Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!
Are you sure you want to leave? @ art quarter Budapest

Sárai Vanda

Efféle pillangóhatások kristályosodnak ki az aqb-ban bemutatott, Are you sure you want to leave? című kiállításon, mely a drezdai központú OSTRALE biennálé 2021-es kiadásának anyagából tár a közönség elé egy viszonylag nagy válogatást több mint 40 művész részvételével. A legutóbbi OSTRALE nemzetközi kurátorgárdájának tagja volt Kukla Krisztián, az aqb művészeti vezetője is, így kerülhetett Budapestre az eddig csak Németországban bemutatott szelekció egy része. Az utaztatott és ezáltal némiképp „újrahasznosított” biennálé gondolata önmagában is üdvözlendő: rengeteg kritika éri ugyanis az egyre szaporodó biennálék és világjáró látogatóik fenntarthatatlan ide-oda repkedését, így izgalmas alternatívának tűnhet az utaztatott biennálé műfaja, mely így akár szélesebb közönséghez is képes lehet eljuttatni egy több évig készülő, ám csak pár hónapig látogatható biennálé eredményét.

A hazai kiállítás címe (magyarul Biztos, hogy kiszállsz?) a számítógépes játékok világát idézi meg: a kilépést megelőző felugró ablak, mely arra figyelmeztet, hogy távozás előtt menteni lenne érdemes, mindenki számára ismerős toposz, aki valaha videójátékozott. Kétség kívül vetül bele valamiféle biztonságérzet: bármikor dönthetünk úgy, hogy abbahagyjuk a játékok, kilépünk, és elmentjük az addigi eredményeinket vagy épp ellenkezőleg, ha nem sikerült a tervek szerint haladnunk, dönthetünk úgy is, hogy visszatérünk a legutóbbi biztonsági mentéshez, és később újrapróbálkozunk. Tét nélkül. Jelen pillanatban azonban nehéz nem a hús-vér valóságban történő menekülés kérdését, a kivándorlás vívódását belelátni a címbe: elhagyjuk a hazánkat, kiszálljunk a mókuskerékből vagy épp csapot-papot hátrahagyva mentsük életünket a háborús övezetből? A tét itt lényegesen nagyobb.

A budapesti kiállítás egyik legfontosabb kérdése, hogy mit is jelent kelet-európainak lenni. Az erről való elmélkedést a biennálé maga is az első pillanattól fogva implikálja, hiszen nevével egyértelműen Kelet felé orientálódik, programjában pedig fontos szerepet játszik az egykori keleti blokk örökségével történő szembenézés. Míg a kelet-európai országokat (legfőképp azokat, akik bebocsátást nyertek az EU-ba) egyre inkább a gazdag és sikeres országok, a Globális Észak tagjai közé szokás sorolni, máig ambivalens viszonyt ápolunk a Nyugattal. Egyszerre áhítjuk az ott adottnak vélt gazdasági stabilitást, működő demokráciát, ugyanakkor büszkék vagyunk saját „kelet-európaiságunkra” is. Ennek a viszonynak állít emléket Brückner János Neked könnyű – megtanulni a fehérséget című, végtelenül szatirikus videómunkája, melyben a hófehérre maszkírozott művész a youtube-os oktatóvideók stílusában igyekszik felvázolni, milyen nehezen illeszthető be a kelet-európaiság félperiférikus állapota napjaink nemzetközi identitáspolitikai diskurzusaiba. Azonban ha létezik a régiónak sajátos identitása, annak esszenciáját tökéletesen ragadja meg Stipan Tadić Gyermekkor a Sigettóban című festménypárja: a horvát művész, kvázi kortárs kelet-európai Hieronymus Boschként, a 90-es évek lakótelepi esztétikájának végtelenségig böngészhető látleletét festi meg. Remek kurátori döntés volt közvetlenül Tadić képei mellé tenni Nemes Csaba Munka+Tanulás (Velence-telep) című festménysorozatának darabjait. Az ózdi telep mindennapjait ábrázoló festményekbe nem vetül olyasfajta könnyedség, mint Tadić jeleneteibe, azonban annál jobban megvilágítják a gazdaságilag győztes országok közötti pozíciónk kérdésességét.

