszköze helyett az emlékezetet csatornázza képeibe. Közös kiállításukon Kárándi vásznain a növényi lényeket idéző, látszólag egynemű szereplők párban jelennek meg. Finoman egymáshoz érnek, együtt munkálkodnak, egymás társaságában pihennek. A tájak vészjósló kietlenségébe lassanként bekúsznak a zöld nádasok, növénytakarók és virágok, megbontva a sorozat képeire jellemző, vöröses sienna színvilágot. A jelenetek egyfajta időnkívüliséget, paradicsomi állapotot, az ősközösség háborítatlanságát is megidézik.

A hazai sikerek mellett Kárándi munkáit egyre nagyobb nemzetközi figyelem kíséri. Szeptember 3-án nyílt csoportos kiállítása a Los Angeles-i Nicodim Galériában, miközben leszerződött a londoni Ojirim Galériával, és többek között kiállított a Hong Kong-i Woaw Galériában is. Kárándi egyre kiforrottabb művészeti világában a korábbi dekomponáltságot felszámolja, és helyébe egy centrális perspektíva lép. A festmények fő motívumai már nem sodródnak ki a képmezőből, elfoglalják központi helyüket. A művészpáros munkáinak formaiságában a korábban néhol hasonló „márványos” felületképzések és figurák egyre kevésbé konzekvens módon bukkannak fel, a két művészeti praxis mostanra élesen elhatárolódott egymástól.

Bagi Attila művészetét a grandiózus, az absztrakció kereteit folyton felrúgó vizualitás jellemzi, amely saját, személyes emlékeinek és önreflexióinak képi megfogalmazásaként is értelmezhető. A művész pontos, finom ecsetvonásai korrelálnak a mondanivaló belső rétegzettségével. Bagi jeleinek szövedékei újra és újra kapcsolódnak egymáshoz, áthidalva az idő relatív távolságait. Legutóbbi képeit (Only two may stay, 2021, Big boys don’t cry I–II., 2022) kifordított belső csendéletekként is felfoghatjuk, amelyeken egyszerre vannak jelen gyermekkori engramok és a jelen történéseinek lenyomatai. A párhuzamosan futó történetek egyszerre, egymáshoz szorosan kapcsolódva válnak képekké, ugyanakkor teret hagynak a kívülálló asszociációs kísérleteinek.

Az első térben – a művésztől eddig nem megszokott módon – megsárgult naptári lapokon naplószerű bejegyzésekként láthattuk Bagi kézi tollrajzait örökbefogadott kutyájukról. A néhol esetleges pontosságú, gyorsan készült rajzok fokozzák a bensőségesség érzetét. Nagy méretű vásznain, mint a Memories don’t exist, a régi és új emlékek metszéspontjában megszületik egy szürreális tájkép, mely egyfajta ellenpontja is lehet Kárándi vöröses kozmoszának. A Love, Football, Love című festményén gyermekkori foci iránti rajongásának emlékfoszlányai kiterített focilabdaként tűnnek fel, melyek egybefonódnak a tulipán feminin szimbólumával.

A kétszemélyes kiállítások műfaja abban is különbözik az egyéni vagy csoportos tárlatoktól, hogy míg az utóbbiak kizárólag a művész életművére vagy a kurátori koncepcióra reflektálnak, a duo show műfajában egyszerre kell érvényesülnie egy közös vezérfonalnak, de feszültségnek is, amelyek egymásra épülve hoznak létre új szubsztanciát. Ez olyan egyensúlyi játék, amely sem a magán-, sem a szakmai életben nem kockázatmentes: egyik fél sem dominálhat a másik felett, mégis önazonosan kell érvényesülniük. A Bagi és Kárándi páros első kollaborációja újabb lépésként fogható fel ebbe az irányba, amely egyelőre nem olyan ambiciózus, mint a két művész projektjei külön-külön. A kiállítás mint közös mű létrejötte csak érintőlegesen valósult meg.

▬▬▬▬
Kárándi Mónika és Bagi Attila: Just a Perfect Day
Longtermhandstand
2022. július 20 – augusztus 20.