Képtelevény
Kiss Richárd World Wide vieW című kiállításáról
Camera locus (2016) című sorozatában, ami egyben diplomamunkája is volt, Kiss egy programot és egy eszközt hozott létre, amellyel a Budapest adott helyszínén készült fotókat le tudta tölteni, majd átlagolni. A különböző emberek által megörökített látvány képei így egyetlen fotóba sűrítve tekinthetők meg. Egy-egy kép, az adott helyszín látványos, népszerű voltával összefüggésben – hogy milyen sűrűn látogatják az emberek és kapják elő fényképezőgépeiket –, tartalmazhat tíz, de akár több százezer képet is. Persze számtalan olyan helyszín van/lehetséges, ahol egyetlen kép sem készült, nem lett megjelölve. A munka interaktív módon van installálva, egy monitoron mi magunk hívhatjuk elő az adott lokációhoz kapcsolódó átlagolt képeket. A képkomposztok azonban semmit, semmi kivehetőt nem ábrázolnak, bonyolult vonalhálót, színek derengését, egy-egy hely kivehetetlen portréját látjuk. Mintha a kis szkript Balzac Az ismeretlen remekmű című novellájára készített volna mémet és persze paródiát. Amíg a novellában a tökéletességre törekvő művész évekig tartó munkával létrehozza titkos mesterművét, amely azonban, végeredményben semmit sem ábrázol – „Nem látok egyebet, mint ezernyi kusza vonal között egy csomó homályosan odakent színt, ami szinte falat emel a festékből.” –, addig, jelen esetben egy program hozza létre gyakorlatilag seperc alatt a hely, a téma átlagos, tehát ideálisnak tekinthető, ám ugyancsak teljességgel kivehetetlen képét.
Ideálisnak, tökéletesnek azért mondhatók ezek a képek – belehelyezkedve itt egy feltételezett, a tudományos objektivitást a legtöbbre tartó közvélekedés perspektívájába –, mert elkészültük szinte mentes minden emberi beavatkozástól, szubjektivitástól, hiszen egy gép menti le és átlagolja a képeket, amelyek a továbbiakban kollektív alkotásként működnek. Nem egyetlen ember szükségszerűen korlátozott nézőpontját, perspektíváját jelenítik meg, hanem a lehetséges összes emberét, aki adott helyen megfordult és fotózott.
A Kollektív tudat (2017–2018) című projekt átlép az országhatáron, és az alkotó immár nem egy fizikai eszköz segítségével, a helyszínen tölti le és átlagolja az adott nevezetességről, annak környezetében készült képeket, hanem testetlenül, még inkább kikapcsolva az emberi ágenst, egy képmegosztóról. A letöltött fotók száma ugrásszerűen megnő, bár persze egy adott képkomposztot szemlélve sohasem tudhatjuk – és ez (is) benne az izgalmas –, hogy hány kép van előttünk, mennyire szédítő időbeli és térbeli távlatban kell gondolkodnunk. A projekt kimenete, prezentálása médiumot vált, az elkészült képátlagokat kis videókban nézhetjük meg. Már ha a „megnézés” ebben az esetben jelent valamit, mert ami itt mozgásba jön, az ismét a kivehetetlen, absztrakt vonal- és színtömeg, egy folyékony, pszichedelikus árnymassza.
A PLA.net (2018) projektben globális ugrást hajt végre Kiss, mert korábbi algoritmusa módosításával immár a Föld összes országáról gyűjti be és átlagolja a képeket, amelyeket, ismét médiumot váltva, ezúttal albumban, atlaszban prezentál. A látszólag normális méretű, ám elgondolásában és a tartalmazott képek millióit, milliárdjait tekintve monumentális könyv talán az ideálisnál is ideálisabb térképe bolygónknak. A végtelen, kicsit Borges homokkönyvére hasonlító mű a Föld teljes leírását tartalmazza, gyakorlatilag minden, persze nem tudományos, hanem pusztán emberi nézőpontból. Bár biztos, hogy az internet millió képe között van tréfából feltöltött, nem ember által készített fotó is, majom, macska, mókus stb. fotója, ami egy külön izgalmas vetülete a projektnek.