A régiós identitás mellett nagy hangsúly helyeződik a globalizmus mechanizmusainak és hatásainak feltérképezésére is: a globalista piacgazdaság eszménye, mely a gazdasági egymásrautaltságtól a békés egymás mellett élés zálogát remélte, épp ezekben a hetekben kérdőjelezőik meg. A nyersanyagok, az energiahordozók kérdése összefonódik a háború képeivel, a maximalizált egymásrautaltság hatására pedig konfliktusba kerül a morális felelősség és a gazdasági vagy épp kényelmi érdek. A kiállításon megjelennek a globális szállítmányozás ikonikus képei, és érdekes módon kiemelt szerephez jut a vízi közlekedés. A kiállítótérben Yuki Jungesblut Floating Capital & Friends című sorozatából például a Szuezi-csatornát – és vele a világ áruforgalmát – egy hétre blokkoló, azóta mémmé vált Ever Given virít; Arturas Valiauga Két part között című sorozatában a vasfüggöny leomlását követő balti-tengeri szabad utazás utópisztikusnak ható élménye villan fel; Farid Rasulov Europallet című, fából készült installációja a tengeri szállítmányozási szabványok kulturális kódjainak állít emléket.

A globalizmus a szállítmányozás mellett a munkavállalás és a munkaerő szabad(abb) áramlását is lehetővé tette, ugyanakkor mára sokat árnyalódott az idegen országban történő önmegvalósítás és könnyű meggazdagodás képe. A migráció és a munka kérdéseit vizsgálja Fabricius Anna WORK.FLOW című munkájában, melyben rámutat: a családot hátrahagyva, emigránsként munkát vállalni mindenképp borzasztó nehéz, történjen az Tajvanon vagy épp Drezdában. Az persze, hogy mi számít sikernek, meglehetősen relatív, ennek kérdését állítja a Szerencsekerék formanyelvét imitáló művének középpontjába Philipp Valenta. Nyakkendőkből – azaz a sikeres üzletember fétistárgyából – épített installációja egyszerre tűnik egy letűnt kor maradványának, ugyanakkor a közkedvelt televíziós vetélkedővel vont párhuzam nagyon is aktuális üzenetet hordoz: a kemény munka mellett sok esetben a szerencsén múlik, ki pörget duplázót, ki pedig csődöt.

A kiállítás legaktuálisabb szekciója azonban nem lehet más, mint az Ukrajnával, Oroszországgal és a menekültek helyzetével foglalkozó szekció. Az egyik legmegvilágítóbb erejű mű kétségkívül Vangjush Vellahu installatív helyzetbe ágyazott filmsorozata, a Töredékek I. – Ahol a történetek keresztülhúzzák a vidéket. A filmek hat, a nemzetközi közösség által el nem ismert szakadár állam mindennapjait igyekeznek bemutatni, mellyel egyrészt felvillantják, hogyan függesztődött fel az idő a területek lakosai számára, másrészt öntudatra ébresztik a nézőt is: az, ami jelen pillanatban Ukrajnában történik, sem nem előzmény, sem nem példa nélküli. Ezt támasztja alá az egész kiállítótér leghátborzongatóbb tárgya, Nikita Kadan Gazelka című műve is, mely eredetét tekintve valójában talált tárgy. A fémzászló egy lövések nyomati viselő tehergépkocsi vaslapjából készült, melyet a művész 2015-ben talált Szeverodonyeckben. A mű szimbolikus jelentésrétegei mellett jelen pillanatban talán annak földhöz ragadt, fizikai valója bír a legmélyebb jelentéssel. Az a tény, hogy bár mi egy budapesti kiállítótér biztonságában szemlélhetjük ezt a tárgyat, a Donbászban, ahonnan ez a tárgy származik, jelen pillanatban is ropognak a fegyverek.

Fontos felismerés lehet, hogy míg ezek a művek újult, elemi erővel hatnak ránk, megmutatják azt is, hogy a konfliktus, amelyet most a fél világ lélegzetvisszafojtva követ, egyáltalán nem idén februárban kezdődött. Sőt, mi több, Vellahu filmjeinek hála, az is világossá válik, hogy ezek a konfliktusok a 21. század részét képezik akkor is, ha a szomszédban, de akkor is, ha a világ másik táján zajlanak. És a pillangóhatásnak hála, nem tudunk kimaradni belőlük mi magunk sem.

▬▬▬▬
ARE YOU SURE YOU WANT TO LEAVE?
Válogatás az OSTRALE Biennale O21 „Atemwende” című kiállítás anyagából
Art Quarter Budapest
2022. május 22-ig