Kinevetni a királyt
Kecső Endre: Elvarázsolt ember
Fülöp Tímea
Mindenki ismeri a mitológiát. Ez nem azért evidencia, mert a műkedvelés minimuma, hanem azért, mert kortárs, minden anakronizmus nélkül. A kijelentés arra vonatkozik, hogy önkéntelenül is történetekkel vesszük körbe magunkat, és minden történet mélyéről egy mítosz sejlik fel a mesétől a regényig. Ugyanazt mondjuk újra, mióta az emberiség írni tud, ugyanazokkal a szimbólumokkal, hősökkel és gonoszokkal, harccal, csatával, szövetségesekkel.
A szituáció persze mindig kicsit más, az állandó szereplők Próteuszok, de a lényeg, a szerkezet nem változik. A kompozíció mindig ugyanaz: az ember, jobb híján saját anyagi valóságával, szétfeszíti a neki adott keretet. Kecső Endre kiállítását nézve ezt érthetjük egészen direkten is, hiszen az alakok kinyújtott végtagjai hol felezők, hol átlók, hol erővonalak, amiben az rejlik, hogy mindennek az ember a mértéke. Nem azért, mert birtokba vette a világot mint tárgyat, hogy aztán antropocénné terraformálja, hanem azért, mert csak egy testből tudja szemlélni. Ez mára mintha kikopott volna a köztudatból, pedig néhány évtizede még tudta a nyelv, hogy mérni csak hüvelykben, araszban, ölben érdemes.
Kecső Endre: Elvarázsolt ember ╱ Szolnoki Művésztelep ╱ enteriőr ╱ Fotó: Baráth-Szabó Evelin
Kecső Endre: Elvarázsolt ember ╱ Szolnoki Művésztelep ╱ enteriőr ╱ Fotó: Baráth-Szabó Evelin
A történet, amit mindig újra mondunk, a saját teremtésünk mítosza, mely vég nélkül tekeredik spirállá – nincs lezárás, a számvetést is el kell végeznie valakinek, örökös a túlélő motívuma. Ősrégi az a felismerés is, hogy az ember képes a teremtésre, sőt hogy esszenciája éppen a teremtés, a művészet. Szinte már közhelyesek a Pygmalion-történet feldolgozásai. Kecső egy kicsit messzebb ment, mint szokás, ugyanis nemcsak egy ember alakját próbálta mimetikusan életre kelteni a vásznon, hanem akkora képeket festett, amelyek betöltik a látómezőt. A kép mértéke az ember, és ha az ember megtalálja a megfelelő pontot térben és időben, a kép a világává válik, hiszen nem engedi, hogy bármi mást lásson.
Nem lehet azzal vádolni Kecsőt, hogy ez az új világ békés volna, de azt se felejtsük el, hogy a történeteknek nem az a feladatuk, hogy hamis nyugalomba ringassanak. A mítosz azt a célt szolgálja, hogy allegorikusan mondja el azt, amit egyenesen nem lehet, mert a labirintusból sem vezet ki rövidebb út. Őrült volna Thészeusz, ha nem követné a fonalat.
Kecső Endre: Varázsló, Kísérlet a varázsló elvarázslására ╱ 2022 ╱ olaj, vászon ╱ 130×180 cm ╱ Fotó: Baráth-Szabó Evelin
Kecső világnézete klasszikus, és bár a kortárs narratívákkal szemben gyanakvó, mégsem szenved a posztmodern bizonytalanságától, mert tételez egy igazságot, ami a hermeneutikán túl van. Szerinte elvarázsolt az az ember, aki nem hajlandó az értelmezés kerülőútjára lépni. Semmit sem lát annak, ami, inkább beéri a látszatokkal – fennakad saját szűrőjén. Számára a szimbólumok csak sík felületek, az idő csak egy pont, nem ismeri fel sem a sorozatokat, sem az ismétléseket. Világa káosz, hiszen nem lát mintázatokat, amikből kozmoszt építhetne. Vak arra, hogy környezete nem annyi, amennyit a két karjával át tud fogni, és mintha éppen magáról feledkezett volna meg, már nem mer teremteni.
Elvarázsolt ember, akivel bolondját járatja a történelem. Nem érti a dolgok metamorfózisát, így az is csak áprilisi tréfának tűnik neki, hogy rádőlnek az oszlopok, amiknek tövében védelmet keres. Kecső képei nem annyira figyelmeztetések, mint inkább megfigyelések, a saját értelmező munkájának képi kifejeződései. A teremtés lényegét akarja megtalálni, és tudja, hogy ehhez magának is teremtenie kell, az imitáció hordozza az átérzés lehetőségét. Az utánzás persze mindig kicsit komikus, olyan, mint a királyt játszó udvari bolond, amihez annyit érdemes csak hozzáfűzni, hogy végső soron a királyt nevetjük ki.
▬▬▬▬
KECSŐ ENDRE: ELVARÁZSOLT EMBER
Szolnoki Művésztelep
2022. ápr. 1–30.