Azt látjuk, amit a többiek, mindenki látott, sőt előfordulhat, hogy a kiállításlátogató fotója is ott van láthatatlanul egy adott komposztban. Ez az a könyv, amit biztos, hogy érdemes lenne eljuttatni az űrbe egy kapszulában, hogy az idegenek számára reprezentálja, hogyan látja az összes ember a Födet. Ahogy a korábbi munkák is, a PLA.net is információsűrítmény, információbomba/-kapszula. Akár az is elképzelhető, hogy a képtömeg megfelelő programmal visszafejthető – persze veszteségesen, ami külön izgalmas vizuálisan – egyedi képekre. Vagy inkább: hibákra.
A World Wide Map (2019–2020) című munkában az alkotó leírása szerint: „sikerült egy olyan eljárást kifejleszteni, amelynek köszönhetően a milliárdnyi internetes fényképet egy közös, felülnézeti képen tudom ábrázolni. Az így kifejlesztett program az adott geolokáción található összes feltöltött fényképből készít színértékátlagokat, majd teszi azokat egymás mellé, koordinátáról koordinátára haladva. Így rajzolódik ki lassan ez a világtérképhez hasonlító látvány. Ezzel az eljárással a végső képet nagyjából hét hónap alatt hozta létre az algoritmus.” Kiss a projektje végén elérkezik a fotográfia hagyományosnak mondható médiumához, világtérképe ugyanis nyomtatva, kasírozva, táblakép formában szemlélhető a falon. Látszólag. Az kiállítás többi munkájával ellentétben, bár itt valóban kivehető ábrázolását, leírását látjuk valaminek, az, amit szemlélünk, nem létezik, pontosabban, másként, más dimenzióban létezik, mint amihez hozzászoktunk. Mert egy program generálta a „világtérképhez hasonlító” (Kiss Richárd) valamit, hiperobjektumot. A képet szemlélve plasztikussá válik az ember képalkotó mozgása, vizuális gyarmatosító rajzása a Földön. A világosabb, színesebb felületek, területkitöltés ugyanis nagyobb képsűrűséget, így feltételezhetően nagyobb embersűrűséget, megfordulási gyakoriságot jelent. Mintha vírustérképen látnánk egy fertőző betegség gócpontjait, a mi esetünkben azt, hogy mi, emberek hova utazunk, és mit fotózunk előszeretettel. Továbbá azt, hol adottak mindehhez a gazdasági feltételek, a képalkotó eszközök, az internet. A nagy kép így a világ egyenlőtlen gazdasági fejlettségéről és a domináns, hegemón fehér bőrszínű emberről és kultúrájáról is beszél.
Kiss Richárd következetes és meggondolkodtató konceptuális munkája többszörös közvetítésen keresztül mutatja be fotóinkat. Adottnak veszi, hogy az internetre felkerült digitális kép olyan adat, információ, ami a számtalan szoftveres transzformáció következtében elszakadt készítőjétől és bármilyen szubjektivitástól, így a kontextustól, az értelmezhetőségtől. A képek kezeléséből ekképp logikusan kiiktatja saját személyiségét, személyességét, és egy nagytömegű információt kezelni képes programot alkot a mű kivitelezésére, végrehajtására. Amit látunk, megtapasztalunk a kiállításon, az jóval több, mint egy alkotó műve, kibogozhatatlanul keveredik benne gépi és emberi akció. Egymásba folyik, egymást nemzi, egymásból sarjad, transzformálódik, mutálódik humán és nem humán. Nem tekinthető véletlennek az alkotó Transzmutáció (2018–2019) projektje, amelyben kicsit más vetületben és összefüggésben, de hasonlóan izgalmas és innovatív módon állítja elő a fenti kontextust, problémakört, termékenyen játékba hozva a visszafejthetőség gondolatát.
A World Wide vieW egy az emberi tudaton túllépő, felfoghatatlan kiterjedésű képmasszát, képtelevényt mutat meg, olyan objektumot, kiborgot, amiben a jelen pillanatban valóban hitelesen ismerhetjük fel magunkat, mégha ez a felismerés – hogy mi is az a „magunk” – valószínűleg keveseket tölt el igazi örömmel.
Kiss Richárd: World Wide vieW
MyMUSEUM GALÉRIA
2020. augusztus 15. – szeptember 13.